Irodalom
P. Szűcs Julianna: A „római iskola”. Corvina, Budapest, 1987.
Bizzer István: Kontuly Béla, 1904–1983. Mikes, Budapest, 2003.
Kosice modernism. Kosice Art in the Nineteen-Twenties. Szerk.: Lena Leskova, Vychodoslovenska Galeria, Kassa, 2013.
New Realisms. Modern Realist Approaches across the Czeshoslovak Scene, 1918–1945. Szerk.: Ivo Habán, National Heritage Institute, Liberec, 2019.
European Realities. Realism Movements of the 1920s and 1930s in Europe. Szerk.: Anja Richter – Florence Thurmes, Hirmer – Kunst Sammlungen Chemnitz, 2025.
Gyermeki szemszög
A gyermeki szemszög lehetővé teszi, hogy a művész eltávolodjon érett felnőtti nézőpontjától. A kisgyerek sosem csak portré, hanem játék az idősíkokkal és a látószögekkel. A szépirodalomban a leglátványosabban a Sorstalanságot jegyző Kertész Imre aknázta ki ezt groteszk hatást, a haláltáborokat gyermeki szemmel néző Köves Gyurka abszurd elbeszélőmodorával. A világirodalomban Günter Grass 1959-es regénye, A bádogdob a legismertebb példa, amelyben a főszereplő, Oskar nem hajlandó felnőni, és szándékosan torzított, alulnézeti perspektívából szemléli a nácizmus és a háború felnőtt világát. A modern festészetben megjelenített gyermekportrék legjobbjai is ezzel a teremtő feszültséggel élnek. Otto Dix expresszív jelenéssé változtatta masnis kislánymodelljét, Anna Margit a traumáinak adott hangot általuk, míg Kontuly Béla neoklasszicista figurává lényegítette át. Kontuly most vizsgált képén egy kislány áll a 20. század – klasszikus múzeumi időtlenségbe kimerevített – elvarázsoltan idilli pillanatában. A klasszikus szobrászi módon megjelenített lány körül a reneszánsz portrék kellékei sorakoznak: távolba nyíló ablak alacsony horizonttal, függöny és zöld drapériával letakart asztal. A római iskolások kiemelkedő figurája, Kontuly – itáliai hatásra – a régi korok világát idézi meg saját lánya portréján. A gyermekábrázolásokra jellemző játékok mellett hangsúlyos szerepet kap a könyv és az ókori görög művészet örökségét tárgyközelbe hozó különös motívum, az emblematikus ógörög „vörös alakos” váza. A visszafogott kolorit a klasszikus itáliai freskók színvilágából merít, összehangban a Novecento alapvető törekvésével. A festmény annak a római iskolás művészetnek a rangos alkotása, amelynek újra felfedezése jelenleg is zajlik – a nemzetközi színtérhez képest megkésett módon – a hazai művészettörténészek körében.
Kontuly művelt polgárcsaládban nőtt fel Kassán a 20. század elején. A kassai modernek körébe tartozó, de klasszicizáló Krón Jenő szabadiskolájában képezte magát a nyitott szellemiségű, pezsgő helyi művészeti színtéren. Rövid prágai kitérő után a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a fiatal Szőnyi István körül összegyűlő újklasszicisták művészeteszményével. Korai művészetére az expresszív formaképzés gyakorolt nagy hatást. A nagy fordulatot a római ösztöndíj hozta el számára 1928 és 1931 között. Az 1930-as évek elején kiforró festészete a Római Iskola meghatározó képviselőjévé avatta. A hűvös, rajzos realizmust és plasztikus geometrikus formákat alkalmazó stílusa magába olvasztotta a kor több meghatározó irányzatát a pittura metafisicától kezdve a mágikus realizmuson, az art decón és a precizionizmuson át az új tárgyilagosságig. Ezek hatása tetten érhető a most vizsgált portré precíz rajzosságában és időtől elszakadó, klasszikus hangulatában.
Kontuly leglátványosabb sikereit a monumentális megbízásokkal érte el az 1930–40-es években. Az oltárképek és templomi freskók miatt a második világháború után indexre helyezték, állami megrendelést többé nem kapott. A legtöbb római iskolás társával együtt szinte „kiradírozták” a művészettörténetből, félelmetes rajzi tudását exportra készített csendéleteken kamatoztatta. A magyar színtér meglepetten szembesült korai művészetének kvalitásával a rendszerváltás után, amikor Carl László (László Károly), a neves bázeli kereskedő-gyűjtő kollekciójában találkozott az alkotásaival. A fiatal leventéről festett Ifjabb Pacher István arcképe (1940, magántulajdon) Carl László gyűjteményének kiállítása révén vált ismertté. Római iskolás sikerei után Kontuly keresett arcképfestőnek számított a harmincas–negyvenes években. Erről tanúskodik a Bauhaus bábszerű – Bortnyiknál is megjelenő – kifejezésmódját idéző fekete ruhás, kettős gyerekportréja (Árvák, 1931–1932 körül, Janus Pannonius Múzeum, Pécs). A befutott művészt különösen az értelmiség – tisztviselők, orvosok és építészek – látták el portrémegrendelésekkel. A Pacher család lányairól és fiairól készített, jól ismert alkotásai már a múzeumi klasszicizmus időtlen szellemiségét sugározzák, akárcsak a most elemzett leányportré.
