Irodalom
Hevesy Iván: Patkó Károly és Schönbauer Henrik kiállítása. Nyugat, 1922/5., 370–371.
[n. n.]: Fordulat a külföldi kiállítások ügyében. Képzőművészet III., 1929, 158.
Gerevich Tibor: Római magyar művészek. Magyar Művészet, 1931, 189–212.
Gerevich Tibor: Római magyar művészek. Magyar Szemle, 1932/3., 235–240.
Ybl Ervin: Patkó Károly művészete. Budapesti Hírlap, 1932. január 31.
Patkó Károly festőművész gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1932.
Patkó Károly: Művész és közönség. Élet, 1935/49., 1013.
Patkó Károly emlékkiállítás. Nemzeti Szalon, Budapest, 1941.
Ifj. Vayer Lajos: Két magyar művész. Élet, 1941/31., 632–633.
Jajczay János: A tempera-festésről. Élet, 1943/51., 1010–1011.
- Szűcs Julianna: A „római iskola”. Corvina, Budapest, 1987.
Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. Szerk.: Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.
Egy gyűjtő és gyűjteménye. Ernst Lajos és az Ernst Múzeum. Szerk.: Róka Enikő, Ernst Múzeum, Budapest, 2002.
Molnos Péter: Aba-Novák, a „barbár zseni”. Modem–Népszabadság, Debrecen–Budapest, 2008.
Markója Csilla: Gerevich Tibor görbe tükörben. Enigma, 2009, no 60., 5–45.
A főmű (chef d’oeuvre)
A nyolcvanéves Pesti Napló megjelentetett egy jubileumi fotóalbumot 1930-ban, amelyben egy négy fényképből álló riport mutatja be a szárnyait bontogató neoklasszikus Római Iskolát. A fiatal magyar tehetségeknek otthont adó Palazzo Falconieri épülete mellett műtermi jeleneten látható Molnár C. Pál, Pátzay Pál és Patkó Károly. A szandálhoz elegáns öltönyt viselő, atletikus termetű Patkó római stúdiója közepén trónol egy X lábú széken. Előtte egy leplekbe burkolt modell (Deutsch Irén) ül, mögötte egy fehér, mindössze pár kompozíciós vonalat láttatni engedő új mű. Körben festmények, hátul kivehető egy tájkép és egy figurális kompozíció, előtte pedig Patkó római főműve, a Hajóácsok. A jól komponált műtermi jelenet szándékos beállításról árulkodik: a szereplők átgondolt pózban ülnek, a festőfiókok látványosan kihúzogatva, a háttérben felsorakoztatott művek pedig Patkó római művészetének eszenciáját képviselik. Nem kérdéses, hogy a fiatal festő számára a most elemzett Hajóácsok kiemelkedő jelentőséggel bírt. Igazi chef d’oeuvre, a két évtizedig dolgozó festőtehetség és a Római Iskola főműve.
Jól ismert ifjúkori önarcképén a kék felöltőt és fehér gallérú inget viselő, fess alkatú Patkó Károly barátságos tekintetű óriásként fúrja szemét a festményt nézőébe (Önarckép, 1925, magántulajdon). Fején a több képen és archív fotón is szereplő, malomkeréknyi úgynevezett kapnikbányai szalmakalap látható, kezében ecset és paletta. Karakterét nagy tisztelője, Jajczay János jelenítette meg érzékletesen a Gerevich Tibor-féle folyóirat, a Szépművészet hasábjain a róla szóló eddigi legalaposabb portrétanulmányban: „Magas, nyúlánk, szélesvállú, csillogószemű, mindig jókedvűen mosolygó, szinte gyermekien ártatlan, naiv tekintetű, szerény, szemérmes ember volt, akit – túlzás nélkül mondhatjuk – mindenki szeretett, megbecsült. Nemcsak művészetével, de emberi kiállásával és meleg jóságos szívével is hódított.” Majd így folytatta: „Élete, szerelme, a művészet. Szent láng lobog benne. Alázatosan, lelkileg és technikailag teljesen felkészülve közeledik a művészet felé. Tökéletesen ura a technikának s mert tudása biztos, nem a könnyű feladatok megoldását keresi.” Jajczay gondolataihoz hasonlókat fogalmazott meg Patkó posztumusz kiállítási katalógusában Gerevich Tibor: „Minden műve egy-egy probléma megoldása volt. Kemény munkával törte magát előre művészi meggyőződésének egyenes útján. A legmagasabbrendű művészi etikának ragyogó példája volt.”
