Irodalom
Vaszary János: Ravenna – Rimini. Pesti Napló, 1928. szeptember 29.
Rabinovszky Márius: Vaszary János. Magyar Művészet, 1930, 125–130.
Márjás Viktor: A mai Vaszary. Magyar Művészet, 1935, 161–168.
Herman Lipót: Vaszary János kiállítása. Színházi Élet, 1937/8., 31.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
Emlékkiállítás Vaszary János 100. születésnapjára. Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 1967.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary. Az ismeretlen ismerős. Szerk.: Gergely Mariann, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023.
Az art deco strandképek összefoglaló főműve. A nagyszabású tengerparti jelenet az érett Vaszary János fehéralapos korszakának ékköve. A bei colori, az olaszos „gyönyörű színek” ragyogó megtestesülése. Színes strandvitorlák, óriás napernyők, nyüzsgő fürdőzők, nyugszékes napozók és meztelen figurák a mediterrán napsütésben. Életigénylő hedonizmus és absztrakt színköltészet.
Bei colori – gyönyörű színek
„A nap lángol és a tenger ontja a hűs szelet. Itt ülök és festek, megettem és körülöttem az elmaradhatatlan érdeklődők, akik ha megszólalnak, mindig csak ezt hajtogatják: »bei colori«[1]” – így fejezte be a Pesti Naplónak a tengerpartról küldött költői beszámolóját az idős Vaszary János. Még azt is hozzátette, leplezetlenül csodálva a mediterrán életörömben fürdőző strandlátogatók hedonizmusát, hogy „a nap fiai, a szín szerelmesei”. Valószínűleg magát is szívesen belevette ebbe a meghatározásba, nem csak a festészetéért rajongó olasz strandolókat, hiszen nála nagyobb magyar kolorista nem járta a Földközi-tenger mellékének előkelő üdülőit a két világháború közötti időszakban. Az itt festett képeket „strandképek” címszó alatt tárgyalja a művészettörténet. Közülük is kiemelkedik a most elemzett, fejedelmi méretű kompozíció, amelyen a mester még egyszer összesűrítette mindazt, amit az életigenlésről és az ízig-vérig kolorista festészetről tudott.
Első pillantásra a festmény színes foltok absztrakt szövevényének tűnik. A vásznon nincs egy fekete ecsetvonás sem, ahogy még az impresszionisták tanították a fiatal művésznek Párizsban. A legsötétebb árnyékokat is csak a lilák és kékek mélyítik. Vaszary szabadon hagyta érvényesülni a színfoltokat a légies fehér alapon. Lebegő, fénnyel teli tónusokat társított egymás mellé: égszínkékeket, mély mályvát, ragyogó rubintpirosat, édeskés pinket és fakó pisztáciazöldet. A kompozíciót a dőlő vitorlák és a napernyők rúdjai szervezik.
Három síkon bontakozik ki az életképi narráció. A háttérben színes ruhás, lebarnult bőrű kisebb figurák sorakoznak a homokos tengerparton. Egy-egy feldobott színfolt jelzi alakjukat. Az előtérben két napozó nőalak fekszik, a parkképekről ismert pozícióból szemlélve az előttük kibomló tarka zsibongást. Tipikus vaszarys nézelődő nők, japános könnyedséggel felvázolt kék sziluettekkel, mintás fürdőköntösben és az elmaradhatatlan nyugszékkel. Aszimmetrikusan kimetszett nézőszögük a japán metszetek és a modern fotó- és filmmontázsok szemtelen látásmódját tükrözik. A nézők és a tömeg mellett megjelenik egy harmadik fókuszpont a bal oldalon. Ezen a képszélen – fürdőtakarók között – egy meztelen pár áll, egy barnára sült, karját kinyújtó férfi és egy rózsaszín-lila bőrű, háttal forduló női akt. Vaszary sűrű, expresszív ecsetkezeléssel már-már absztrakt foltköltészetté alakította ezt a képmezőt. Az árnyékok és lokálszínek szinte önkényes virtuozitással váltogatják egymást, a zöld vitorla például zseniális módon lényegül át bubifrizurává (egy kék fejtetőt jelző sziluettvonal segítségével), felső szakaszának árnyékfoltja pedig szinte beleolvas az ég kékjébe. Az ilyen csodákra mondhatták a riviérák szülöttei, a strandoló olaszok, hogy: „bei colori”. Gyönyörű színek.
