Irodalom
(e. a.) [Elek Artúr]: Czóbel Béla. Az Ujság, 1931. január 27.
Péter András: Fruchter Lajos gyűjteménye. Magyar Művészet, 1931, 61–110.
Kállai Ernő: Czóbel Béla. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
Fruchter Lajos: Művészek és alkotások között. 1943–1945. MTA BTK Művészettörténeti Intézet Adattára, ltsz.: MDK-C-I-10/2374. Nyomtatásban: Bodnár Éva: A magyar műgyűjtés történetéből. Fruchter Lajos gyűjteménye. Művészettörténeti tanulmányok. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1953. Budapest, 1954.
Párizs. A Czóbel kiállítás. Magyar Művészet, 1948, 197.
Genthon István: Czóbel. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1961.
Bernáth Aurél: A múzsa körül. Szépirodalmi, Budapest, 1967.
Czóbel Béla tárlata. Művész és mecénás. Esti Hírlap, 1983. augusztus 9.
pm: Bélyegsarok. Vas Népe, 1983. szeptember 17.
Mravik László: Budapest műgyűjteményei a két világháború között. Budapesti Negyed, 2001/2–3., 156–190.
Rockenbauer Zoltán: Egy gyűjtemény élete. Az ötven esztendeje elhunyt Fruchter Lajos emlékére. Európai Utas, 2003/1., 37–43.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla. Kossuth – Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest–Szentendre, 2009.
Czóbel. Egy francia magyar. Szerk.: Barki Gergely – Bodonyi Emőke, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014.
Francia műtermi csendélet, harsogó kék csíkos terítővel, egzotikus gyümölcsökkel és a fauve-októl örökölt párizsiasan kócos ecsetkezeléssel. A Gyümölcscsendélet Czóbel Béla legikonikusabb alkotása a két világháború közötti időszakból. Egy legendás műgyűjtemény, a greshamista Fruchter Lajos kollekciójának egykori csúcsdarabjaként nemcsak minden Czóbel-monográfia kötelező eleme, de benne van sok 20. századi művészettörténeti összefoglaló kötetben, sőt többmilliós léptékben forgalmazott bélyegként még szélesebb közönséghez eljutott. A magyar festészet történetének egyik legismertebb remekműve, a franciás modernizmus robbanékony, energiától duzzadó, ínycsiklandó kinyilatkoztatása.
A második francia korszak
Hosszas csavargás után Czóbel Béla 1925-ban újra letelepedett – már másodjára – a modern festészet központjában, Párizsban. Ekkor már több évtizednyi pályafutás állt mögötte: Rippl-Rónai Royal szállóbeli kiállítását látva jegyezte el magát a modern festészettel 1900-ban, a következő években eljárt Nagybányára, 1903-ban megfordult a legendás párizsi Julian Akadémián, és annyira elbódították az Őszi Szalonon és a Függetlenek Szalonján látott modernek, hogy hazavitte magával Nagybányára a fauve szellemiséget, kirobbantva a neósok házi forradalmát. Párizsba visszatérve megkapta a vadak keresztapjától, Louis Vauxcelles-től a „faragatlan fauve” titulust, miközben a legjobb avantgárdista körökben forgolódott, Matisse és Picasso környezetében, a Stein szalon rendszeres vendégeként. A francia fővárosban építette karrierjét, a Nyolcak tárlataira már csak onnan „jelentkezett be” érett festőként. Ígéretes pályakezdését az első világháború akasztotta meg, ekkor képeit hátrahagyva – biciklin – távozott Hollandia irányába. Legtöbbet a bergeni művészkolóniában alkotott, majd (első) felesége után Berlinbe költözött. Sikeresen illeszkedett be a német expresszionisták világába, pár év múlva mégsem tudott ellenállni Párizs csábításának. 1924-től kezdve jelentek meg képei ismét a hazai kiállításokon is.