Itáliai utazások
Patkó Károly a Római Iskola elsőéves, külön meghívott ösztöndíjasaként került Olaszországba 1929-ben. Aba-Novák barátjával bebarangolták a tengerparti településeket, megismerve azt a modernizáció előtti halászvilágot, amelyet a 20. század második fele, a tömegturizmus gyökeresen átalakított. Olyan hamisítatlanul ősi, latin hangulatokkal találkoztak, amilyeneket Szerb Antal örökített meg az Utas és holdvilág lapjain vagy Fellini a gyerekkorára visszaemlékező filmjein.
Gerevich Tibor 1931-es nagy tanulmányában büszkén jelentette ki, hogy a római iskolások nem olcsó itáliai jelenetekből inspirálódnak, az olasz hatás „egyiküknél sem abban nyilatkozik, hogy a turisták kedvenc vedutáit örökítették volna meg levelezőlapstílusú, romantikus képekben, az útikalauzok, baedekerek csillagos remekműveit másolták volna vagy azokra emlékeztető giccseket festettek volna.” A hosszú évekig tartói római ösztöndíj jóvoltából a művészeknek alkalmuk volt bejárni Olaszországot és mélyére hatolni a mediterrán valóságnak. Patkó 1941-es emlékkiállításának bevezetőjében Gerevich külön kiemelte a két elválaszthatatlan jó barát, Aba-Novák és Patkó közös utazásait: „Ösztöndíjas éveik alatt nyaranta együtt barangoltak vázlatkönyveikkel Umbria kis városaiban, Assisiben, Perugiában, Gubbióban, meg a délolasz tengerpart halászfalvaiban.”
Az Aba-Novák-életrajzokból tudjuk, hogy Patkó 1929 augusztusában Perugiában várta barátját, hogy utána együtt barangolják be Umbria tájait és az Adria olaszországi partszakaszát. Az ódon középkori városkákban és alig ismert halászfalvakban olyan festői motívumokat gyűjtöttek, amelyeket Rómában nagy méretű kompozíción tudtak feldolgozni. Aba-Novák 1929 őszén írt levelében (amelyet Molnos Péter közöl monográfiájában) tudósított az utazás egyes állomásairól és a művészeti tervekről: „Két napja újra Rómában vagyok, miután három hétig Umbriát kószáltam, Perugia, Assisi, Arezzo (rajzolva) és három hetet az Adria partján Francavilla al Mare és San Vitoban töltöttem Patkó Carollal együtt. Umbriában a középkorból itt felejtett, a rákövetkező koroktól egyáltalán nem érintett kis városokban gyönyörködtünk. Francavillában egy hetet időztünk – ez fürdőhely. A relative mondén hely (ca. Siófok nívója) azonban tovább űzött még délebbre, San Vito Marinóba, ahol festő még nem járt! Halászfalu! Színes vitorlák, színes halászkosztümök! Narancs, ordító kék! Sajgó zöld! Gyönyörök tébolya! Ezeket a dolgokat raktuk papírra, hogy a római, immár elkészült műteremben mindezt realizáljuk, hogy majdan idővel, éspedig remélem rövidesen – pénzzé tegyük, egyrészt a szenvedő emberiség, másrészt a mi javunkra.” A Hajóácsok motívumára ezen az első, 1929-es itáliai nyári kalandozás idején talált rá Patkó.
Jól ismertek Aba-Nováknak az itáliai barangolásai során gyűjtött motívumokból készült festményei, például az azúrkék víztükrös Kikötő (1930, magántulajdon). De Patkónak is számos képe őrzi a termékeny grand tour gyümölcseit, például a Magyar Nemzeti Galéria reprezentatív temperafestménye (Torre del Grecó-i hajóácsok, 1930), a szicíliai vitorlásokat ábrázoló tengerparti életkép (Szicíliai halászok, 1931, magántulajdon) vagy a fövenyen a hálójukat feszítő olaszokat ábrázoló viharos jelenet (Olasz halászok, 1929, magántulajdon). Ennek a gazdag korszaknak az összefoglaló főműve a monumentális méretű Hajóácsok.
