A vakrámán kiállítási cédulák és Gulácsy sajátkezű felirata: "Gulácsy L. Rigó utca 14. "Egynapos hó" olajf. 300 kor".
Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket.
A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit.
December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek.
Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz.Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett
Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órákhosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel. Mert hiszen Giacomo Fiori csak szegény farmacista volt, ma pedig gazdag, igen gazdag. Hej! Hej! Margherita Fiori Fioretti. Te adtad ezt a szerencsét - magaddal hozva egy csomó fényes új aranyat, néhány kopott családi ereklyével együtt. És méghozzá nagyon szép voltál akkor, Margherita Fiori Fioretti. - Kedves rózsás krinolinban, picike napernyővel, á la Rubens kalapoddal, mikor belejtettél az Anticca Farmaciába, úgy néztél ki, mintha egy csomó ördög bújt volna a bőröd alá.És gonosz huncutocska pillantásaid, hamiskás mosolygásod - ez a sok szép és jó - mind meglepte minden különösebb ok nélkül az igénytelen Giacomó Fiorit ezelőtt ötven esztendővel. Az öreg Cafféban valamicskével melegebb volt, mint künn a téren, s a mi Giacomónk csendesen elszundikált s elfelejtett hazamenni, mint rendesen délután négy órakor tenni szokta.A fiatal hó pedig olyan fehérre festette a környéket, mintha a gyerekek örömére cukorral hintette volna be a vidéket a jó öreg nagy természet.
Gulácsy Lajos
"Uram, ha ezt a képet megvehetném!" A fiatal Füst Milán a Nyugat kritikusaként e szavakkal fejezte ki elragadtatását Gulácsy 1909-es kiállítása kapcsán. Nem lehetett véletlen, hogy írók, költők, a modern magyar irodalom képviselői ismerték fel először e különös, nehezen megfejthető életmű kivételes értékeit. Hosszan sorolhatnánk Kosztolányi Dezsőtől Juhász Gyuláig, Keleti Artúrtól Weöres Sándorig azoknak a neveit, akiket megigézett képeinek lírai, bizarr világa, akik ihletet merítettek titokzatos személyiségéből és varázslatos művészetéből. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képekből kibontakozó különös históriák szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint a festészet felkent kritikusai: önfeledten bolyongtak a mesék, legendák és drámák fantáziaszülte kulisszái között, s élményeik szinte magától formálódtak irodalmi művé, verssé, novellává. Gulácsy inspiráló impressziói korántsem voltak tisztán festői élmények: szabadon szárnyaló, sokszor összefüggéstelenül tévelygő fantáziájából, tudatvilágának mélyéből bukkantak elő. Festménnyé, novellává formálódtak, vagy, mint vizsgált képünk is bizonyítja, a belső élmény mindkét műfajban alakot öltött. A Nakonxipánban hull a hó nem "csupán" az életmű egyik legszebb darabja, de a legjobb példa arra, hogyan fonódott össze, hogyan csengett egybe Gulácsy életében a festés és az írás, a vizualitás és a leírt szöveg. Mintha csak képünkről beszélne Kosztolányi Dezső, Gulácsyról írt, 1922 szeptemberében megjelent cikkének záró soraiban: "A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen."
Gulácsy képei előtt hamar bajba kerül, aki az ábrázolt világ konkrét tárgyain keresztül próbál közeledni, de az is, aki a szimbólumok mechanikus kibontásával kísérli meg a mű elemző megértését. Belső vízióktól ihletett művészete csak individuális látószögéből tárható fel: nem másoktól kölcsönvett jelképek által jelenítette meg saját világát, hanem éppen, hogy intim, egyedi létezése tükrében - többszörös fénytörés által - bontakozik ki a külső világmindenség. E sajátos világkép a maga teljességében ölt alakot Gulácsy minden egyes képén. A Nakonxipánban hull a hó elemzésekor tehát a festő sajátos, öntörvényű univerzuma tárul fel. Helyszín, szereplők, a bizonytalan, tünékeny formák, feliratok, a felület festői megformálásának minősége egytől egyig egyedi, az értelmezés szempontjából elhanyagolhatatlan kézjegyek. Mégis, ha semmit sem tudunk a kép novellisztikus elemeiről, Gulácsy tudatvilágának személyes történeteiről, a mű akkor is elevenen hat, hatalmába keríti nézőjét. A lélek olyan mélységeiből tudósít, ahol már minden ember rokon, a kép mögül felderengő valódi tartalom mindannyiunk számára ismerős: álmok, öntudatlan víziók, hallucinációk és őrült képzelgések vetületei, a kollektív tudattalan ősi, közös kincsei.