Mikor eljött az 1925-ös esztendő, megint hátrahagyta családját, és Franciaországba költözött. Minden újra kellett kezdenie, de rendületlenül festett, hol a párizsi belvárosban, hol a normandiai tengerparton, hol a napsütötte Dél-Franciaországban. „Megtisztult és erősebbé vált. A síkszerűséget lassan felváltotta a térbeli előadás” – írta monográfusa, Genthon István erről az érett korszakról. Információszegény időszak ez hosszú életművében; az elszórt adatok alapján a Gyümölcscsendélet születési évében, 1929-ben Czóbel főként Párizsban tartózkodott a rue Barrault 24. alatti műtermében, illetve nyáron a normandiai Puys pres Dieppe-ben. Bárhol is volt, a türkizkék műteremfal elé tolta kis asztalkáját, leterítette kék-fehér csíkos terítőjével, majd lazán elhelyezte rajta a lapos gyümölcsös kosarat, a citromokat és almákat, a porcelántányért, a bicskát és a kerámiakorsót. Majd festeni kezdett.
Zamatos festőiség
A széles, darabos, expresszív ecsetvonásokból felépített kompozíció a robbanékony színfoltok kontrasztjainak kiegyensúlyozására törekszik, így a csendélet elemeinek azonosítása nem mindig könnyű. Csak sejthetjük, hogy bal oldalt egy vörös virágos váza áll, hogy a kosár tetejében egy banán kunkorodik, és hogy a kerámiakorsó melletti csavarodó forma egy francia kuglóf. De hasonlóan czóbeles „balladai homály” fedi az asztal hátsó éle mentén felállított világos keretes kék képet is. Talán egy családi fotó vagy egy festményreprodukció? Mintha két hasonló, kezét kecsesen álla alá illesztő nő lenne rajta látható…
Bár az „elnagyolt-odakent” színfoltok és a „vattás-expresszív” sötét kontúrok kettőséből felépített festményeken nem sok hely maradt az aprólékos részleteknek, Czóbel kifejezetten szerette a „kép a képben” kompozíciókat. A Kislány ágy előtt című korai főművén (1905, magántulajdon) a falon egy fehér keretben lógó apró kép látható, amelyről a közelmúltban derült ki, hogy az Őszi Szalonra beadott saját festménye, A piac sarka (1905, magántulajdon). A Bergeni lelkész (1918, magántulajdon) primitivista figurájának háta mögött is bekandikál egy festmény, nem beszélve Meyer úr arcképén (1921, Czóbel Múzeum) a csíkos öltönyös férfi mögötti falat beborító kollekcióról. Híres kései aktján, a Lány tükör előtt című képen (1963, magántulajdon) is belóg egy kép a bal felső sarokban. A csendéletek gondosan – franciás ízléssel – összeválogatott tárgykompozíciói között is rendszeresen feltűnik egy-egy bekeretezett asztali képecske, fotó vagy nyomat, a vaskos ecsetvonások miatt nehéz eldönteni, pláne mert a „kép a képben” motívumoknak rendszerint csak egy levágott részlete kandikál be.
A czóbeli piktúra nem a mesélő, rajzos részletekről szól, hanem a tömény, zamatos festékmatériáról. A fiatal párizsi műkritikus, Jean Bouret érzékletes cikket írt a francia Arts folyóiratba Czóbel 1948-as kiállítása kapcsán (a Magyar Művészetben jelent meg magyarul), kifejtve festőiségének „testi” eredetét: „Czóbel elszántan ragaszkodott a nagy hagyományokhoz, Rouault és Bonnard hagyományához, a kifejezés festészetéhez, amely túlélte a fauvizmust. Ragaszkodott ehhez a gazdag festészethez, amelyben az anyag szerepet játszik, amelyben a tragikus az örömmel változik, a hús megtartja húsértékét, megtelik napfénnyel, megdagad az esőtől és nemcsak felület, amit össze lehet kenni, mint a kifestő füzetek ábráit, lilával, pisztácia zölddel, vagy nyers rózsaszínnel. […] Czóbel festészetének olyan illata van, mint a meleg kenyérnek, amelyet lassan dagasztanak és sütnek kőrisfa és venyigék tüzén, világít, mint a jó kövér petróleumlámpák, amelyek rózsásra festik a serény varrónők arcát Vuillard képein. Nem fitymálja az embert, a fát, a sziklát, az eget, az almát, a virágot, hanem felmagasztosítja, átadja, mint a természet üzenetét a mohó és mindent befogadó szemnek: maga a kifejezés és nyelv, nem titkos nyelv, mint a háborús jelentéseké, hanem egy nyelv, amelyben világosan csengenek a barátság, a melegség, az öröm, a művészet szavai, egy gyönyörű emberi nyelvezet, ami Czóbelt a modern Magyarország legelső festőjévé avatja.”
