A Római Iskola meghatározó mestere, Patkó Károly művészetét kétféle képtípus határozta meg Itáliában. Az egyik a belső terekben játszódó életképi jelenet, a másik pedig a olaszországi utazásoknak emléket állító, figurákkal gazdagított tájkép. A most vizsgált alkotás az utóbbi kategóriába sorolható; a helyszíne pontosan meghatározható a műkereskedelemben már korábban szereplő, 1931-es lavírozott tus vázlat alapján: Positano. A település Dél-Itália nyugati partján fekszik, Campania régióban, a lenyűgöző szépségéről ismert Amalfi-parton. A középkori város épületei az egymás mellett álló sziklák nyaktörő meredélyeire kúsznak fel. Patkót megihlette ez a mediterrán napfényben fürdő, varázslatos tengerparti település, ahogy a házak cézanne-i dobozokként épülnek egymásra, miközben az előtérben itáliai asszonyok tesznek-vesznek.
A képet a „láthatatlan szín”, a fehér szervezi gazdagon rafinált kompozícióvá. A tempera fehérje végigfut a párkányok tetején, a mellvérteken, az ragyogtatja fel a szikrázó napsütésben izzó falakat vagy tűnik elő az árnyékos ívek alól. A fehérség von glóriát a hegyek íves süvege köré és ragyogja be a virtuózan széles ecsettel felvitt fák sötétlő tömbjei mögött a falakat. A fehér villanások cikk-cakk felületek mentén, lépcsőzetesen járják be a látképet, ezek szervezik egységgé a festmény bonyolult képterét, a jobb oldali teraszpárkánytól indulva a fekete ablak fénynégyzetén át végig a kőmellvért megtörő zársíkján. Utána a fehér szín rálép a kék árkád árnyéka alatti lépőcsőfokokra, felkúszik a házak oldalán a legfelső tűzfalig, majd végigtáncol a hegycsúcsok taraján, míg el nem jut a balfelé magasodó távolabbi domb szürke házfalaiig, közöttük ereszkedik alá, a fák mögötti fehér jelenésig, hogy legvégül, a keresztirányban felhúzott szárítókötélre aggatott lepedők perspektivikus közeledése révén megérkezzen a végállomásra, a kép képzeletbeli gyújtópontjába, a ruháskosárból kiemelt gyolcsfehér textília közvetlen közelségébe. Persze Patkó a fehérnek ehhez a szellemes festői futamához izzó mediterrán földszíneket társított, terrakottákat, okkereket, téglavöröst, mélykékeket és lilába hajló szürkéket, kiegyensúlyozva a hideg és meleg tónusok arányát. Így született meg az időtlen nyugalmat és klasszikus harmóniát sugárzó alkotás.
Patkó művészetében a nagy fordulópontot az 1929–1931 közötti római ösztöndíjas évek jelentették. Nemcsak bejárta Itália minden szegletét, de rátalált arra a hagyományos temperatechnikára is, amely a római iskolások legfontosabb kifejezési eszközévé vált. A harmincas években többször szerepelt a Velencei Biennálén, közben egyéni kiállítása volt az Ernst Múzeumban 1932-ben. Szerepelt a Római Iskola nagy seregszemléin, itthon és külföldön.
