Az első találkozás
Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Kunffy Lajos nevét. Több mint húszonöt éve lehetett: még egyetemistaként, a sokak által ismert gyűjtő-műkereskedő, Saphier Dezső barátom hívta fel rá a figyelmemet. Ültünk adyligeti házának képekkel, szobrokkal, sokféle egyéb műtárggyal telezsúfolt nappalijában és egy apró, alig két tenyérnyi festményt nézegettünk. Trombitáló kisfiút ábrázolt, aki mezítláb állt a napfénytől ragyogó tájban. A vászon hátoldalára sok évtizeddel korábban ezt írta valaki: „A kis hornétás”. Dezsőtől kevés dolog állt távolabb, mint az érzelgős ellágyulás, de ezt a képet jól látható elfogódottsággal vette kézbe. „Ha meg akarod tudni, milyen volt egy igazi, művelt polgár, akkor olvasd el ezt a könyvet” – felnyúlt a mellettünk magasodó polcra és kezembe adta Kunffy Lajos Visszaemlékezéseim című kötetét.
Az 1981-ben kiadott könyv külsőre olyan volt, mint maga a szocializmus. Puritán „nyomordizájn”, könnyen kihulló, silány papírra nyomtatott lapokkal: egykor fehér, de már megsárgult borítója semmi izgalmasat nem ígért. Este azonban kiderült, hogy belül egy másik világ tárul fel: egy olyan élet elevenedett meg számomra e pazar memoár lapjain, amelyet korábban szinte elképzelni sem tudtam.
Párizs és Somogytúr
A vidéki, tehetős zsidó családban született ifjú a pesti jogi egyetem elkezdése után Münchenbe ment, ahol Hollósy Simon magániskolájában, majd a Királyi Akadémián végezte festői tanulmányait. Rövid idő múlva, 1891 őszén Párizsba költözött, hogy a Julian Akadémián Jean Paul Laurens és Benjamin Constant mellett képezze magát. 1894-ben, tanulmányai befejezése után, már a nagy Szalon kiállítójakén tért haza, de rövid magyarországi tartózkodás után feleségével, a vagyonos bécsi családból származó, csodaszép Tiller Ellával ismét Párizsba utazott. Kétlaki életre rendezkedtek be: a nyarat mindig a varázslatos hangulatú somogytúri birtokon töltötték, míg az esztendő nagyobbik részében a művészet fővárosának pezsgő milliőjét élvezték. Az egyre sikeresebb festő rendszeresen kiállított a párizsi Szalonokon, sőt 1913-ban 144 képéből gyűjteményes tárlatot rendezett a nagy hírű Georges Petit Galériában. Lefegyverző emberi karaktere és feleségének legendás szépsége, humora, megkapó zongorajátéka és híres vendégszeretete Párizs-szerte népszerűvé tette a magyar házaspárt. A fiatal festő hamar barátságba került olyan francia művészekkel, mint Eugéne Carriere, Aman Jean, Dagnan Bouveret és Gaston La Touche, sőt a világhírű szobrász Rodin-nel, az ünnepelt zongoraművész Emil Sauerrel, a később miniszterelnökségig emelkedő politikussal, Georges Clemenceau-val, valamint Párizs egyik legjelentősebb műkereskedőjével, Durand-Ruel-el is közeli kapcsolatot alakított ki. A francia elit nem csupán befogadta, de szinte a tenyerén hordozta: sok művész, diplomata, arisztokrata és politikus vált közeli barátjává, így az sem véletlen, hogy idővel a francia becsületrenddel is kitüntették. Kétségtelen, hogy a 20. század első évtizedében – Munkácsy Mihály halálát követően – ő volt Párizsban a legismertebb magyar festőművész. Bizonyos szempontból át is vette a festőfejedelem egykori szerepét, hiszen a fővárosba érkező magyar művészek számára mindig nyitva állt pazarul berendezett lakásának ajtaja. Gyakori vendég volt náluk Vaszary János, Balló Ede, Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, de talán a kiváló ízlésű festő-műgyűjtő, báró Hatvany Ferenc volt a legszívesebb fogadott vendég: vele a házigazda gyakran együtt is festett a Párizs környéki erdőkben. Nem véletlen, hogy gróf Andrássy Gyula is őt kérte fel tanácsadóul, mikor a francia fővárosba utazva kollekciója modern anyagát akarta fejleszteni.