Egy modern ikon
Mikor a Magyar Nemzeti Galéria 1983-ban elindította Művész és mecénás című új kiállítássorozatát – nyitva a szigorú pártállami évtizedek után a magánszféra felé is –, akkor adta magát, hogy az ünnepelt franciás modern mester, Czóbel Béla kerüljön elsőként terítékre, nagy patrónusával, a legendás Fruchter Lajossal karöltve. A katalógus első és egyetlen színes reprodukciója a Gyümölcscsendélet volt. Nem véletlen, hiszen a czóbeli életmű talán legtöbbet reprodukált darabja a két világháború közötti időszakból. Először 1931-ben közölte a greshamista Magyar Művészet folyóirat, majd a Kállai Ernő által írt első Czóbel-monográfiában szerepelt 1934-ben. A második világháború okozta kényszerű „szünet” után, 1947-ben többször reprodukálták folyóiratokban és bekerült Pogány Ö. Gábor A magyar festészet forradalmárai című úttörő kötetébe. Innentől kezdve bérelt helye van a különféle szerzők (Genthon István, Philipp Clarisse, Kratochwill Mimi) által írt Czóbel-monográfiákban, de felbukkan nagy ívű művészettörténeti összefoglaló kötetekben is. Mivel mindvégig magánkézben őrizték, a festmény reprodukciója sokkal többször volt látható, mint maga a műalkotás, de azért – a pár életmű-kiállítás mellett – 1933-ban bemutatták a Műcsarnokban, 1967-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban, 1983-ban pedig a Magyar Nemzeti Galériában. A festmény úgy összeforrt alkotójával, hogy a Magyar Posta 1983-ban, Czóbel születésének századik évfordulójára bélyeget jelentetett meg a képpel, több mint kétmilliós példányszámban.
A Gyümölcscsendélet szereplése a Magyar Nemzeti Galériában egykori tulajdonosa, Fruchter Lajos ünnepléséről is szólt. A tárlatról tudósító, az Esti Hírlapban megjelent MTI-hír szerint a festő első „mecénása Fruchter Lajos volt. Fruchter Lajos a század első feléig élt, kortárs művészek alkotásait gyűjtötte, többek között Egry József, Czóbel Béla és Derkovits Gyula festményeit vásárolta meg. Korabeli Czóbel-gyűjteményének csaknem 20 darabját mutatják be a közönségnek a szeptemberben nyíló tárlaton: ezek az 1920–30-as évekből származnak. A családtól, más magángyűjtőktől és a szentendrei Czóbel-múzeumból válogatják össze a művész e korai korszakát reprezentáló anyagot. A képeket Czóbel és Fruchter néhány egymásnak írt úti levele, valamint a műgyűjtő visszaemlékezéseinek néhány részlete egészíti ki.”
Fruchter Lajos, a mecénás gyűjtő
Fruchter Lajos (1882–1953) a két világháború közötti időszak egyik legkiemelkedőbb magyar gyűjtőegyéniségeként él a művészeti emlékezetben. Közeli barátja, Bernáth Aurél szerint a „Gresham-asztaltársaság elsőrangú beltagja volt, külső székhellyel”; olyan greshames, aki ritkán járt el a kávéházi törzshelyre, de szinte minden héten vendégül látta a csoport tagjait naphegyi villájában. Egyesek szerint mecénás volt, mások szerint rajongó gyűjtő, de mindenképp a perfekcionizmus megszállottja. Ahogy Rockenbauer Zoltán írta portrétanulmányában: „minden gyűjtemény a maga nemében önálló alkotás: a tulajdonos ízlésének, művészetszeretetének, áldozatkészségének állít emléket. Fruchter Lajosé pedig valóban minden ízében kidolgozott, letisztult mestermű volt.” A szegény családból származó mérnök az Angol Elemi és a Bázeli Tűzkárbiztosító budapesti fiókvállalatának igazgatójaként vált az 1920–30-as évek meghatározó gyűjtőjévé. Az intenzív kollekciógyarapítás évei alatt összeállított anyagában olyan remekművek függtek egymás mellett, amelyek azóta a hazai múzeumok féltve őrzött kincsei, többek között Bernáth Auréltól az Önarckép sárga kabátban (1930, Magyar Nemzeti Galéria), Derkovits Gyulától a Végzés (1930, Magyar Nemzeti Galéria), Berény Róberttól a Kapirgáló (1933–1934, Magyar Nemzeti Galéria), Márffy Ödöntől a Vacsorázó társaság (1930, Fővárosi Képtár) vagy Czóbel Bélától a Lila csendélet (1930-as évek, Fővárosi Képtár).