A Római Iskola koncepcióját a befolyásos művészettörténész és nagy formátumú kultúrpolitikus, Gerevich Tibor dolgozta ki, aki a Collegium Hungaricum, a Római Magyar Akadémia vezetőjeként működött 1928-tól. A politikai kapcsolatok – a Bethlen István és Mussolini közötti baráti szerződés – révén új távlatokat kapott az olasz–magyar kulturális közeledés is, amelynek részeként a magyar állam megkapta a patinás római Palazzo Falconierit az akadémia otthonaként. Gerevich személyes döntése volt, hogy a legelső római ösztöndíjasok közé a hazai neoklasszicista festészet három legmarkánsabb, stílusteremtő képviselőjét hívta meg: a nemzedék úttörőjét, Szőnyi Istvánt, a robusztus tehetségű Aba-Novák Vilmost és jó barátját, Patkó Károlyt. Őket pályázat nélkül, korábbi sikereikre való tekintettel invitálta a nagy hatalmú kurátor Rómába, melléjük szemezgetett a frissen végzett fiatalok közül (például Kontuly Béla, Rozgonyi László, Erdey Dezső). A két évvel később a Nemzeti Szalonban rendezett nagy római beszámoló kiállítás kapcsán Gerevich diadalmasan közölte a Magyar Művészet hasábjain, hogy a „a római magyar stílus” megszületett: egy olyan klasszicizáló nyelvezet, amely rokonítható a kortárs olasz törekvésekkel, de elsősorban a klasszikusokból táplálkozik. „A klasszikus ókori és olasz művészet lényegébe, szellemébe igyekeztek hatolni és annak tanulságait modern törekvéseik javára fordítani. […] Ízlésüket fejlesztette a régi művészet, a régi Róma emelkedett légköre, akaratlanul is csiszolták a műemlékek, amelyeket állandóan maguk előtt láttak” – írta programadó tanulmányában.
Gerevich Tibor rendezte Patkó hirtelen halála után 1941-es emlékkiállítását a Nemzeti Szalonban. Az ehhez készült katalógusbevezetőjében írta meg, milyen fontos szerepet játszott festészetének formálódásában Róma: „Tulajdonkép csak Itáliában fedezte fel a színt és a fényt. Egész színlátása világosabb, derűsebb lett ott, s színeit éppoly szilárdan illesztette a képegységbe, mint formáit.” Művészettörténeti koncepciója szerint Aba-Novák és Patkó pályája egymás mellett haladt, fejlődött, mint két párhuzamos életrajz. (Tragikus vesztesége a magyar festészetnek, hogy mindketten a negyvenes éveik derekán haltak meg 1941 folyamán.) A most vizsgált festmény hátoldalán megmaradt a Nemzeti Szalon raglapja, amely feltehetőleg a művész emlékkiállításán került rá.
Itáliai utazások
Gerevich Tibor 1931-es nagy tanulmányában büszkén jelentette ki, hogy a római iskolások nem olcsó itáliai jelenetekből inspirálódnak, az olasz hatás „egyiküknél sem abban nyilatkozik, hogy a turisták kedvenc vedutáit örökítették volna meg levelezőlapstílusú, romantikus képekben, az útikalauzok, baedekerek csillagos remekműveit másolták volna vagy azokra emlékeztető giccseket festettek volna.” A hosszú évekig tartói római ösztöndíj jóvoltából a művészeknek alkalmuk volt bejárni Olaszországot és a mediterrán valóság mélyére hatolni. Patkó 1941-es emlékkiállításának bevezetőjében Gerevich külön kiemelte a két elválaszthatatlan jó barát, Aba-Novák és Patkó közös utazásait: „Ösztöndíjas éveik alatt nyaranta együtt barangoltak vázlatkönyveikkel Umbria kis városaiban, Assisiben, Perugiában, Gubbióban, meg a dél-olasz tengerpart halászfalvaiban.”
Aba-Novák életrajzából tudjuk, hogy Patkó 1929 augusztusában Perugiában várta barátját, hogy utána együtt barangolják be Umbria tájait és az Adria olaszországi partszakaszát. Az ódon középkori városkákban és alig ismert halászfalvakban olyan festői motívumokat gyűjtöttek, amelyeket Rómában nagy méretű kompozíción tudtak feldolgozni. A következő években bejárták Itáliát, eljutottak délre is, többek között az Amalfi-partra. Aba-Novák 1929 őszén írt levelében tudósított az utazás egyes állomásairól és a művészeti tervekről: „Két napja újra Rómában vagyok, miután három hétig Umbriát kószáltam, Perugia, Assisi, Arezzo (rajzolva), és három hetet az Adria partján Francavilla al Mare és San Vitóban töltöttem Patkó Carollal együtt. Umbriában a középkorból itt felejtett, a rákövetkező koroktól egyáltalán nem érintett kis városokban gyönyörködtünk. Francavillában egy hetet időztünk – ez fürdőhely. A relative mondén hely (ca. Siófok nívója) azonban tovább űzött még délebbre, San Vito Marinóba, ahol festő még nem járt! Halászfalu! Színes vitorlák, színes halászkosztümök! Narancs, ordító kék! Sajgó zöld! Gyönyörök tébolya!”