Út a Riviéráig
Vaszary a franciás modern magyar festészet százarcú, folyamatosan megújuló, eredeti képviselője. Hosszú, mindvégig termékeny és sikerekben gazdag pályafutása alatt egyaránt távolságot tartott a konzervatív akadémizmus és a baloldali avantgárd köreitől. Művészetében különböző korszakok követték egymást, az első világháború idején még feketékkel teli, drámai, expresszív képek után palettája kivilágosodott. Meghatározó élményként ismét ellátogatott a modern művészet fővárosába, Párizsba, ahol 1925-ben már a frissen születő art deco gyakorolt komoly hatást művészetére. Kései korszakának képein hangsúlyos szerepet kapott a mondén életérzés és a nagyvilági elegancia, a híg olajfestéket vékony rétegben, gyors, széles ecsetvonásokkal vitte fel a fehér alapra. Palettája kiszínesedett, vásznait pedig az érzéki örömök és az élet zabolátlan élvezete hatotta át. A pályája csúcsán álló, befutott magyar festő megtehette ugyanazt, mint a francia modern mesterek, akik kétlaki életet éltek: párizsi műtermük mellett folyamatosan dolgoztak a napsütötte déli tengerpartokon, a Riviérán is.
Vaszaryt elvarázsolta a tengerparti dolce vita nyüzsgő világa, amely radikálisan különbözött a küzdelmes hétköznapi magyar valóságtól. Erről a modern, újszerű, nyüzsgő forgatagról a Pesti Naplónak küldött tárcájában szöveges formában is beszámolt: „Lila, citromsárga, cinóber, terrakotta, sáfránszínű pizsamák – a hölgyek fején átkötött bíbor, sötétkék vagy narancsszínű szalagokkal; atlétaférfiak bronz, kékeslila és feketebarna lesüléssel; aprógyűrűs, kondor szaracénhajak, vagy lobogó fekete nubiai sörények, magasan hátrafésülve, mintha most szálltak volna le egy olimpiai versenykocsiról.” Ehhez a témakörhöz választotta a szinte mattá hígított, áttetszően könnyed felületű olajfestéket: élénk kolorit az életvidám témákhoz. Vaszary – szemben az École de Paris művészeivel – a francia helyett az olasz Riviérát részesítette előnyben. Az art deco modernség szempontjából kulcsfontosságú párizsi látogatás után több utazást is tett Olaszországba élete utolsó másfél évtizedében. Végignézett több híres itáliai fürdővárost Riminitől kezdve a Lidón keresztül San Remóig. Jól ismerte a Riviéra világát, hiszen Nizzát, Monte-Carlót és Monacót már 1905-ben felfedezte magának.
Hedonista impressziók
Rabinovszky Máriusz ihletett tollal értelmezte Vaszary hedonista impresszionizmusát 1930-as nagy tanulmányában: „Az impresszionizmus: a művész feloldódása a mindenségben, önmegszüntető odaadódása az össznek. Az impresszionista világa: bontott, oldott, végtelenbe lüktető vibrálás, vegetatív lét, létatomok folyama, mely a mindenséget egyenletesen tölti be. Vaszary vitalitása azonban aktív, zúgó, csörtető, mindenképpen maszkulin. Oly lendület feszíti át ecsetvonásait, színeiben annyi az önélet, a felfokozás, az erőhalmozás, hogy kikiált belőle az egyén, mely fölénnyel zúdítja saját énjét a jelenségtömkeleg fölé. Az impresszionista művészetben egy van jelen: az egyetlen összesség, az egyetlen lüktetés, melyben maradéktalanul oldódik fel a művész lelke, beleáradóan az atomok végtelen mozgásába. Vaszary képeiben kettőt érzünk: a lelkes világ-matériát és a művészt, aki a matéria fölé emelkedik, aktív akarattal, erővel, ha kell, erőszakkal. Csak meg kell figyelni, hogyan fest Vaszary: miképp kényszeríti egyéni dinamikáját a jelenségekre; miként imputál érett paradicsomszínt a fakult napernyőnek, miként feszíti szúró tőrré a lágy pálmaágat, miként sodorja széles világítótestté a tenger omló habját. Az ő világa szép rabszolgaanyag, hárem, melyben a művész az úr; itt minden csodálatos és pompás, ez a hivatása, ez létjogosultsága, hogy urának csodálatos és pompás legyen.”
Az idős Vaszary minden kötöttséget elengedve élvezte zamatos élményfestészetét. Art deco női szépségek, tengerpart és elegáns hotelek. Vásznain a mediterrán életérzés mindent elsöprő, örökifjú jókedve jelenik meg. Ahogy Herman Lipót írta 1937-ben az idős mester szakadatlan munkabírásán és könnyed kifejezésmódján hüledezve (körülbelül egy időben a most vizsgált kép születésével): „De ha végignézzük […] a gyönyörű délszaki tájakat, Portorose, Rimini, Rapalló, Velence s a csodás Taormina tájairól, ha megfürdetjük szemünket az ékes kékek, rózsaszínek, lilák, vérpirosak színtengerében, csak még jobban megerősödik bennünk, hogy itt egy fiatalos temperamentum heves és izgalmas eredményeit látjuk leszűrve a vásznakon. Egyik-másika az improvizáció mesterműve – csak néhány vakmerő színfolt a részben fehéren hagyott vásznon – valódi boszorkányság. De mennyire tudja, hogy hová kell azt a kevés pettyet tenni! Mögötte sok évtized tanulsága, tapasztalata, színélvezete, egy modern kifejezés utáni olthatatlan vágy és ambíció rejlik.”