Gulácsy életében a kávéház kitüntetett szerepet játszott. Számos kiemelkedő festményének adott ihletet, írásaiban is újra és újra visszatérő helyszín. Az sem véletlen, hogy a festő alakját felidéző írók és költők szinte kivétel nélkül ebben a környezetben vázolták fel a portréját. Juhász Gyula A szépség betegében a következő szavakkal idézi fel Gulácsy alakját: "Mikor a kávéházban üldögélt, írók, művészek, kereskedők és bankárok között, állandóan udvariasan mosolygott, de nemigen figyelt a beszélgetésekre. Mindig valahol másutt járt a lelke, a képzelete, a vágya, és ezért azt hitték, hogy nagyothall, pedig csak nagyon messze volt attól a világtól, amely körülötte zsongott és zsibongott." Itáliai élményeit felidézve Gulácsy szintén egy kávéház, a római Caffe Greco legendás termeit festette saját alakja köré: "Már 1760-ban vidám társaság itta ott a ciocolattot. A punch inglese mellé a divatos cake-hard-ot harapdálták a fitos orrú, szépségtapasszal telepötyögtetett arcú angol lordfiúk és a vágott mellényben és almazöld harisnyában járó francia akadémikusok, kiknek leányos arcán az élv álmos nemtörődömsége alól egy kis kedves szemtelenség ugrált elő, mint a virágoskert játszi napfoltjai. Ezek asztalait később hajporos, parókás fiatal abbék élénk társasága foglalta el. Ez a "Caffé Greco" volt Goethe kedvenc helye." Gulácsy ébren álmodó lelke ösztönösen talált rá a kávéház időn és téren kívüli világára. A ma már irodalomtörténeti fejezetként tárgyalt Balszélfogó asztaltársaság tagjaként, a századfordulót követő években, a Báthory majd a Baross kávéház kobaltkék üvegasztalai körül találkozott rokonlelkű művészbarátaival. Többek között Márkus László, Csáth Géza, Hevesi Sándor, Juhász Gyula és Kárpáti Aurél itták Gulácsyval együtt a kávét hajnalig nyúló beszélgetéseken. A kávé és a kávéház európai karrierje szinte már a kezdetektől összeforrott a művészet világával. Jelentése az idők folyamán messze vezető tartalmakkal bővült, irodalmi és képzőművészeti szimbólumok sora kötődött hozzá.
A 18. század eleje óta a kávéház az európai városlélek kifejezője, elválaszthatatlan a nagyvárosi polgár mítoszától. Míg a bor a nyugalmas, vidéki, természetközeli élet szimbóluma, addig a kávé a mozgás, a városi forgatag élénkítő-bódító esszenciája. Míg az egyik a pincék mélyére vonzza hódolóit, a másik az utcák, terek örökké nyugtalan világát tárja rajongói elé: hívei nem bújnak el a világ elől, tágas ablakok mögött, jól belátható enteriőrök közepén ülve szemlélik azt. Gulácsy számára azonban minden bizonnyal más okokból vált vonzóvá a kávéházak atmoszférája. Itt ugyanis minden belépő egyenlővé válik, minden vendég levetheti társadalmi kötelékeit, s bekerül egy olyan térbe, hol nem a külső, reális világ utált szabályai kormányoznak. Olyan érzés kerít hatalmába, mint egy hosszú, önfeledt utazás közben, elszakadva a hátrahagyott gondoktól, s még távol a megérkezés szorongásaitól. Nem véletlen, hogy számos költeményben a kávéház, mint jelképes hajó tűnik fel, sajátos, belső törvényekkel, legénységgel és az idő szorító korlátairól elfeledkező utasokkal.