Patkó 1932-ben egyéni kiállítás keretében mutatta be itáliai műveit az Ernst Múzeumban. A tárlaton szerepelt egy temperával festett Hajóácsok című kompozíció (kat. 97.). Árszintje alapján az egyik kisebb variánsról lehet csak szó; a művet külön kiemelő műkritika, Ybl Ervin recenziója is ezt valószínűsíti a Budapesti Hírlapban: „Egy abruzzói olasz városról festett vászna és Hajóácsok című figurális festménye érett, teljesen befejezett alkotás. Ezek a művek arról beszélnek, hogy Patkó hivatott lesz nagy kompozíciók megfestésére, sőt arról is beszámolnak, hogy az olaszországi tartózkodás arra hivatott művészeinkben mennyire kifejleszti a monumentális, dekoratív képességeket.” Yblnek igaza volt, a korábbi kisebb méretű mű alapján ekkor már két éve készen állt a monumentális Hajóácsok Patkó római műtermében.
A tempera újrafelfedezője
Bár a római iskolások körében népszerűvé vált temperát sokan Aba-Novák nevéhez kötik, valójában jó barátja, a technikákkal elmélyülten kísérletező Patkó fedezte fel. (Ezt maga Gerevich is rögzítette 1941-es katalógusbevezetőjében.) A szintén ösztöndíjas tudós, a művészet- és egyháztörténész Jajczay János közelről követte a római eseményeket. Az övé volt a Hajóácsok kisebb méretű, 1929-es variánsa, amelyen Patkó a tempera mellett még olajat is használt. Jajczay nagy lélegzetű, 1941-es tanulmányában részletesen elemezte a művész viszonyát a technikához: „A művészettechnikai dolgokban mindennek lelkiismeretesen utánajárt. Vásznait, falemezeit maga alapozza, karcairól levonatot saját gépén maga készít. Egész különös módon irtózik a tubusoktól; a festékeket maga állítja össze, mozsárban dörzsöli a színes port, olajokkal kísérletezik, emulziókat állít elő. A tempera-festéssel – és ezt szögezzük le – nálunk ő próbálkozik először és ennek használatára festőbarátait ő tanítja meg. A temperával való laborálása az egész magyar festészetre jelentős kihatással volt.”
Jajczay egy másik, 1943-as hosszú tanulmányában elemezte az archaikus temperatechnikát újra felfedező kortárs magyar művészek világát Aba-Nováktól Szőnyin és Patkón keresztül Farkas Istvánig; érzékeny elemzésében a középkori mesterek míves misztériumára hívta fel a figyelmet: „A tempera az olaj és vízfesték között állt. Erről a festékanyagról azért időszerű ma beszélni, mert a modern festők közül igen sokan erre a technikára tértek át. […] A temperával dolgozó művészek rendesen maguk készítik a színeket, mozsárban összetörik a festéket és a finom port kötőanyaggal, emulzióval, amit mézből, tojásból, fügetejből stb.-ből állítanak össze s közvetlen a festés előtt keverik vízzel hígítva a színes porhoz. A középkori temperafesték készítésének titka az idők folyamán feledésbe ment. Évszázadokig nem alkalmazták ezt a festéket. A modern vegyészek fedezik fel újra. Látszatra sok a hátránya, így a színek világító ereje noha finom, gyengébb, mint az olajfestéké, gondosan, vékonyan kell alkalmazni, s nem utolsósorban azért nehéz vele bánni, mert csak a megszáradás után nyeri el eredeti színét. […] Gondoljunk a korai firenzei és sienai mesterek műveire, amelyek lényegéhez tartozott a finomhatású anyag. Duccio egy-egy kép[e] festett himnusz, amelyben átszellemült lelke a földöntúli boldogság utáni édes vágyódása, az ég felé törése kifejezésre jut. Poézise, amellyel megénekli az útmenti lovagvárat, a kert virágait, az olajfát, ciprust, fűszálat, elősegíti a bársonyos tempera, mint ahogy alakjainak lelki elmélyítése is összefügg festői eljárásával. A tempera lehetővé teszi, hogy odaálmodja a csillogó aranyháttér elé szemérmes szentjeit. Bízvást mondhatjuk: a középkor festése nem lehetne az, ami, ha nem temperát használtak volna képíróik. […] Lépjünk be egy temperával festő műtermébe, s csodálkozva látjuk, hogy olyan ez, mint valami vegyészeti laboratórium. A nyitott szekrény polcán rengeteg kisebb-nagyobb tégely, üveg, mozsár, emulzió, ultramarinkék, karmazsin piros, mitiszzöld, citromsárga, s ki tudná felsorolni, még milyen szín, amit a tégelyek rejtegetnek. Ezentúl pedig ki sejtheti, mennyi minden kompozíció szendereg ezekben a tégelyekben.”