Ennek a kiterjedt kapcsolatrendszernek köszönhető, hogy 1903-ban a budapesti Képzőművészeti Társulat őt kérte fel a Műcsarnok tavaszi nemzetközi kiállításának megszervezésére, a francia és amerikai műtárgyanyag összegyűjtésére. Ez a reveláló hatású tárlat az egyik legelső mérföldkő volt a modern francia piktúra hazai karrierjének útján. Az összesen hetvenegy művet felvonultató francia teremben a falakra került többek között Manet két festménye, Monet három alkotása, Sisley egy tája, Pissarrótól egy remek városi veduta, A Boulevard de Clichy, összesen tizenhárom festmény Maurice Denistől, s végül egy igazi sztárkép, Renoir A páholy című alkotása. Minden adott volt tehát, hogy a művészkörökben hatalmas sikert arató kiállításról néhány jelentős műalkotás hazai köz- és magángyűjteménybe kerüljön. Az áttörés azonban ekkor még elmaradt. Kunffy 1949-ben így írt a hazai kultúrpolitika egyik hatalmas baklövéséről: „Durand-Ruel képkereskedőtől megkaptam Renoir híres La Loge (A páholy) című képét. Ezt a képet meg lehetett volna akkor venni 40 000 frankért. Megbocsáthatatlan hiba, hogy nem vették meg a Szépművészeti Múzeumnak. A 19. század utolsó éveinek egyik legremekebb piktúrája. A francia szellem és báj legpregnánsabb darabja”. Aki egyszer is megcsodálhatta a londoni Courtauld Galleryben őrzött lefegyverző szépségű alkotást, az nehezen tudja megbocsátani e történelmi léptékű mulasztást, főleg annak tudatában, hogy Kunffy Lajos minden tekintélyét latba vetette a vásárlás érdekében. Renoir festménye abban a teremben lóg, amelyben két, egykor szintén Magyarországról elkerült, kapitális remekmű is helyet kapott: Berthe Morrisot bájos, 1934-ben Kohner Adolf kezéből kihulló női portréja és Manet igézően szép festménye, a közel egy évtizeden át Hatvany Ferenc kollekciójában tündöklő Folies Bergere bárja.
A világhír kapujában
A Párizsban második otthonra találó Kunffy Lajos az 1910-es évek elején sikerei csúcsára ért. Kevés magyar festőt ért akkora megtiszteltetés a világ művészetének centrumában, mint őt: 1913. január 29-én a népszerű helyi napilap, a Paris Midi terjedelmes, rajongó hangú kritikát közölt a Gerges Petit Galériában megnyílt egyéni kiállításáról. A szerző nem győzte hangsúlyozni, hogy a francia fővárosban érvényesülni akaró külföldi festők többségével ellentétben Kunffy legnagyobb erénye az, hogy miközben Párizs erjesztő kulturális élete jól láthatóan inspiráló hatást gyakorolt művészetére, mégis megőrizte otthonról hozott értékeit, azt a sajátos ízt, ami megkülönbözteti a született francia festőktől. A Kunffy munkáival Monet és Pissaro dús festőiségét párhuzamba állító szerző szokatlan módon két kép reprodukcióját is megosztotta olvasóival: egy háromalakos jelenet mellett a most aukcióra kerülő mű, a Tanácskozó cigányok is a lap hasábjaira került. A Kunffy szinte teljes addigi munkásságát felvonultató tárlat anyagából nem véletlenül esett a választás erre a méretével is kiemelkedő festményre: alkotója már korábban két alkalommal, 1911 végén Budapesten, a következő év tavaszán pedig a párizsi Szalonon is a közönség elé tárta. Hazai sikerét jelzi, hogy a kor legnépszerűbb kulturális folyóirata, a Művészet is közölte fényképét, sőt a Könyves Kálmán Műintézet képeslapként és nagy méretű, művészi reprodukcióként is terjesztette vásárlói között. Ez a kép alapozta meg Kunffy hazai és nemzetközi hírnevét, leginkább ezzel vívta ki azt a jelzőt, amely évtizedeken keresztül elkísérte: ő lett „a cigányok festője”.
