"Álomvilágban él, olyan városokban és olyan természetben, amelyekben szüntelen csodák történnek."
Körner Éva
"Paizs-Goebel jelentősége Gulácsy Lajoséhoz mérhető"
Körner Éva
"A mesék és a csodák boldogító világaként éli meg közvetlen környezetét.
Osztozik a gyermekek és együgyűek égi kegyelmében, s már itt a földön,
ebben az esetleges és szomorú világban megtalálja az elveszett paradicsomot."
Kállai Ernő, a 20. századi magyar művészettörténet-írás egyik legnagyobb alakjának sorait olvasva, s persze végigtekintve Paizs Goebel Jenő 1930 és 1935 között született alkotásain nem csodálkozhatunk azon, hogy ezt az sszetéveszthetetlen, saját világot alkotó festőt kortársai és késői méltatói a magyar festészet két magányos zsenijével, Gulácsyval és Csontváryval állították párhuzamba. Bár szimbolikus festői nyelvezetük, műveik metafizikus titokzatossága szoros rokonságot mutat, egy fontos különbség mégis elválasztja őket egymástól: Paizs Goebel - elődeivel ellentétben - ízig-vérig tudatos festő volt, a festészet technikai, manuális ismereteivel éppen úgy tökéletesen tisztában volt, mint a kompozícióépítés precíz szabályaival: kivételes rajzi tudását, varázslatos szín- és formalátását latba vetve alkotta meg látszólagos naivitást, gyermeki egyszerűséget sugárzó remekműveit.
"Végtelen harmónia zeng a képeiről. A csend himnusza."
Papp Jenő
Paizs Goebel jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető stílusa 1930-ban bontakozott ki. A korábbi, súlyosabb, komorabb hangvételű, Rembrandt és Szőnyi hatásáról tanúskodó műveket ekkor váltották fel a kristálytiszta szerkezetű, bűvöletes színerővel megfogalmazott alkotások. A Párizst és Barbizont is megjárt, széles műveltségű fiatal festő 1928-ban részt vett a Szentendrei Művésztelep magalakításában, s haláláig a Duna menti kisvárosban alkotta műveinek döntő többségét. Legjobb barátja, Barcsay Jenő mellett dolgozott, ám míg ő a látvány szerkezeti magját kutatva a konstruktív képépítés felé indult el, addig Paizs Goebelt a tárgyak fizikai jelenlétén túli világ, a létezés metafizikus titokzatossága érdekelte. "Ő a klasszikum lényegét kereste, az elveszett Édent, az Aranykort, mikor ember és állat, ember és természet még ősi, paradicsomi egységben élt" - írta róla Németh Lajos.
A gyermekként szinte teljesen megsüketült, bicegve járó, mégis a társaság központjaként viselkedő, remek humorú Paizs Goebelt a Szentendrei művésztelep tagja, Onódi Béla a következő szavakkal idézi meg: "Ma is látom magam előtt, ahogy a kizöldült pázsiton az öreg platános között sántikálva jön megy Paizs Goebel Jenő. Süket volt és nehezen beszélt, így elzárkózottságában egészen külön világot alakított ki magának, s a piktúrájában nem számított sem tér, sem az arányok. Furcsa, álomszerű dolgokat festett, belső álomvilágát vetítette a vászonra. (...) Nagyon lelkesedett Csontváryért és a francia Rousseauért." Paizs Goebelre minden bizonnyal elementáris erővel hatott Csontváry 1930-as, Ernst Múzeumbeli emlékkiállítása: Barcsay visszaemlékezése szerint különösen a Sétakocsikázás újholdnál Athénban című kép igézte meg különösen.
E hatás nyomai a most vizsgált alkotáson is szembetűnőek: a látványvilágtól eltávolított színek szimbolikus ereje, a kanyargó, ismeretlenbe vezető út motívumának hangsúlyos szerepeltetése, s az egész ábrázolást belengő misztikus, időtlenséget sugárzó hangulat jól illusztrálja Csontváry műveinek ihlető erejét.
"Ő avatja először szürreális tárggyá Szentendrét."
Szabó Júlia
Szabó Júlia gondolatának talán a most bemutatott mű a legszebb illusztrációja. A festmény megalkotásakor, 1933-ban Paizs Goebel már túl volt a "vámos" Rousseau műveivel rokon dzsungelképeken, s az olasz metafizikus festőket, elsősorban Giorgio de Chirico műveinek képi világát idéző, szimbólumerejű vallomásokon, a Művészeten, az Aranykoron és az 1932-ben festett Élet című képen. A Szentendrei tájképen mind közül a legnagyobb feladatra vállalkozik: a köznapi témát, a látható valóság konkrét részletét emeli - tisztán festői eszközökkel - az időtlen transzcendencia magasságába. Nem jeleket, nem jelképeket formál képpé, hanem a képet nemesíti jellé, a művészet eszközével teremt szimbólumot. Festői képzelete a topográfiailag hűen festett városrészletet, a puszta látványt emeli az önmaga teremtette tündérvilágba. Az újra felfedezett, ragyogó színeket eredményező temperával, a középkori mesterekre jellemző aprólékos műgonddal önti képére a motívumok trópikusan buja áradatát, melynek örvénylő gazdagsága valamennyi képét felülmúlja. Páratlan színvilágú, rafinált szerkezetű alkotása az egész életműből kiemelkedik. A Szamárhegyre felkúszó utak, az apró házak, omladozó oromfalak alkotta köznapi kulissza totalitást sugárzó vízióvá válik: a reneszánsz freskók, s a barokk kárpitok keltik fel hasonló erővel a teljesség illúzióját.
"A szentendrei sikátorok, utcafordulók, régi házak, udvarok, gyümölcsösök, e zsúfolt téri szűkületek világában akadt Paizs Goebel a maga tündérkertjére, melynek sűrűjében mélyen elrejtőzhet a profán és rideg valóság elől.
Ezekben a kis dzsungelekben ... zavartalanul szőheti a maga álmait és meséit." - írta Kállai Ernő, Paizs Goebel Jenő legihletettebb korabeli kritikusa. Ez a menedéket adó tündérkert jelenik meg a Szentendrei tájkép című alkotáson: egy titkokkal teli mesevilág, bezárt ajtókkal, szemérmesen leselkedő ablakokkal, s a csodás színekben pompázó állatok víziószerű menetével, ahol szabadon szárnyal a fantázia, s a gondolat a létezés legfontosabb kérdéseivel szembesül. A kép tartalmi lényegét és stiláris jellemzőit vizsgálva jól látható, hogy Paizs Goebel festészete nem csupán Csontváry és Gulácsy világával rokon, de megelőlegezi Vajda kompozícióit is, s néhol Chagall szürrealista-szimbolikus nyelvezetével is kapcsolatban áll.
A Szentendrei tájkép nem pusztán alkotója egész életművének egyik legjelentősebb darabja, de kitüntetett hely illeti meg a szentendrei művészet és a 20. századi magyar festészet történetének egészében is.
Molnos Péter