A festmény szokatlan formátuma, a súlytalan, feloldódó testek, a hulló hópelyhek és a függöny - sűrű, függőleges vonalakkal tagolt - dekoratív mintázata mind a lebegés, az áramlás érzetét közvetítik: egy álom könnyen tovasuhanó illúziója vetül elénk. Gulácsy a nézőpont megválasztásával a szemlélőt bevonja a kép meghitt terébe. Az ovális ónixasztalok, a kávéscsésze mellé gondosan előkészített vizespalack a poharakkal, a világ minden táján ismerős, szinte a modern kor szimbólumaivá váló thonettszékek és az elegáns, csokornyakkendős, csendes magányában elmerengő vendég e belső, időtlen világ jól ismert szereplői. Az üvegtáblákon túl egy fantasztikus, borzongató, vonzó csodavilág tárul fel. Mindannyiunk közös, - néhány pillanatra a gyermekkor gondtalanságát és önfeledt örömét felidéző - élménye az igazi tél kezdetét jelző első hó megérkezése. Tűnékeny, illanó varázslat, mely lassan mindent átlényegít: tompulnak az utca bántó zajai, eltűnik a fáradt szürkeség, s megbűvölt szempárok tapadnak hosszú perceken át az ablakokra. Gulácsy álombirodalmában az érett narancsok, mint karácsonyi díszek lebegnek fehér hósipkájukkal, az évszakok megszokott ritmusa helyett a szuverén látomás új rendet teremt. A reális világ makacs törvényeinek áthágása Gulácsy művészetének központi eleme: "A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált mint a nemesfém, mint az ötvözetlen arany. Az érdek nélküli hazugság szent. A szép szent hazugságok: nemes nagy álmok, melyek a valóság, az élet értékét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői."
A tapasztalati valóságtól számos elemében függetlenedő témaválasztás sajátos festői formaadással párosul: a tudatosan alkalmazott rajzi "hibák" és autonóm torzítások az ábrázolást elemelik a konkrét, anyagi valóságtól és az álom, a szabad vízió dimenziójába helyezik. Gulácsy elveti a külső látvány, a letapogatható formák mechanikus újraalkotását, e helyett lebegő, örvénylő színfoltokat helyez a vászonra, sőt a felületet apró vonásokkal, pöttyökkel lazítja fel. Saját szavai világítják meg legpontosabban alkotói felfogását: "A kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásoknak látszanak
ez nemhogy hibája, de legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak"
A Nakonxipánban hull a hó, a legtöbb Gulácsy főművel ellentétben, tökéletes, autentikus állapotban vészelte át az elmúlt csaknem egy évszázadot. A festmény felülete éppen ezért kitűnően illusztrálja festőjének különleges alkotói módszerét. A lebegő, tudatosan torzított formákat nem csupán ecsetjével alakította: ujjaival dörzsölte, sőt, az is jól látható, hogy egyes részletek esetében az ecset szárával is karcolta a felületet. Az alkotás folyamatához és az elkészült művekhez Gulácsyt nehezen megfogalmazható, szinte bizarr, a vallásos ereklyék tiszteletéhez hasonló kapcsolat fűzte. "Festményei előtt gyertyát égetett, rózsafüzérrel övezve és tömjént is gyújtott, sőt időnként ujjával dörzsölte, hogy még szebb patinája legyen." (Juhász Gyula) A képek keretére apró pergamendarabkákat szögelt, melyekre írótársai méltató szavait írta.
Vizsgált képünk értékét fokozza, hogy egykor a XX. századi magyar műgyűjtés egyik legnagyobb alakjának kollekcióját gyarapította. Oltványi-Ártinger Imre művészettörténész és művészeti író, a Magyar Művészet című folyóirat és az Ars Hungarica könyvsorozat szerkesztőjeként a Gresham asztaltársaság egyik vezető személyisége volt, s mind e mellett a két világháború közötti magyar műgyűjtők spiritus rectoraként számos kortárs gyűjtő számára nyújtott meghatározó inspirációt. Gulácsy műve a mai napig a család birtokában maradt, több mint hét évtized óta most először válik megvásárolhatóvá.
A Nakonxipánban hull a hó vitathatatlan főmű, az egész Gulácsy oeuvre talán legmegkapóbb, legszerethetőbb alkotása. Előtte állva a tanulmány szerzőjéből is elsőként - elnyomva az objektív elemzés hangját - egy elfogódott, személyes óhaj fogalmazódott meg. Benne is, mint nyilván sokakban, Füst Milán, a tanulmány legelején idézett gondolata merült fel: "Uram, ha ezt a képet megvehetném!"
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
