1967-ben a Magyar Nemzeti Galéria "Magyar festők Itáliában" című kiállításán Aba Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Csontváry Kosztka Tivadar, Csók István, Egry József, Gulácsy Lajos, Szőnyi István, Vaszary János és több 19-20. századi jelentős művész munkái mellett Berény Róberttől is bemutattak három festményt. A legismertebb közülük az 1913-ban készült "Capri szigetéről" című olajfestmény volt (MNG 5956 T), amelyhez később Garai Gábor verset is írt. (Új Tükör, 1979 nov.25., 24.) Nem kevésbé volt érdekes a másik két, 1960 óta a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagító pasztellkép sem, amely talán ekkor került először a nagyközönség elé. A két festmény (MNG 60.81 T és 60.82 T) 1912-ben készült a Velence melletti Lidon. A képeken az itáliai nyaralóhely homokos tengerpartja látható, a szabadidejüket a strandon és elegáns hotelekben (Hotel Excelsior, Hotel des Bains) töltő nyaralókkal. A nyugágyakban és a homokra terített takarón pihennek a korabeli strandkosztümöt viselő hölgyek, a vízparton a távoli vitorlásokban és a hullámokban gyönyörködnek a ráérő sétálók.
Berény a késő délutáni időpontot választotta a festéshez, amikor már nem éget a nap, a nyaralók nagyrésze is már szedelőzködött és visszament a szállodába. Csak néhányan maradtak még a parton, élvezve a nap utolsó sugarait, az elcsendesült strand békés nyugalmát.
Az előzőeknél kicsit kisebb pasztellkép, amelynek hátoldalán a művész kezétől származó pontos datálás is található - 1912. V. - 1985 óta védett mű. (Védettségi száma: MNG-V-508, bírálati száma: 2096/1984) Nem lehetett véletlen a festmény jelentőségére e módon is felhívni a figyelmet, hiszen a kép úgy tűnik az előbbi két művekkel sorozatot alkot, annak középső darabja. Az elsőn még ott feszül a napernyő a póznákon, a középsőn már ledobva az állványon hever, míg a harmadikon a strandon dolgozó munkás éppen azzal foglalatoskodik, hogy a ponyvát föltekerje. Ugyanaz a képkivágás, a tájrészlet, a távlat is a festményeken, a háttéri sárga kabinsor, a magasba nyúló póznák, ami az árnyékfogó ponyvát tartották, a napágyak és a ruhatartó asztalok. Még a strand száraz és vizes homokja is ugyanaz, valamint a gomolyfelhők és a távoli vitorlások.
Berény többnyire kiírta nevét képeire, de mint a többi Nyolcak-tag, ő is alkalmazta monogramját. Különösen a grafikákon találkozhatunk a BR jelzettel.
A művész szívesen kipróbált minden technikát, az olajtól a temperáig. Pasztellkép több kikerült a keze alól. Legismertebb pasztellje az 1917-ből való "Női portré" (mgt. MNG Berény Róbert emlékkiállítás 1963, 23.), de találhatunk oeuvre-jében olyan pasztellt is, amelyen az itt látható nyugágy rokonát fedezhetjük fel. Bár "A művész felesége fekvőszékben" (MNG 1916-84) című, 1916-ban festett képen a vezetéknév szerepel jelzetként, a krétával egyszerűbbnek bizonyult monogramot írni. Ezt tette a női portrén és a Lidon festett sorozat másik két darabja esetében is. A "Lido" és a "Tengerparti táj" című pasztellképek jelzetei ugyanazok: "BR 912 LIDO".
Már a múlt század elején elindultak Itália felé művészeink, Bécs, München és Párizs mellett a legdivatosabb hellyé váltak festőink számára az olasz városok. Kisfaludy Károly, Brocky Károly, de leginkább id.Markó Károly neve juthat eszünkbe az itáliai helyszinek hallatán. Voltak olyan esték, amikor id.Markó firenzei műtermében adott találkozót egymásnak az összes, ma jegyzett és jelentősnek tartott magyar festő, Ligeti Antal, Molnár József, Kovács Mihály és mások. Barabás Miklós itt tanulta meg a vízfestés technikáját, Heinrich Ede ide is nősült. Közülük és későbbi követőik közül többen éppen Velence felé vették útjukat.
Vonzotta ez a különös város a turistákat, elsősorban az arisztokráciát és a gazdagabb polgári réteget. Hozzátartozott életükhöz a velencei gondolázás, nászút romantikája. Festőink közül többen megörökítették a város érdekességeit. Marastoni Jakab a velencei vízhordó asszonyokat festette meg, Libay Károly Lajos és Benczur Gyula a Szent Márk teret, Fényes Adolf a templombelsőket, Farkasházy Miklós a Rialto hídját. De többen ecsetjükre méltónak ítélték a Lido ragyogó sárga fövenyét is. Barabás Miklós 1834-ben, Mészöly Géza 1883-ban dolgozott itt.
Berény Róbert először 1907-ben járt Itáliában. A budapesti Mintarajziskola, a párizsi Julian Akadémia volt ekkor már mögötte, Cézanne és Matisse munkásságának ismerete, az első kiállítás a Salon d`Automne csoportkiállításán, az első igazán Berény-művek: a "Szalmakalapos önarckép" és "Pór Bertalan portréja". Pórral együtt vette útját az olasz tájak felé és vele együtt lett a Nyolcak tagja. Az 1911-es Nemzeti Szalonbeli kiállításon a legnagyobb anyaggal ő vett részt, közel 50 festménye és számos rajza volt itt bemutatva. 1912-ben az utolsó Nyolcak kiállításon, ahol már csak négyen voltak jelen, Berény a kiállítók közé tartozott. Ezen a tárlaton legújabb műveiből is válogatott, amelyek közül a leggyakrabban reprodukáltak a "Jelenet" című festmények és a "Golgotha".
Berény Róbert a kortársak visszaemlékezései szerint "nyughatatlan természetű" művész volt, folyton folyvást újabb stílusokkal próbálkozott és mindig új érvényesülési területet fedezett fel magának. Legismertebbek a golyóstoll kísérletei és zenei munkásságát sem felejthetjük el. 1911-12-ben felfokozottan jelentkeztek újítási szándékai. Alapító tagja lett az UMZE-nek (Uj Magyar Zenei Egyesület), hímzéseket állított ki a Keller és Reiner cég szalonjában.
A hímzések megkövetelte síkszerűségre törekvés festői munkásságát is érintette. A hímzéseknél végérvényesen le kellett mondani a perspektíva ábrázolásról és ezt átvitte festményeire is. A Lidon készített tájképek is ezt a fordulatot tükrözik, mindhárom festményt a síkszerűség irányába hajlás jellemzi. A képeken Berény másik törekvése is tetten érhető, látható, hogy a művész a cézanne-i konstruktivizmus felöl ekkor az expresszionizmus felé fordult.
Az itáliai nyaralóhely békés nyugalmát, a táj romantikáját mutatja be Berény képe, mely a művész életművének kiemelkedő alkotása.
M. V.