Irodalom
Szij Béla: Czimra Gyula festőművész kiállítása. Rákosliget, 1964.
Czimra Gyula (1901–1966) festőművész kiállítása. Fényes Adolf Terem, Budapest, 1967.
Perneczky Géza: Czimra Gyula képeinek kiállítása a Fényes Adolf Teremben. Magyar Nemzet, 1967. február 18.
Soós Imre: Czimra Gyulafestőművész emlékkiállítása Debrecenben. Alföld, 1969/5., 80–82.
Czimra Gyula festőművész emlékkiállítása. Szerk.: Haulisch Lenke, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1973.
Hulisch Lenke: Czimra Gyula. Corvina, Budapest, 1974.
Tóth Antal: Czimra Gyula (1901–1966) emlékkiállítása. MűvészetMalom, Szentendre, 2006.
Lóska Lajos: Czimra Gyula (1901–1966) festőművész. Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2010.
Czimra Gyula helye azoknak a nagy művészeknek a társaságában van, akik a második világháború utáni, egzisztencialista modern létérzést formába öntötték. Ez tükröződik a most vizsgált szűkszavú enteriőrképen is, abban a jellegzetes czimrás szobában, ahol egy magányos férfi időzik. Mintha Giacometti drámai modern embere felöltözne és besétálna Barcsay Jenő szürkés-fehéres műtermébe, félretolná a konstruktivista festőállványokat és leülne olvasgatni egy székre. Vagy mintha Francis Bacon színpadias szobabelsőjében a torz zombifigurákat lecserélnénk Jean Paul Sartre alakjára, aki éppen Pilinszky János Apokrifjét olvassa, csöndesen, elmélyülve, egy szál gyertya, pohár és egy vizeskancsó társaságában. Czimra pár remegő vonallal és egyszerű pasztelles színfelülettel jelenítette meg a gondolatainak magányába zárkózott modern embert.
Az először a 2006-os szentendrei Czimra-kiállításon látott festmény puritán értelmiségi cellát jelenít meg, szürke hajópadlóval és lila bútorokkal. Szótlan némaság, a levegőben semmi sem moccan – ilyen csigaházakba húzódtak vissza a korszak nagy remetéi, Korniss, Veszelszky vagy éppen maga Czimra. A fehér falak ürességét egyedül a félrehúzott vörös függöny mögött látható városi panoráma töri meg: kifordított építőkockaként álló házak és egy templom. Czimra az olajfelületeket – csak rá jellemző módon – ceruzakontúrokkal rajzolta felül. Szándékosan nem vonalzóval húzta meg őket, hagyta, hogy a szabadkézi rajz esendő szépsége vezesse. A perspektívát is direkt torzította, ahogy a korai reneszánsz festők próbálták megjeleníteni a rövidülést: bár nem középen futnak össze a hajópadló élei, de a figura lába elrejti a szabálytalanságot. Az így keletkező fókuszpont ugyanakkor ráirányítja a néző szemét a szellem szabadságát képviselő nyitott könyvre.
A budapesti születésű Czimra lakatosnak tanult, majd a Ganz gyárban helyezkedett el műszaki rajzolóként. A formákat határoló, minden sallangtól mentes rajzos stílusa innen eredeztethető, bár utána továbbképezte magát az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamain, valamint a meghatározó hatású párizsi időszakban az 1920-as évek elején, amikor megismerte a posztimpresszionista festészetet. Mindenekelőtt a Bázelben látott Gauguin-kiállítás irányította figyelmét a „primitív” művészet különös kifejezésmódjára. Hazaköltözése után megfordult Nagybányán, majd Szentendrén, végül letelepedett Rákoshegyen, ahol haláláig élt és alkotott. Életének utolsó esztendeiben forrt ki senkiével össze nem téveszthető, létének minimalista környezetét dokumentáló, radikálisan szűkszavú, rajzos stílusa. „Az ösztönösség és tudatosság harmóniája, az egyszerű, tiszta forma kihangsúlyozása és a színek kápráztató gazdagsága vezetett” – foglalta össze pályafutása végén művészi törekvését.
Az életmű és a pályakép végtelenül szikár. Ahogy a szürkék minimalista skáláját megszólaltató, Czimrával nagyon rokonítható festő, Giorgio Morandi írta, a redukált képek is csodákat érhetnek el: „lehetővé tenni, hogy elérjük a magot, a dolgok lényegét. Bármilyen egyszerű is a tárgy, egy nagy festő ki tudja vele váltani a látvány magasztosságát és az érzések felfokozását, ami rögtön hatással van ránk.” Czimra is ilyen lényegkereső, elemző vággyal analizálta maga körül szűk mikrokörnyezetét, a perspektivikusan megnyíló dobozteret a puritán berendezési tárgyakkal. A szakirodalom háromszáz körülire teszi Czimra teljes életművét, amelyből csak egy kis szeletet látott a korabeli közönség az életében rendezett két nagyobb kiállításon. Az egyikre még fiatalon került sor, 1926-ban a párizsi Galerie du Zodiaque-ban, a másodikra élete vége felé, 1964-ben, szűkebb pátriájában, Rákoshegyen. Ekkor még csak a szakemberek figyeltek fel különleges művészetére, de a múzeumok – köztük a Magyar Nemzeti Galéria – vásároltak az öreg festőtől.
„Ha egyszer megnyílik a jelenkori magyar festészet pantheonja, akkor ott két festménnyel szerepelnie kell majd Czimra Gyulának is” – szólt a hatvanas évek legjobb szemű és tollú kritikusa, Perneczky Géza jóslata a művész posztumusz kiállításán. Bár a panteon nem készült el, és Czimráért csak művészettörténészek és gyűjtők kicsiny csapata lelkesedett évtizedeken keresztül, hatása kitapintható a kortárs művészetben (például Váli Dezső festészetében), a rendszerváltás után pedig – a műkereskedelemnek köszönhetően –megtörtént az áttörés. Egymást követték a művészetét népszerűsítő nagy sikerű bemutatók, és már előkészítés alatt áll a Magyar Nemzeti Galériában rendezendő reprezentatív életmű-kiállítás is. Ha lassan is, de Perneczky jóslata beteljesül, a „rákoshegyi remete” megtalálja végre méltó helyét a magyar művészettörténetben.
Rieder Gábor