Navigare necesse est
Patkó rendhagyó módon építette fel a kompozíciót: középpont nélkül, mégis teljesen kiegyensúlyozva. Az előtérben hét olasz hajóács tevékenykedik egy árnyékoló vászon alatt. Ketten a halászhajó bordázatát igazítják, ketten egy fagerendát fűrészelnek, ketten pedig egy keresztlécet faragnak, míg egy magányos férfi térdre ereszkedve kézi fúróval lyukaszt ki egy hasábot a földön. A munkába feledkező társaságot félig beárnyékolja a sebtében felfüggesztett okkersárga árnyékoló. Mögöttük kikötői kőmellvért hozzá támasztott palánkokkal, illetve mediterrán házak, a hozzájuk vezető kettős lépcsősorral. Patkó Károly itáliai utazásai során ismerte meg a hétköznapi olasz hajóácsok világát, megérezve benne azt a régmúltbeli hagyományt, amelyet a Mediterráneum népei évezredek óta ápolnak. Bár a férfiak simléderes sapkái, indigókék nadrágjai és rövid ujjú ingei a két világháború közötti időszakot idézik, a tempera teremtette sejtelmes kolorit, a napsütötte színskála időtlenné varázsolja a monumentális méretű festményt. A sematizált, leegyszerűsített figurák az art decót idézik, de a hajóbordák vonalát ismétlő hajladozó ívek – beleértve a szándékosan hajladozó alakokat – különös, olaszos dallamossággal töltik meg a kompozíciót.
A festmény egy római iskolás főműveket őrző polgári műgyűjteményben vészelte át a szocializmus hosszú évtizedeit Budapesten. Teljesen intakt módon megőrződött, eredeti felülete csak a közelmúltban esett át gondos tisztításon, felragyogtatva eredeti színeit.
„Navigare necesse est, vivere non est necesse” (Hajózni kell, élni nem szükséges) – mondta a nagy római hadvezér, Pompeius, mikor gabonát kellett beszereznie éhező népnek a távoli provinciákról. A Földközi-tenger partvidékén élők számára a hajózás kikerülhetetlen kényszer volt, hiszen a kereskedelmi utak a vízen át vezettek. Azokban az egyszerű parti halászfalvakban, amelyeket Patkó és Aba-Novák látogatott végig Abruzzótól Szicíliáig, a hajózás és a halászás az élet elválaszthatatlan része volt hosszú évszázadok óta. Ezzel összefüggésben a hajóácsolás is olyan tradicionális munka volt, amelynek egyes fogásai apáról fiúra, mesterről tanítványra szálltak.
Patkó Művész és közönség című ars poeticaszerű „kinyilatkoztatásában” vallott a művészet magasrendű céljairól: „A művészet, ez az emberi méltóság kicsúcsosodott teljesítménye, emeli ki az embert a hétköznapiságból.” A Hajóácsokban sem egyszerűen egy itáliai emléket örökített meg, hanem a hajóépítés mitikus teremtését, amelyben benne rejlik a nyugati kultúrtörténet számos alaptörténete, a leleményes Odüsszeusztól Noé bárkájáig.
Két évtizednyi karrier
A budapesti születésű Patkó Károly (eredeti neve: Paumkirchner) középiskolai tanulmányait a pesti főreáliskolában végezte, de már ötödikesként is – kivételes képességről téve tanúbizonyságot – rajzórákat adott. Az első világháború idején, 1914 és 1920 között járta ki a Képzőművészeti Főiskola rajztanárképző szakját. Olgyai Viktor szárnyai alatt vegyítette egymással a kuboexpresszionizmust a reneszánsz és manierista hatásokkal. Közben megfordult Nagybányán, de teljesítette a katonai szolgálatot is (számos rendjellel kidekorálva).