A magyar gyűjtéstörténet kiváló kutatója, Mravik László szerint Fruchter Tigris utcai villája sokak számára példaértékkel bírt: „az emeleten, a családi élet színterén helyezte el a régi, klasszikus munkákat, a társasági élet színterén, a földszinten pedig a maguk korában meghökkentő moderneket. Fruchter Lajos ezzel a lépéssel igen sokat tett azért, hogy a modern mesterek munkáit jobban vásárolják, mint azelőtt, s ha némelyek csak a divat kedvéért, s nem ízlésük csiszoltsága okán lettek is képvásárlóvá, ez is szerfelett hasznos volt. A sznobizmust nem szabad lebecsülni, mert végül is hatékony kultúra- és művészetpártolási eszköz. A Fruchter-villa földszinti szobáiban lényegében közszemlére tett képek és szobrok alapján alakította ki a maga modern berendezését Jakobovits Jenő, Cseh-Szombathy László, Oltványi Imre és Radnai Béla.”
Fruchter útja Czóbelig
Fruchter megírta gyűjtővé válásának hosszas történetét. (Az eredeti kéziratot a Művészettörténeti Intézet Adattára őrzi, a következő oldalakon ebből idézünk.) Az előképzettség nélküli ifjút előbb a negédes századfordulós zsánerek bűvölték el, majd a képügynökök által forgalmazott tájképek. Annyira izgatta a festmények világa, hogy önművelésbe fogott: múzeumokba járt és olvasta a pesti lapok rendszeres tárlatkritikáit. Elkezdett költekezni a Műcsarnok kiállításain, innen már Csók István- és Vaszary János-mű is került a birtokába. (Ezeket már, szemben a korábbiakkal, később sem bánta meg.) Az első világháború utáni ínséges időszak árverésein „tücsköt-bogarat” összevásárolt, de közben megismerkedett a Szépművészeti Múzeum igazgatójával, Petrovics Elekkel, a „művészet apostolával”. Ekkor már a 19. század összes híres magyar festőjétől őrzött művet Markó Károlytól Munkácsyig, de beszerzett Rippl-Rónai- és Ferenczy Károly-képeket is. Tigris utcai lakása, ahol 1924-től élt, művészek és művészettörténészek állandó találkozóhelyévé vált.
A fiatal modernekről a Gresham-kör nagy szervezője, Oltványi-Ártinger Imre jóvoltából hallott először 1929-ben. Oltványi lakásán valósággal lebilincselte a „festmények soha nem látott újszerűsége”: Egry, Bernáth, Berény, Szőnyi, Szobotka és Derkovits. Fruchtert mellbe vágta az ismeretlen fiatal művészek modernsége. Ahogy visszaemlékezéseiben megírta: „részegen támolyogtam egyik képtől a másikhoz. Amikor magamhoz tértem, megkérdeztem tőle, hol találhatók ezek a festők, szeretnék velük megismerkedni.” Egymás után kereste fel a művészeket, olyan „mohósággal” vetve bele magát gyűjtésükbe, hogy hamar tele lett a lakás.
