Irodalom
Makay Margit: A márkinő mosolya. Színházi Élet, 1923/50., 4.
Több mint 300 millióba került a Pompadour. Színházi Élet, 1923/50.,10.
Vaszary János: Párisi napok. Magyar Művészek, 1925, 151–155.
Falt Leó emlékének. Pesti Napló, 1925. szeptember 17.
Kézdi-Kovács László: Vaszary Jánosképei az Ernst-Múzeumban. Pesti Hírlap, 1930. február 16.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942.
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Az art deco korszakának modern színpadi látványa az érett Vaszary János festői nyelvére átültetve. Szivárványszínekkel elvarázsolt versailles-i kastélyünnepség. Pompadour, rokokó szerelem és egy operettklasszikus.
Színpadi látvány
A szivárvány minden színében úszó látványorgia. A versailles-i kastély selyemmel burkolt fogadóterme, tele kosztümös udvaroncokkal, kalapos márkikkal és abroncsszoknyás márkinékkal, hajladozó táncosokkal és éneklő primadonnákkal, rajongó nemesifjakkal és szépséges szeretőkkel, zenészekkel, kristálycsillárokkal és díszszökőkúttal.
Levelei alapján tudható, hogy Vaszary nagy színházrajongó volt. Már az 1900-as évek elején is készített egy-egy színpad által ihletett kompozíciót, de az igazán nagy lökést az 1920-as évekbeli franciaországi utazás adta. 1925-ben a középkorú, sokat látott Vaszary János végre újra eljutott a modern művészetnek a Belle Époque idejéből jól ismert központjába, Párizsba, ahol váratlanul szíven ütötte a korszak mondén ritmusa. Épp ebben az évben rendezték meg azt a neves iparművészeti vásárt, amely nevet és arcot adott az art decónak. Vaszaryt lenyűgözték a modern világváros reklámfényekkel tarkított sugárútjai és az éjszaka varázslatos világa. 1925-ben írt párizsi riportesszéjében külön kitért a város art deco mulatóira, megállás nélkül sorolva élményeit: „A pillanatnyi kábulatok felhajtása, a beteg lázas nyugtalanságával lüktető élet, a késő éjjeli órákat beragyogó, örökös, karneválra emlékeztető bengáli tüzek, a revükben a női mezítelen szépségek babiloni felvonulása és diadala”. Az élmények újjáalakuló művészetére is nagy hatást gyakoroltak: a meztelen német revüsztárról, Anita Berberről színes tusrajzot készített a Parisian Grill színpadán, Mistinguettet, a Casino de Paris ünnepelt csillagát többször is megfestette, de ismerünk tőle kecsesen szökkenő félmeztelen táncoslányt a Folies Bergère-ből is. A most vizsgált alkotás a korszak ünnepelt operettjének, a Leo Fall által komponált Madame Pompadournak a hatása alatt született.
Modern színkoncertek
Az 1925-ös párizsi út után átalakul Vaszary festészete. Fekete alapos expresszív korszakát felváltotta az érett vaszarys színköltészet: a fehér alapra széles ecsetvonásokkal felvitt, ragyogó koloritú, könnyed kompozíciók. A Pompadour ennek az átalakulásnak az egyik legszínesebb dokumentuma. Kárpáti Aurél jellemezte érzékenyen monográfiájában a kolorista Vaszary koncertnyitányszerű új kompozícióit: „Művészete ekkoriban, a húszas évek elején ért a csúcsra. Ékkőragyogású tiszta színei mintha megolvadtak volna az izzó szenvedély hevében: világító erővel tüzeltek elő a bársonyos alap ugyancsak színjátszó feketéjéből. Rubinpirosai, smaragdzöldjei, topázsárgái, akvamarinkékjei, gránátvörösei, opálos fehérei és ametisztfényű lilái szikrázva freccsentek szét maguk körül és felgyújtották az egész képet. A szenzáció meglepetését kirobbantó Cirkuszon, a lángoló Virágcsendéleten, a félelmes gyönyörbe fagyott Salomén, a bomlottan kavargó Finálén és Pompadouron, vagy a viharos drámaiságba villámló Golgotán az egymástól távoleső meleg és hideg színek minden közvetítés nélkül csaptak össze, mellőzve a békítő átmeneteket. […] Valami megkapóan új, harsogásban is bensőséges zeneiség, rokon Bartók és Kodály szokatlanul felrázó, elbűvölő muzsikájával. Az igazi Vaszary nagy szín-koncertjei ezzel a nyitánnyal kezdődnek.”