Találkozás a Tanácskozó cigányok előtt
Az első világháború kitörése miatt az akkor már háromtagúvá bővült családnak vissza kellett térnie Magyarországra. A döntés gyorsaságára jellemző, hogy Kunffy az 1913-as kiállítás teljes anyagát, közel 150 képét kénytelen volt Párizsban hagyni és csupán egy évtizeddel később sikerült visszaszereznie. Egyik legfájóbb, szerencsére csak időlegesen elvesztett alkotása éppen a most vizsgált festmény volt, amelynek jelentőségét jól mutatja, hogy a festő idézett memoárjában időről-időre szóba kerül. Egy helyen hosszabban is kitér a művel kapcsolatos emlékeire: „A Tanácskozó cigányok egy kis patak partján négy férfi és egy asszony. Apponyi Sándor, a nagy könyvgyűjtő a kép előtt, mikor Budapesten volt kiállítva azt a megjegyzést tette, hogy úgy hatnak a cigányok rá, mint valami bibliai alakok. Ez előtt a képem előtt mutatott be Ferenczy Károly Szinyei Merse Pálnak, akit eddig nem ismertem. Ez a képem a Szalon katalógusában reprodukálva volt, sőt egy kiadó cég képes levelezőlapokat is készített róla.”
Kunffy természetesen legsikeresebb képeinek közkedvelt főszereplőiről is megemlékezett önéletrajzában: „Az 1905. évben kezdtem cigányképeket festeni, főképpen ... nagyhajú, sötétbőrű, úgynevezett teknővájó cigányokat. Nagyon festőinek találtam ezt a népet, amint nyáron vászon sátraik körül ülve teknőket készítettek, főztek, a gyerekek mezítelenül szaladgáltak, primitív ősi benyomást keltve. Kétségtelen, hogy Indiából származnak. Amikor Albert Besnard indiai útjából hazatért Franciaországba és típusait láttam, mondtam is neki, hogy nem kell olyan messzi utazni, ilyen alakokat Magyarországon is lehet festeni. Készült is egyszer eljönni, de több francia festő is, akik képeimen a magyar népet és viseletét látták. Sajnos ezen szép terveknek az első világháború vetett véget. (...)
Egész cigánytelep volt nálam, rendesen 4-5 család és minthogy sok gyerekük volt, 30-40 modellem volt állandóan. Amennyire a gazdálkodás engedte, minden szabad időmet köztük töltöttem, megfigyelvén minden életmegnyilvánulásukat. Ez áldozatot is követelt, mert szerették volna összes nyárfámat, hogy abból teknőket csináljanak. Sajnáltam nagyon ezeket a fasorokat s úgy oldottam meg a nehéz problémát, hogy csak minden második fát adtam nekik és így még sokáig élveztem ezeket a magyar ciprusokat.”
Cigányok a képeken
Kunffy témaválasztása és kirobbanó sikere nem volt meglepő. Elismert francia festőbarátai közül sokan utaztak évről-évre egzotikus tájakra, többek között Franciaország távoli gyarmataira, az arab világba vagy éppen Indiába, hogy izgalmas motívumokkal „megrakodva” térjenek haza és párizsi műtermeikben készítsék el keleti tárgyú festményeiket. Delacroix vagy éppen Ingres marokkói és török tárgyú képeinek kreol bőrű, színpompás ruhájú szereplői hosszú évtizedekre divatot teremtettek a festők körében. Néhány művész hamar felismerte azt is, hogy a „romantikus kelet” felfedezéséhez, a jellegzetes figurák lefestéséhez nem kell feltétlenül hetekig tartó hajóútra vállalkozni – kényelmesen elérhetők akár vasúton is. A magyar Alföld vándornépe, a Szolnok környéki cigányság élete így került fel először az osztrák festők, többek között August von Pettenkofen, Tina Blau és Otto von Thoren, valamint magyar pályatársaik, Böhm Pál és Deák Ébner Lajos vásznaira.
A cigányok persze nem pusztán topográfiai okokból jelentek meg egyre gyakrabban a festmények főszereplőiként. E népcsoport Európa szerte akkor vált igazán érdekessé a művészek számára, amikor a hétköznapi élet részeként megjelenő „funkcionális vándorlók", a zarándokok, koldusok, katonák és csavargók lassan eltűntek Európa városaiból és országútjairól. A tisztázatlan eredetű, ismeretlen múltú és különleges, sok esetben továbbra is vándorló életvitelű cigányság ambivalens érzéseket váltott ki a többségi társadalmak tagjaiból: egyszerre keltettek félelmet és csodálatot, egyszerre néztek rájuk a természet romlatlan gyermekeiként és az ösztönök által irányított, civilizálatlan vadakként.