Jól ismertek Aba-Nováknak az itáliai barangolásai során gyűjtött motívumokból készült festményei, például az azúrkék víztükrös Kikötő (1930, magántulajdon). De Patkó számos képe is őrzi a termékeny grand tour gyümölcseit, például a Magyar Nemzeti Galéria reprezentatív temperafestménye (Torre del Grecó-i hajóácsok, 1930), a szicíliai vitorlásokat ábrázoló tengerparti életkép (Szicíliai halászok, 1931, magántulajdon) vagy a hajókészítőket ábrázoló monumentális Hajóácsok (1930). Ennek a kiemelkedően gazdag korszaknak a termése a most vizsgált Positano is.
A tempera újrafelfedezője
Bár a római iskolások körében népszerűvé vált temperát sokan Aba-Novák nevéhez kötik, valójában jó barátja, a technikákkal elmélyültek kísérletező Patkó fedezte fel. (Ezt maga Gerevich is rögzítette 1941-es katalógusbevezetőjében.) A szintén ösztöndíjas tudós, a művészet- és egyháztörténész Jajczay János közelről követte a római eseményeket. Nagy lélegzetű 1941-es tanulmányában részletesen elemezte Patkó viszonyát a technikához: „A művészettechnikai dolgokban mindennek lelkiismeretesen utánajárt. Vásznait, falemezeit maga alapozza, karcairól levonatot saját gépén maga készít. Egész különös módon irtózik a tubusoktól; a festékeket maga állítja össze, mozsárban dörzsöli a színes port, olajokkal kísérletezik, emulziókat állít elő. A temperafestéssel – és ezt szögezzük le – nálunk ő próbálkozik először, és ennek használatára festőbarátait ő tanítja meg. A temperával való laborálása az egész magyar festészetre jelentős kihatással volt.”
Jajczay egy másik, 1943-as hosszú tanulmányában elemezte az archaikus temperatechnikát újra felfedező kortárs magyar művészek világát Aba-Nováktól Szőnyin és Patkón keresztül Farkas Istvánig; érzékeny elemzésében a középkori mesterek míves misztériumára hívta fel a figyelmet: „A tempera az olaj és vízfesték között állt. Erről a festékanyagról azért időszerű ma beszélni, mert a modern festők közül igen sokan erre a technikára tértek át. […] A temperával dolgozó művészek rendesen maguk készítik a színeket, mozsárban összetörik a festéket, és a finom port kötőanyaggal, emulzióval, amit mézből, tojásból, fügetejből stb.-ből állítanak össze, s közvetlen a festés előtt keverik vízzel hígítva a színes porhoz. A középkori temperafesték készítésének titka az idők folyamán feledésbe ment. Évszázadokig nem alkalmazták ezt a festéket. A modern vegyészek fedezik fel újra. Látszatra sok a hátránya, így a színek világító ereje noha finom, gyengébb, mint az olajfestéké, gondosan, vékonyan kell alkalmazni, s nem utolsósorban azért nehéz vele bánni, mert csak a megszáradás után nyeri el eredeti színét.”
A most vizsgált képen Patkó leckét ad a vékonyan, lazúrosan felvitt tempera virtuóz használatából. A színfoltokat széles ecsettel, energikus mozdulatokkal kente el, hol robusztusan drámai erővel (mint a jobb oldali okker épület falán), hol költői eleganciával (mint a zöld lombok pár vonással érzékeltetett tömbjein). A tempera száraz, porózus, mégis ragyogással teli képfelülete a római iskolások kedves előképe, a kora reneszánsz freskófestészet klasszikus esztétikáját idézi. De Patkóban mindig van annyi modern látásmód, ami visszavonhatatlanul is a Novecentóhoz, a 20. századhoz köti különleges zamatú, a Római Iskola legmagasabb szintjét képviselő művészetét.