Marquise de Pompadour
Pompadour a rokokó korszakának legszebb, leghíresebb és legbefolyásosabb nőfigurája volt a francia udvarban. Előkelő polgárlányként, Jeanne-Antoinette Poisson néven született Párizsban 1721-ben, de – csak az uralkodói család tagjainak kijáró módon – a versailles-i kastélyban hunyt el 1764-ben. XV. Lajos király első számú szeretőjeként kiérdemelte Pompadour márkinőjének címét. Szépségével és ravaszságával évtizedeken át képes volt elbűvölni a fásult, de élvhajhász uralkodót, így kiérdemelte állandó helyét a versailles-i kastélyban. Művelt és szellemes fiatalasszonyként beleszólt az államügyekbe, alakította az ország külügyeit, miközben támogatta a művészeket, az enciklopédistákat, és jó kapcsolatot ápolt a felvilágosodás korának legnagyobb koponyáival, például Voltaire-rel.
A kiváló rokokó udvari festő, François Boucher portréján (Madame de Pompadour, 1756, Alte Pinakothek, München) virágos szoknyában ül a kastély egyik kerevetjén, kezében könyv, mellette levélíró asztalka, míg lábánál a hűség és a rajongás szimbólumai hevernek: egy kutya és két szál rózsa. Pompadour emlékezete a 19. század végén elevenedett meg ismét, a prűd, nyárspolgári évszázad alkonyán, amikor a rokokó letűnt világa, a rafinált eleganciával, intrikákkal és szabados szerelemmel teli, elvarázsolt korszak távoli, amorettekkel és selyemmel burkolt mesebirodalomnak tűnt. A kései historizmus művészei (például Benczúr Gyula) a pompőz rokokó érzékiséget ünnepelték benne (ekkor jött divatba ismét a róla elnevezett feltornyozott frizura), ahogy a 20. századi Leo Fall operettje is a szerelmi cselszövést, a „veszedelmes viszonyok” rózsaszínbe burkolt miliőjét idézte meg.
A legendás operett
Az 1920-as években szájról szájra – és a lapok hasábjain – terjedt egy pesti vicc, amikor a „blockbuster” operett, a Pompadour mindent elsöprő sikere után úton-útfélen mindenhol a szerelmes-csábító Ó, József slágerét húzták a zenekarok. A magyarországi látogatást tevő öreg osztrák komponista, a tisztességben megőszült Leo Fall egy gőzfürdőben szundikált, mikor egy úr elé állt, és hangoskodva felébresztette. A felriasztott zeneszerző csöndre intette, hogy hagyják aludni, de a felpaprikázott úr dühösen kiabálta, hogy nem hagyja, hiszen „maga se hagy engem! Se a többi békés polgárt! A nap minden szakában a Józsefet hallom! Nem tudok tőle járni, nem tudok enni, nem tudok aludni. Mindig és mindenütt a Pompadour!” A Pompadour az első világháború után új lendületet vevő operettműfaj legnagyobb nemzetközi szenzációjaként letarolta a dalszínházakat világszerte, és Budapesten is hódított.
Leo Fall (1873–1925) osztrák zeneszerző és „kapellmeister” az ezüst operettek korának volt az egyik legnagyobb képviselője Lehár Ferenc és Kálmán Imre mellett. A háromfelvonásos Madame Pompadourt élete végén komponálta, újra meghódítva a közönség szívét. A darabot Berlinben mutatták be 1922-ben, majd a következő évben műsorra tűzték Bécsben és Londonban is. Sikerét jelzi, hogy rövidesen filmet is forgattak belőle. A nemzetközi visszajelzések nyomán rögtön elkezdték szervezni a magyar bemutatót. A Fővárosi Operettszínház 1923. november 28-án mutatta be Fedák Sári főszereplésével.
A három felvonás közül a középső játszódik „a versailles-i kastély rózsaszínű selyemtermében”, ezt festette meg Vaszary. A magyar színházakban hasonlóan látványos kialakítást még nem látott a közönség. A színpadterv a fantáziadús építész, Málnai Béla kezét dicsérte, a parádés kosztümöket pedig a kiváló képzőművész, Faragó Géza álmodta meg. Az art deco geometrikus érzékenységét idéző háromszögmintás rokokó ruhaköltemény – amely számos archív fotón látható Fedák Sárin – szintén az ő munkája volt. A bombasztikus színpadképhez 840 méter rózsaszín és 190 méter krémszínű selyemre volt szükség, a díszletekre elköltött horribilis, 200 millió koronás összköltségvetésből csak a festményen is látható szökőkút megteremtése 8 milliót követelt meg. A Színházi Élet tematikus számában (1923/50.) láthatjuk az archív felvételeken a kosztümöket és a kulisszákat, de azt a színgazdag rokokó tündöklést, amelytől elalélt a korabeli közönség, csak a modern látványvilágra fogékony Vaszary kolorista tűzijátéka révén sejthetjük.