Itthon a 19. század elején készült, a magyarországi és erdélyi viseleteket bemutató metszetsorozatokon jelennek meg először hangsúlyosan e népcsoport reprezentánsai. A főúri megbízók ízlését, egzotikum iránti vonzalmait jól jelzi, hogy e sorozatok szinte mindegyike cigány ábrázolással indul: képviselői, mint egy néptípus és társadalmi réteg karakteres tagjai tűnnek fel, tárgyszerű, leíró megfogalmazással, egyenrangúként a többi népcsoporttal.
A 19. század második felében az egyre populárisabbá váló népéletképeken a cigányság sztereotip tulajdonságokkal felruházott képviselői már interpretálva, érzelmektől átszínezve és a népszínművek csattanós történeteinek szereplőiként jelennek meg. A század végén a Münchenben élő, a bajor műkereskedelemre szakosodó festőink sok esetben szinte a cigány témák specialistáiként szereztek hírnevet. Romantikus, sokalakos jeleneteikben már könnyű felismerni a megcélzott vásárlók, a városi polgárság látens elvágyódását, kuriózuméhségét, de a lenéző felsőbbrendűség érzését egyaránt.
Újabb változást hozott a nagybányai koloristák tisztán művészi, az irodalmi utalásokat, a korábban kötelezően elvárt szüzsét elutasító attitűdje: a tarka népviseletű, kifejezetten festői látványt nyújtó cigányok az élénk színek iránt rajongó festők kedvenceivé váltak, akik ráadásul rendkívül olcsón is hajlandóak voltak modellt állni. Nem beszélve arról, hogy a puritán erkölcsű bányász- és parasztlányok többségével ellentétben az aktra is kaphatók voltak. Többek között Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Tihanyi Lajos, Perlrott Csaba Vilmos és Dénes Valéria 1900-as évek elején készült alkotásainak köszönhető, hogy a megszülető magyar modernizmus ilyen szorosan összekapcsolódott a cigányság művészi ábrázolásával.
Ebbe a gazdag tradícióba illeszkedik Kunffy monumentális festménye is, ám egy fontos tényező el is választja minden előzménytől. Kunffy, a somogytúri birtok uraként, a környéket naponta bejáró művészként évtizedeken át nyomon követte a birtokán élő cigány családokat. A fennmaradt festmények mellet számtalan fénykép is bizonyítja, hogy kedvenc modelljei sokkal többet jelentettek számára, mint egyszerű, érzelmi kötődés nélküli, egzotikus motívumok. Jól ismerte őket, figyelte életük minden momentumát, így sokkal közelebb tudott kerülni hozzájuk, mint a témának pusztán divatból hódoló festők döntő többsége.
A Cigány Múzeumról
Kunffy Lajos Cigány tanácskozás című képe a magyar plein air festészet, a sajátos hazai impresszionizmus egyik kiemelkedő alkotása. Tisztán festői értékei alapján is joggal említhető egy lapon a nagybányai és a szolnoki művészet jól ismert, régóta múzeumokban őrzött remekműveivel. Értéke és jelentősége azonban egy fontos szempontból még ezeken is túlmutat. A magyar cigányság néprajzát, történetét, nyelvét és tárgykultúráját, identitásának rekvizitumait, valamint a magyar társadalomban élő képét bemutató, országos jelentőségű múzeum létrehozása évtizedek óta sürgető feladat. Érthetetlen, hogy erre annak ellenére nem került sor, hogy gondolata már több mint száz éve felmerült, sőt azóta a többségi társadalom erkölcsi kötelességeként újra és újra megfogalmazódik. Nem kétséges, hogy Kunffy Lajos alkotásának e minél előbb létrehozandó múzeum állandó kiállításán volna a helye: egy olyan sorozat központi elemeként, ahol a majdani nézők Munkácsy Mihálytól Valentiny Jánosig, Ferenczy Károlytól Iványi Grünwald Béláig és Dénes Valériától Tihanyi Lajosig követhetik végig, miként jelent meg e nagy múltú népcsoport a magyar művészet történetének legszebb alkotásain, s miként járult hozzá saját, közös identitásunk megteremtéséhez.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