Ahogy ez sokszor megesik a professzionális műgyűjtőkkel, Fruchter hamarosan saját lábára állt. Biztos kvalitásérzéke birtokában elkezdte saját szakállára felfedezni a fiatal nemzedék új tehetségeit, Hincz Gyulától Ámos Imréig. A sok újdonság között bukkant fel az akkor már rég külföldön élő Czóbel Béla is. Ahogy visszaemlékezésében írta: „Már ekkor Czóbel Béla nevét is kiejtette valaki előttem. Ha nem csalódom, Lehel Ferenc. A művész, aki Párizsban élt, bár Budapesten született, itt a hosszú távollét folytán teljesen ismeretlen volt és csak a Párist járt művészek hozták haza hírét. Igen jó hírét. Megtudtam, hogy Perlrott Csabának vagy egy Czóbel-képe, melytől megválna. Nála aztán kiderült, hogy egy aquarell félaktról van szó. Megszereztem.” Így indult az ismerkedés Czóbel festészetével. Mikor a Tamás Galéria 1931 elején kiállítást rendezett Czóbel franciás festményeiből, Fruchter az elsők között látta a műveket. „A kiállítás előtt Lehel Ferenc megmutatta az anyagot, melytől többet kaptam, mint amennyit vártam. Szívemhez szóltak ezek a képek és kiválasztottam hármat közülük. A »Délfrancia táj«-at, a »Gyümölcscsendéletet«-et és a »Muzsa«-t. Mai napig is kedvenceim.” Bizony, ez a Tamás Galériában megvásárolt Gyümölcscsendélet azonos az általunk vizsgált Gyümölcscsendélettel!
Czóbel lelkes híve
Fruchter nemcsak elsőként vásárolt be Czóbeltől a Tamás Galériában, de a Szépművészeti Múzeumnak – Petrovics kérésére – megvett egy tájképet is. Más ebben nem segített volna. A Nyolcak egykori tagját a műgyűjtők alig ismerték Budapesten. Nem véletlenül büszkélkedett így Fruchter: „Talán szerénytelenség nélkül állapíthatom meg, hogy itthon én ismertettem meg gyűjtőinkkel és más érdeklődőkkel Czóbel művészi jelentőségét. Ez nem ment máról holnapra, és olyan ellenállást kellett leküzdenem, melyet ma már aligha lehet még csak elképzelni is.” Fruchternek tényleg nem volt könnyű dolga! Czóbel franciás, vad festőisége süket fülekre talált itthon a 20-as években, még a jó szemű Elek Artúr is – ismeretlenül – „keserűséggel telítődött lázadó és örök elégedetlenségtől zaklatott lelket” képzelt bele az alkotóba Az Ujság hasábjain megjelentetett recenziójában, miközben a gyűjtő a „szépséget” és „gazdag életörömöt” látta műveiben, hasonlóan azokhoz a vevőkhöz, akik baráti köréből kerültek ki. (Az 1932-es Ernst múzeumbeli kiállításán pedig az intézmény házi művészettörténészétől, Lázár Bélától kellett megvédenie Czóbelt.)
Bár Fruchter kerülte a sajtópublicitást, beleegyezett, hogy – Péter András tollából – egy könyvméretű nagy tanulmány mutassa be gyűjteményét a Magyar Művészet hasábjain. Péter megemlítette Czóbel-festményeit is a modern szekcióban: „A biztos ízléssel válogatott kitűnő kvalitású művek e csoportjának anyaga sem törekszik teljességre. Igaz ugyan, hogy képviselve van majdnem minden festő, akinek szerepe és jelentősége van a legmodernebb magyar művészetben, de a művészek fejlődéséről, oeuvre-jük sokrétűségéről ezúttal nem kapunk olyan részletes képet, mint például Markó és Paál vagy Rippl-Rónai esetében. Fruchter Lajost csak rövidebb idő óta foglalkoztatja a modern magyar művészet, és ennek természetszerűleg az az eredménye, hogy […] piktúránk mai, mondhatnánk pillanatnyi helyzetének és problematikájának keresztmetszetét adja. Időrendi különbséget az egyes alkotások között tehát alig találunk, de ennek ellenére – úgy véljük – előre kell engednünk azokat, akik megindítói és úttörői voltak a magyar festészet első anti-naturalista és anti-impresszionista mozgalmának. Közülük az első hely természetesen Czóbel Bélát illeti, a magyar poszt-impresszionizmus legjelentékenyebb művészét, a »Nyolcak« életrehívóját, aki a gyűjteményben egy 1926-ban festett hatásos és erős Női félakttal, gyönyörű csendélettel, tájképpel és egy másik kitűnő kvalitású, női félakttal szerepel. Czóbel ecsetkezelésének pompás dinamikája élesen rávilágít alkotójának rendkívüli kvalitásaira.” A Péter András által említett „gyönyörű csendélet” a most elemzett Gyümölcscsendélettel azonos, ahogy ez a tanulmányhoz illesztett illusztrációs anyagból is kiderül. (Ekkor reprodukálták első alkalommal a festményt.)