Nemzetközi párhuzamok
A gyermekportré témája fontos szerepet játszott az első világháború utáni klasszicizáló-realista stíluskörben Európa-szerte. Az antikizáló-szobrászi figuraalakítás felváltotta az avantgárd formakísérletek forradalmi szellemiségét. (A paradigmaváltást Picasso neoklasszikus korszaka fémjelezte.) Az ártatlan gyermeki világ hűvösen tökéletes megjelenítésében az idilli Árkádiába való visszavágyás korszelleme öltött testet. A realista tendenciákat feldolgozó legújabb kötetben, az 2025-ig chemnitzi Európai realitások című történeti összefoglalásban is számos ilyen portré jelenik meg. (Kontuly természetesen ebben a katalógusban és kiállításban is helyet kapott.)
Az itáliai novecento világában kiemelt szerephez jutott a gyermekről készített portré. A reneszánsz hagyományokhoz visszatérő Felice Casorati például egy zeneleckére váró fehér ruhás leányt festett meg, a római születésű Antonio Donghi két fiatal artistát, a mágikus realizmus stílusában előadva. A mantuai Ugo Celada da Virgilio bájos gyermeklányt örökített meg ölében tartott olvasnivalójával, míg a milánói novecentisák képviselője, Pietro Marussig hűvösen fotószerű stílusban egy lányt a kezéből lecsúszó könyvvel. A német új tárgyilagosság vezéralakja, a fanyar kritikai látásmódjáról ismert Otto Dix lányát, Nellyt festette meg piros labdával és építőjátékkal az asztalnál ülve, Kontuly portréját idéző rózsaszín masnival. Az art deco lengyel arisztokrata nagyasszonya, a hűvösen elegáns Tamara de Lempicka a már-már nőként ábrázolt Poum Rachou kisasszonyt jelenítette meg egy hatalmas, világos játékmackóval. De a korszak kevésbé híres művészeitől is számtalan realisztikus hangütésű gyermekportré idézhető. Az osztrák Ernst Nepo a Keller lányokat festette meg könyvvel és építőkockákkal, a háttérben a szülőket is belevonva a családi csoportképbe. A bécsi Sergius Pauser a műteremben kipakolt játékok között örökítette meg melankolikus kislányát. A német új tárgyilagosságot képviselő Gerta Overbeck-Schenk rajzos mintázatok között ábrázolta a babaszerű gyerekmodelljét. A litvániai születésű Issai Kulvianski labdák között, babával festette meg kislányát, Kikit. Kontuly hasonló felfogású, előkelő, időtlenül frontális beállítása – a sok tipikus kellék (masni, labda, játékmackó) mellett – rokonítható sok korabeli nyugat-európai párhuzammal. Feltehetőleg ő sem megrendelésre készítette alkotását (ugyanis nem használt rajta latin betűs azonosító feliratokat), hanem saját kislányát festette meg, akinek arcvonásait a valamivel későbbi, lappangó Leányom arcképe című festményéről (1940, magángyűjtemény) ismerhetjük.
A művészettörténet a két világháború közötti „újrealizmusok” néven ismert jelenséget a világ minden táján kutatja. (Miközben a hazai szaktudomány P. Szűcs Julianna sok évtizeddel ezelőtt, 1987-ben kiadott, a Római Iskoláról szóló monográfiájára kénytelen támaszkodni.) Az elmúlt évtized szlovákiai kiállításai nyomán vált egyértelművé, hogy a két világháború közötti Kassán különleges művészeti teljesítmények születtek. A frissen alakult csehszlovák állam keleti nagyvárosában, a sok nemzetiségű Kassán különböző származású modern művészek gyűltek össze a cseh Frantisek Foltyntól kezdve az itt született Kontuly Bélán át az emigránsként ide vetődő Bortnyik Sándorig. A „kassai modernek” szlovákiai kutatásának radarján szerepelnek a Magyarországon hazai művészekként számon tartott alkotók is. Így került be Kontuly a 2013-as szlovák kötetbe (Kosice modernism. Kosice Art in the Nineteen-Twenties). Hasonló módon szerepel alkotásaival a csehszlovák realista tendenciákat feldolgozó példamutató, New Realisms című friss tanulmánykötetben is. Ebben a könyvben – Kontuly mellett – láthatók további gyerekportrék is, például a cseh Alexandr Vladimír Hrskától a vonalakra épített Fiú labdával (1931, magántulajdon) vagy a magyar gyökerű Ilona Singer-Weinbergertől a naiv modorú Kislány aranyesővel (1930, Prágai Zsidó Múzeum). Utóbbitól ismerünk olyan játékmackós portrét is (Fiú mackóval, 1927, magántulajdon), amelyik a most vizsgált római iskolás Kontuly-alkotás távoli párhuzama.