Absztrakt kompozíció
Miután a fiatal Vaszary a madridi Prado termeiben megcsodálta a spanyol festészet remekeit, rajongó levélben számolt be élményeiről menyasszonyának: „Persze Velázquez! Ez egy félisten volt, a mai modern festők apja: úgy fest, mint a mi intenczionk. Ő is impresszionista […] majd meglátja mennyire modern.” Jellemző, hogy a magyar művészt Velázquezben is csak a – modern – stílus érdekelte. De a most vizsgált alkotás rafinált térszerkesztése már a műfaj utolérhetetlen ikonjára, a Las Meninasra (Az udvarhölgyek, 1656, Museo del Prado, Madrid) emlékeztet. Ahogy az udvarhölgyeket festő Velázquez a képtábla széle mögé rendezte a jelenetet, úgy játszott pár száz évvel később Vaszary a napvitorlák lapjaival. Ezekről a tengerparti kellékekről írásos beszámolójában is megemlékezett: „És ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített »tendeilák« közt zajlik; itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől – késő estig.”
A három középső napvitorla, a pisztáciazöld, a rózsaszín és a sárga dőlő zászlóformaként teremti meg a kép alapvető vizuális dinamizmusát. Mintha a szuprematisták absztrakt geometrikus formái sereglenének a térben. Mögöttük tűnik fel egy piros csíkos sátorkabin (félig kitakarva egy távoli, fehér napvitorlát). Ezt a dinamikus alapszerkezetet a hatalmas központi ernyő rúdja keresztirányban szeli át, egy hatalmas X-et rajzolva a kép középpontjába. A jelenet fölé gombaként vetülő nagy napernyő helyenként kék, máshol rózsaszín csíkos – feltehetően a különböző színű cikkelyeket megjelenítve. A kompozíciót szinte keretbe foglalja két további feszítőrúd a festmény két oldalán. A felső sáv sötétkék vetett árnyékaival szinte baldachint alkotnak, mintha a festő behúzódott volna egy kabin árnyékos mélyére, és onnan kifelé nézve örökítette volna meg az elé táruló látvány egyes mozzanatait.
A Vaszary-gyűjtő ékköve
Haulisch Lenke reprodukálta először a festményt alapműnek tekintett monográfiájában. A Földközi-tenger partjának különböző pontjain készült „hedonisztikus strandképek” – ahogy írta – gyors vázlatok után értek nagy méretű kompozícióvá: „Az élmények tovább foglalkoztatták, alkalmat adtak arra, hogy a maga karcsú, fénnyel átjárt, önfeledten mozgó alakjait megformálja, hogy a természetnek napfényben és viharban egyaránt izgató szépségét feltárja. Kompozícióin is meg tudja őrizni a pillanat varázsát. […] Alakjai – az élmény szépségével csordultig telve, de azt mégis keveselve – a szemlélőtől elfordulva, a végtelen felé kinyújtott kézzel hívnak, várnak valami mást.”
A Magyar Nemzeti Galéria 2007-es nagy Vaszary-kiállításának katalógusában Kapócsy Anna írt a képről, az absztraháló karaktert emelve ki: „Az amorf színfoltok már nem rendelődnek alá a formának, a téma valóságtartalma eltűnik. Az utolsó időszakban elmerült a festészet korlátlan birodalmában, a szépség káprázatában. A Tengerpart strandernyőkkel című festménynek csak részben határozható meg a cselekménye. Strandernyők, sátrak, napozók figurái mellett a bal oldalon két egymás felé forduló meztelen alak, egy nő és egy férfi látható. […] Az ernyők rúdjai és vitorlaszerűen kifeszített vásznai, a szék karfájának irányai határozzák meg a kompozíció hangsúlyait.”
A festmény az első ismert nyilvános bemutatóján, az 1967-es kaposvári Vaszary-kiállításon Bekény György tulajdonaként szerepelt. A kiváló orvosprofesszor – a provenienciakutatás alapján – számos rangos Vaszary-művet birtokolt, átfogó ívet rajzolva a teljes életműről. Köztük olyan híres kulcsművek voltak egykor megtalálhatók nála, mint a nagyszabású tihanyi Biológiai Kutatóintézet pannójának óriási terve (Víz alatti világ, 1926–28, magántulajdon), az art deco színpadi jelenet, a Pompadour (1927, magántulajdon), egy parádés virágcsendélet (Sarkantyúvirágok, 1924, magántulajdon) vagy a hírhedt berlini táncosnőt ábrázoló akvarell (Anita Berber, 1923, magántulajdon). De e művek közül is kiemelkedik a kései strandképek összefoglaló főműve, a bei colori nagyszabású megtestesülése, a most vizsgált kompozíció. Nem lehet kérdés, hogy az ambiciózus Vaszary-gyűjtő, dr. Bekény György is kollekciója ékköveként tekintett rá.
[1] Magyarul: gyönyörű színek. A Pesti Napló szövegében – tévesen – ebben a formában szerepelt: „bell’ colori”.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