A Szőnyi István nevével fémjelzett újklasszicista fiatalok társaságával együtt lépett színre a háborút követően. A Szőnyi-kör másik három tagjával – a rangidős vezető festő mellett Aba-Novák Vilmossal és Korb Erzsébettel – 1919 őszétől a Tanácsköztársaság bukása miatt emigrált Berény Róbert Városmajor utcai műtermébe költözött dolgozni. De utána is képezte magát a főiskolán, Olgyai Viktor grafikai tanszékén. P. Szűcs Julianna a Római Iskoláról írt korszakmonográfiájában – Lőrinczy Szabolcs visszaemlékezéseit idézve – így jellemezte a három fiatal művész küszködését Berény üresen hagyott műtermében: „Nagy nyomorban, hihetetlen nélkülözések között éltek és dolgoztak.”
A tehetséges fiú első egyéni kiállítása 1922-ben nyílt a Belvedere kiállítótermében. Hevesy Iván a Nyugatban megjelent kritikájában az „új romantikus életérzésnek a vágyódását” és a „drámai hatások” újszerű megjelenését ünnepelte benne. Elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság Nemes Marcell-féle utazási ösztöndíját, így 1923-ban eljuthatott Itáliába, ahol tanulmányozta a múzeumi remekműveket. P. Szűcs „posztavantgárd modellnek” nevezte hozzáállását, utalva arra, ahogy a kritika fiatalkori műveivel kapcsolatban Cézanne-t és a vadakat emlegette. Neoklasszicista ihletettségű festményeivel és míves rézkarcaival rendszeresen szerepelt a 20-as évek kiállításain, a Műcsarnoktól az Ernst Múzeumig. Közben megfordult Aba-Novákékkal Igalon és Felsőbányán, majd eljutott a modern művészet fellegvárába, Párizsba is. Nem kérdéses, hogy az École de Paris könnyed festőisége nem volt rá hatással, annál inkább a Picasso-féle robusztus újklasszika és a szárnyait bontogató art deco monumentalitás.
Patkó művészetében a nagy fordulópontot az 1929 és 1931 közötti római ösztöndíjas évek jelentették. Nemcsak bejárta Itália minden zegét és zugát, de rátalált arra a hagyományos temperatechnikára, amely a római iskolások legfontosabb kifejezési eszközévé vált. A 30-as években többször szerepelt a Velencei Biennálén, közben egyéni kiállítása volt az Ernst Múzeumban (1932-ben). Együtt szerepelt társaival a Római Iskola nagy seregszemléin, itthon és külföldön. Monumentális állami megbízások helyett gimnáziumi rajztanárként kereste a kenyerét. Amikor 1941-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt, a Nemzeti Szalon rendezett műveiből életműkiállítást. A kritikusok gyászolták tehetségét, a neves művészettörténész, Vayer Lajos így méltatta az Élet hasábjain: „Erős egyénisége önmagában is elég eredeti volt. Benne nem mesterkélt módon vált valóra a neoklasszikus ideál, ő a latin kultúrával örök időkre közvetlen közösségbe került magyar művelődésnek mai magyar festőművészetünkben szép, időtálló példáját teremtette meg.”