„A jövő engem igazolt”
A sikeres bevásárlás után – 1931-ben – Fruchter levélben személyesen kereste meg a Párizsban élő Czóbel Bélát, hogy további műveket kérjen tőle. Mikor a festő nyáron ellátogatott Hatvany Ferenc hatvani kastélyába, felkereste új mecénását is. Ettől kezdve évről évre tiszteletét tette nála. Közben Fruchter megkereste párizsi galériásait is, Czóbel-kollekciója pedig folyamatosan gyarapodott (külön szobát kapva gyűjteményében), benne tizennégy – a változatosság „gazdag skáláján” játszó – csendélettel. Rendszeresen leveleztek egymással, intenzív baráti viszonyt ápolva. 1932-ben Czóbel például pesszimista levelet írt kedves támogatójának (Kratochwill Mimi közölte 2001-es monográfiájában): „Lássa, mégis több az ellenzőm, mint a hívem. És ez rendjében van így. De Ön az én hívem, így ritka ember és ezért is nagyon becsülöm. A többiekkel nem törődöm…” Czóbel borúlátása nem volt indokolt, 1933-ban megkapta a Szinyei-díjat (ennek kapcsán panaszkodott), sőt képeiből többet beválogattak – Fruchter gyűjteményéből – a Velencei Biennálé következő évi anyagába.
Mikor 1939-ben, a háború kitörése előtt hazalátogató Czóbel itthon ragadt, nemcsak régi barátja vásárolt tőle folyamatosan, hanem támogatóinak egyre növekvő tábora is. Adjuk át a szót ismét Fruchternek: „Czóbel hazatérése után is eltartott még egy ideig, míg képeinek szépsége átment a köztudatba. Élénk propagandát fejtettem ki érdekében, melyben ő semmiképpen sem támogatott, ami – az erkölcs törvényei szerint – becsületére válik, de az én szerepemet bizony nem tette könnyebbé. Nem volt simulékony természet, talán kicsit túlságosan is szókimondó, de – majdnem azt mondhatnám – gyermekes charme volt benne. Nem tülekedett, nem harcolt sem anyagi, sem erkölcsi javakért, de nagyon tudatában volt művészi rangjának.” Végül Fruchter boldogan nyugtázta a fejleményeket: „A jövő engem igazolt.”
Fruchter új otthonában, Szentendrén már nem látogatta a festőt, műgyűjtői pályafutása 1941-ben lezárult. Ő maga is csak nagy szerencsével élte túl a vészkorszakot, gyűjteménye pedig a Szépművészeti Múzeum pincéjében vészelte át az ostromot. (Innen kerültek vissza hozzá a sértetlen művek 1945-ben.) Fruchter örök optimista volt. Mikor egy hirtelen jött betegség elvitte 1953-ban, az a Bernáth Aurél mondott gyászbeszédet a temetésén, aki évtizedeken át jó barátja volt. A múzsa körül című kötetében így jellemezte a gyűjtő mecénás derűlátó természetét: „Amikor az első zsidótörvény jött, azt mondta: – több nem jön! Bombázáskor ezt mondta: – nem olyan veszélyes! Áttelepüléskor a svéd zsidóházban ezt mondta: – Együtt van a család, mi bajom lehet? A kórházban a rákoperáció után ezt mondta: – Aurélkám, remekül sikerült, most aztán már igazán minden rendben van. Kilenc hónapra rá meghalt.” Fruchter halála után gyűjteménye szétszóródott, de az egyes darabok külön-külön jó helyekre kerültek. Ahogy Rockenbauer írta portrétanulmányában: „A hagyatékból azóta több tucat kimagasló alkotás került közintézményekbe: többek közt a Magyar Nemzeti Galériába, a Fővárosi Képtárba, a szentendrei Ferenczy Múzeumba, illetve hazai és külföldi magángyűjteményekbe. A műkereskedelemben az »egykori Fruchter-gyűjtemény darabja« proveniencia adat biztos ajánlólevél a sikeres értékesítéshez.” A néhai Fruchter-gyűjtemény magánkézben őrzött Czóbel-képei közül is kiválik a Gyümölcscsendélet derűs színkompozíciójával és franciás életszeretetével.
Rieder Gábor
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
