Hegedűs Endre művészete
Hegedűs Endre hagyatéka mindezidáig lappangott; művei, ha felbukkantak is néha a piacon, és értő szemek felismerték is kvalitásaikat, névtelenségre voltak kárhoztatva. A család tulajdonából most előkerült képek a magyar festészet egy elsüllyedt darabját emelik vissza a magyar művészet történetébe és ráirányítják a figyelmet arra az elsodort nemzedékre is, amelynek pályakezdése szinte egybesett a háború kitörésével, és amelyből csak tragikus életutak, kettétört karrierek, szétszóródott - jobb esetben lappangó - életművek törmeléke maradt. De még ezek a nagy erőfeszítések árán rekonstruálható életművek, a belőlük felsejlő tendenciák is olyan stílustörekvéseket mutatnak, amelyek jelentős mértékben pontosítják a korszak művészetéről, szellemi irányzatairól alkotott képünket.
Hegedűs Endre zsidó polgári családból származott; édesapja, Hegedűs Nándor egy olasz, bőrárut és festékeket forgalmazó cég magyar képviselője volt. Művészeti iskoláit Münchenben végezte és ott ismerkedett meg későbbi menyasszonyával, a német Olga Koch-hal, akit a nemsokára érvénybe lépő zsidótörvények miatt nem vehetett feleségül. Már Münchenben is dolgozott karikaturistaként különböző lapoknak, itthon pedig a Tolnai Lapkiadóhoz tartozó Délibáb című újság egyik állandó illusztrátora lesz.
Neve először 1932-ben tűnik fel, amikor a "Tehetségavatás"-ként kiírt pályázatra beküldött rajzát Herman Lipót a Színházi Élet hasábjain méltatja.
Festőkarrierje a harmincas évek közepén indul: a most kalapács alá kerülő Betlehemesek szerepelt a Nemzeti Szalon 1936-os áprilisi kiállításán. A következő évben már négy képet mutat be a Herman Lipót és Szőnyi István által a fiatal generáció képeiből rendezett Tavaszi Szalonon, köztük az itt reprodukált Önarcképet, amelyet sajnos csak fotóból ismerünk. 1939-ben Gyümölcsoltó napján című festményéért megkapja a Szinyei Társaság Hatvany Ferenc által felajánlott díját, szerepel a Pesti Napló képes mellékletében, a Délibáb pedig reprodukálja Meseország című képét, ami a katalógus 120. tétele. A Magyarság című újság április 9-i száma szintén közli a művész fotóját és néhány reprodukciót festményeiről. 1939-től megszűnnek a sajtóbeli szereplések, ezután már illusztrációi sem jelennek meg. 1944-ben, amikor az ún. zsidó vagyonokat elkobozzák, egy uszító hangvételű cikk jelenik meg egy nyilas lapban, amely fotókat is közöl a család Attila úti házának ebédlőjéről. Hegedűs Endre ugyanis korareneszánsz mintákat követő stílusban, és "ikonográfiai program" szerint, egy szeretetteljesen ironikus freskó-sorozaton örökítette meg a családot, még Csöpi nevű kutyájukat is ráfestve a képekre. Ezután egy angol bombázógép rázuhant a házra, így - néhány családi fotó mellett - egyedül ez a "közlés" őrizte meg a freskók, és általuk a zsidó asszimiláció 30-as évekbeli illúziójának emlékét. Az egész életmű - ami egy 23 évesen pályakezdő művész 9 évi munkája, vagyis más esetben a "korai" művek - felveti az asszimiláció problémakörét, hiszen a kezdeti képek témaválasztásai a katolikus hit naiv, a népi vallásosságban megnyilvánuló formái iránti vonzódást mutatnak, ezeket jelenítik meg a németalföldi festészet hatását mutató eszközökkel. De vannak freskótervei is, amelyek a csornai templomhoz készültek a helyi plébános felkérésére, (itt élt a család másik része), és amelyek 1939 után már nem valósulhattak meg. Korai grafikáin, képeslaptervein is hansúlyozottan magyaros a témaválasztás, a magyar népművészet elemeit stilizálja, de a Pesti Napló 1939. április 9-i képes melléklete is egy népviseletbe öltözött menyasszonyt ábrázoló festményét hozza.
Valószínűleg olaszországi élmények hatására a későbbi képeken - és a már említett Attila úti családi freskókon - már egy finomabb idill rajzolódik elénk: az alakok légiesebbé válnak, a környezet karaktere is megváltozik, a falusi táj egy, a Raffaello előtti festészetból ismert panteista világgá változik. A katalógusban szereplő Meseország, a Tavasz vagy a Kislány napernyővel című festmények mutatják fel ezt az alig megélt, melankolikus, kicsit talán groteszkbe forduló stilizált szépséget. Szintén reneszánsz előképeket sejtet az Önarckép Olgával. A család tulajdonában megmaradt az fotó, amin a kép modelljei megismétlik a klasszikus beállítást. A 121 katalógus számú Kislány mackóval is ezt a vonalat követi, de mindkét portrét áthatja a magyar klasszicizálásra kevéssé jellemző érzelmes személyesség. A legkésőbbre datált képek már a valóságtól való menekülés nyilvánvaló példái: az Édenkert (kat. sz. 123.), vagy a tabáni lépcsőn felfelé baktató öregember (kat. sz. 124.) kétféle megfogalmazása az illúzióvesztésnek: az egyik szembesítés a valaha képzelt aranykorral, a kezdetekkel, a másik pedig a várost viharos éggel maga mögött hagyó, a képből kifelő tartó alakkal, egyfajta rezignált számvetés. Hegedűs Endre festői hagyatékát ma még nehéz pontosan elhelyezni az akkori hazai és egyetemes irányzatok között; azok a kapcsolódási pontok, amelyek első látásra kijelölhetőek lennének, a művek kivételessége, a kevés adat, és a korszak feldolgozásának hiányai miatt, eléggé bizonytalanok. De éppen ebből adódik a felfedezés jelentősége; az életmű köré rajzolódó történet pedig egészen más dimenziókba emeli a művészettörténeti értékelést.
Topor Tünde