Gerevich, a római
A Római Iskola koncepcióját a befolyásos művészettörténész és nagy formátumú kultúrpolitikus, Gerevich Tibor dolgozta ki, aki a Collegium Hungaricum, a Római Magyar Akadémia vezetőjeként tevékenykedett 1928-tól. A politikai kapcsolatok – a Bethlen István és Mussolini közötti baráti szerződés – révén új távlatokat kapott az olasz–magyar kulturális közeledés is, amelynek részeként a magyar állam megkapta a patinás római Palazzo Falconierit az akadémia otthonaként. Gerevich kenetteljes, joviális kegyúr volt, akiből Olaszország kihozta hedonista énjét, ahogy Bernáth Aurél visszaemlékezéseiben olvasható, kívülről-belülről ismerte az Örök Várost, hogy hol a legjobb a tengeri polip vagy melyik kiskocsmában milyen népdalokat énekelnek a külvárosban. De emellett elhivatott tudós volt, a reneszánsz itáliai művészet nemzetközi hírű szakértője. A 30-as évek és a 40-es évek eleje kultúrpolitikájában óriási hatalommal bírt, főként a templomépítés, a köztéri megbízások, az állami ösztöndíjak, a nemzetközi kiállítások és az országimázs területén. Ahogy a pályaívét összefoglaló Markója Csilla írta: „Gerevich képzőművészeti és műemléki kérdésekben a két világháború közötti időszak szürke eminenciása volt, kultuszminiszterek tanácsadója, bizottságok és delegációk elnöke, diplomata és kultúrpolitikus, saját egyetemi tanszékkel és saját folyóirattal.” Aba-Novák csak „Gazdának” hívta, Gogolák Lajos pályatársa „latin-barokk egyéniségnek” nevezte, akinek „egész lénye sugárzott valami tudatos római kardinálisi fenséget és kegyességet”, és aki nem volt rest XIII. Leó pápa márvány fürdőkádjában fogadni a vendégeket.
Gerevich esztétikai gondolkodásában fontos szerepet játszott a 20. századi modernség, a „keresők” avantgárdjának elutasítása, mindenféle németes és franciás behatásokkal együtt. Ahogy egy konzervatív művészek körében tartott, külföldi kiállításokról szóló beszélgetésen elmondta (a Képzőművészet című lap leiratában): „elfogadhatjuk tényként, hogy az a szélsőséges irány, amely 30 év óta végzi kísérleteit és kereséseit, az egész világon csődöt mondott. Nemcsak nálunk, de sehol a világon nem produkált olyat, ami a művészetre maradandó hatást tehetett volna és a jövő művészetének kialakulására mutatna.” Ennek helyére álmodta meg azt a Róma által inspirál új magyar klasszikus stílust, amelynek megszületésén képzőművészek hadával munkálkodott. Ennek az új korszaknak az egyik főműve Patkó Hajóácsok című kompozíciója.
Gerevich és Patkó
Gerevich személyes döntése volt, hogy a legelső római ösztöndíjasok közé a hazai neoklasszicista festészet három legmarkánsabb, stílusteremtő képviselőjét hívta meg, a nemzedék úttörőjét, Szőnyi Istvánt, a robusztus tehetségű Aba-Novák Vilmost és jó barátját, Patkó Károlyt. Őket pályázat nélkül, korábbi sikereikre való tekintettel invitálta a nagyhatalmú kurátor Rómába, melléjük szemezgetett a frissen végzett fiatalok közül (például Kontuly Béla, Rozgonyi László, Erdey Dezső). A két évvel későbbi, Nemzeti Szalonban rendezett nagy római beszámolókiállítás kapcsán Gerevich diadalmasan közölte – a Magyar Művészet hasábjain –, hogy a „a római magyar stílus” megszületett: egy olyan klasszicizáló nyelvezet, amely rokonítható a kortárs olasz törekvésekkel, de elsősorban a klasszikusokból táplálkozik. „A klasszikus ókori és olasz művészet lényegébe, szellemébe igyekeztek hatolni és annak tanulságait modern törekvéseik javára fordítani. […] Ízlésüket fejlesztette a régi művészet, a régi Róma emelkedett légköre, akaratlanul is csiszolták a műemlékek, amelyeket állandóan maguk előtt láttak” – írta programadó tanulmányában.
Gerevich Tibor rendezte Patkó hirtelen halála után 1941-es emlékkiállítását a Nemzeti Szalonban; az ehhez készült katalógusbevezetőjében írta meg, milyen fontos szerepet játszott festészete formálódásában Róma: „Tulajdonkép csak Itáliában fedezte fel a színt és a fényt. Egész színlátása világosabb, derűsebb lett ott s színeit éppoly szilárdan illesztette a képegységbe, mint formáit.” Művészettörténeti koncepciója szerint Aba-Novák és Patkó pályája egymás mellett haladt, fejlődött, mint két párhuzamos életrajz. Tragikus vesztesége a magyar festészetnek, hogy mindketten negyvenes éveik derekán haltak meg az 1941-es esztendőben.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