Makay Margita a Színházi Életben éppen azt a jelenetet emelte ki a második felvonásból, amikor a Pompadourt játszó Fedák Sári egy levélből értesül a szerelmi bonyodalomról. Épp ezt az érzelmileg-művészileg telített pillanatot örökítette meg Vaszary is. „A legnagyobb színésznőt láttam – írta Makay – a Pompadour második felvonásában. Amikor Pompadour asszony megtudja, hogy húgának a férje az a férfi, akire ő vetette a szemét, a gyűlölet, a meglepetés, a harag után ajkára futó ajándékozó, nagylelkű, asszonyi mosolyért Fedákot nem lehet olyan igazán dicsérni, mint ahogy azt megérdemelné. A szerelmek asszonyát, Pompadourt nem az operett, nem a ruhák támasztották föl igazában, hanem a mosolya, mely századok lepergése után hűen, frissen és üdén maradt meg vagy éledt újra a primadonna ajkán.”
Vaszary Pompadourja
Feltűnik egy pillanatra az operett második felvonásában Boucher, a rokokó udvari festő, amikor a márkiné megrendelést készül leadni számára. De Vaszary nem az ő epizodista figurájára koncentrált, hanem mindenekelőtt a modern szcenika látványos fényhatásainak visszaadására. („A kialakuló művészethez több köze van egy lokomotívnak, mint Raffaelnek” – mondogatta a modern inspirációkra utalva.) A több változatban is elkészített Pompadour-téma valószínűleg már az 1923-as premier idején megfogalmazódott benne, de a szakirodalom csak 1927-től dokumentálta létezését. Elsőként Bálint Jenő közölte a kép reprodukcióját az 1927-es Vaszary-monográfiájában, majd megjelent a KUT saját folyóiratának hasábjain is. A festmény egy lengyelországi – Varsót, Poznant és Krakkót érintő – vándorkiállításon szerepelt először 1927-ben a közönség előtt, a következő évben a legmodernebb magyar művészeket tömörítő bécsi UME tárlaton mutatkozott be, majd tovább utazott a genovai Palazzo Rossóba 1929-ben. A hazai művészetkedvelők először Vaszary nagy Ernst múzeumbeli kiállításán találkozhattak vele 1930-ban. Még a konzervatívabb ízlésű festő-kritikus, Kézdi-Kovács László is elaléltan állt képei – köztük a külön megemlített Pompadour – előtt. Lenyűgözöttségét önmagával polemizáló tárcában tárta az újságolvasók elé:
„Kép?
Nem veszi-e sértésnek a mester ezt az elavult szót?
Mondjuk hát: impresszió.
Impresszió?
Ez is már elavult szó.
Mondjuk tehát: vaszarizmus. Mert amit ő belemutat, igazán önálló, egyéni, utánozhatatlan.
Elsősorban a színei tűnnek fel. Ragyogóak, tiszták. Legtöbbször tarkaságok, buja színiorgiák, főleg a tengerparton, Nerviben, Riminiben festett vásznain. Máshol csodafinom színharmóniákba olvadnak össze. Ilyen a »Női akt csillárral« (kék-lilaszürke akkordban), ilyen a »Pompadour« szép, színpadias jelenete a legdiszkrétebb színfoltok tömegével és rajzbeli indoklással.”
Kézdi-Kovács pontosan leírta, hogy Vaszary a különös látvány keltette impresszióit öltötte sajátosan vaszarys festői köntösbe. Az 1930-as évek még megcsodálta művészi kifejezőerejét, de a szocializmus szürke évtizedei alatt a Pompadour és a rokokó érzékiség eltűnt a műértők szeme elől. A források szerint a kiváló Vaszary-gyűjtő orvos, dr. Bekény György kollekciójában vészelte át a „szilencium” éveit. A rendszerváltás után a Qualitas Galéria 1992-es Vaszary-kiállításán bukkant fel ismét, majd vált – a műtárgypiac újjáéledésével – aukciós sztártétellé, az art deco nagy mesterének körberajongott főművévé.
Rieder Gábor
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
