Irodalom
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1964.
Szabadi Judit: Képgyűjtés és hitvallás. Dr. Rácz István magángyűjteménye. Jelenkor, 1971/2., 158–161.
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Corvina, Budapest, 1983.
Balázs Sándor: „Az igazi gyűjtemény: műalkotás.” Beszélgetés Rácz István műgyűjtővel. Magyar Demokrata, 1998/21., 38–39.
Lajos Vajda. Touch of Depths. Szerk.: Petőcz György, Balassi, Budapest, 2009.
Pataki Gábor: Vajda Lajos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Vajda Lajos. Világok között. Szerk.: Petőcz György – Szabó Noémi, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018.
Olyan utakon járt, ahová „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát” – írta róla Kállai Ernő 1938-ban. Pedig nem sejthette, hogy milyen pokoljárás vár a fiatal Vajda Lajosra, se azt, hogy életműve egy zsibongó művészcsalád ágyneműtartójában megőrzött titkos ereklyeként határozza majd meg az 1945 utáni modernség földalatti esztétikáját. Vajdából úgy vált „felmutató ujjú” ikon a háború utáni kortárs művészetben, hogy rég nem volt az élők sorában. Életében csak egy pár fős szellemi-baráti társaság szemében számított etalonnak, halála után viszont évtizedekig inspirálta a modernizmus képviselőit. Programját legközelebbi művésztársa, Korniss Dezső vitte diadalra, közben pedig olyan fiatalokat ihletett meg az Európai Iskola környezetében, akikkel nem is találkozott. A rendíthetetlen hit vezette ehhez. Ahogy felesége, Vajda Júlia visszaemlékezett csodaváró természetére: „Mindig várt valami csodát, hitt a csodában. A csoda meg is nyílt számára, Pest külvárosi utcáin éppúgy, mint Szentendre házai közt.”
A művészet papja a padlásszobában
Vajda Lajos 1936 körül nyomorúságos környezetben dolgozott a szentendrei Dumtsa Jenő utca 4. szám alatti padláson, ahol családjával élt. Szerzetesi türelemmel, a „művészet papjaként” viselte a megpróbáltatásokat. Leveleiben leírja a prózai, „középkori miliőt” idéző környezetet: „sötét, piszkos padlás […], ahol rettenetes a hőség (természetesen majdnem meztelenül kell emiatt dolgoznom), az orrom előtt öntik ki a szennyesvizet, ruhaszárító-köteleken pedig diszkrét fehérneműdarabok lógnak a fejem felett; az asztal lábához, ahol a festékeim vannak kirakva, egy kacsa van odakötve, hogy el ne szabaduljon, sok mérhetetlen szemét és egy kis padlásablak, akkora, mint a tenyerem.”
A párizsi manzárdszobák aszkézisét is felülmúló szentendrei padlásatelier-ben mégis ragyogtak a festmények. Vajda modell nélkül (hisz nem futotta volna rá), emlékezetből formálta meg figuráit, a kedvenc színek szűk, mégis izzó színpalettájával; ahogy sorolta: „vörösokker, égetett, háromféle fekete, venyige, csont és elefántcsontfekete, cinksárga, indigo.” Témaként ugyanúgy használta a környékbeli motívumgyűjtő útjain fellelt, százszor átírt formákat (például pléh Krisztusokat), mint egy-egy talált fotót (például egy román parasztasszonyról) vagy könyvillusztrációkat (például ikonos szakkönyvekből). Leveleiben hangsúlyozta, hogy a dolgok „titkos, elvont lényegét” akarja kibontani. Ezt célozta a – feltehetőleg ebben a szentendrei padlásszobában készült – Gyertyás lánnyal is.
A gyertyagyújtók
A művészettörténeti hagyomány – az özvegy, Vajda Júlia és a monográfus, Mándy Stefánia nyomán – a földszínekben izzó, geometriai formákra redukált figurában egy gyertyás lány alakját látja. A főszereplő az ortodox ikonokról (vagy épp a Szent Korona zománctáblácskáiról) ismert félalakos figura, glóriája archaikus fejsziluetté lényegül át, ajkain túlvilági módon talányos, derengő mosoly játszik. Vaskos ecsetvonások geometrizálják köntösét királyi palásttá. De a legmarkánsabb motívum a kompozíciót keretező két „gyertya”, a zöldellő gömbökkel ellátott íves szarvforma. Tudjuk, hogy Vajda nem iskolás módon használta az ikonográfiát, hanem szürrealista módjára hagyatkozott rajzoló kezére. A kompozíciók önkéntelenül fogalmazódtak meg benne, ő meg hagyta magát vezetni vizuális ösztöne által. A Gyertyás lány esetében is minden bizonnyal képi fragmentumok és kultúrtörténeti morzsák rémlettek fel előtte, és imbolygó vonalaival egymásra írta azokat: az ortodox ikonok angyalait, a történelem előtti korok totemjeit, a gyertyával vonuló ministránsokat vagy a vecsernyés asztal közepére ünnepi gyertyát helyező pravoszláv szerbeket.
De leginkább a sábát kezdetén, péntek este sötétedés előtt két gyertyát meggyújtó zsidó asszonyok képe lebeghetett Vajda előtt, ahogy három körkörös, hívogató mozdulat után eltakarják szemüket és elmondják az áldást: „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy gyújtsuk a szent szombat fényét!” Vajda jól ismerte ezt a hagyományt, hiszen asszimilálódott, de az ünnepeket tartó zsidó családban nőtt fel. Édesanyja – felesége visszaemlékezései alapján – „péntek este gyertyát gyújtott, megtartotta az ünnepeket”.
33 év
A zalaegerszegi kispolgári zsidó közegbe született, fiatalon tuberkulózist kapó Vajda egész tudatosan készült a művészi pályára. Egy szerbiai kitérő után Budapestre települő család fia előbb az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület rajziskolájában tanult, majd a Képzőművészeti Főiskolán. A konzervatív intézmény falai között találtak egymásra a modern szellemiségű diákok: Korniss Dezső, Trauner Sándor, Schubert Ernő, Hegedűs Béla, Kepes György és a csendes, visszahúzódó Vajda. Olyan tiltott gyümölcsök felé tájékozódtak, mint az avantgárd konstruktivizmus vagy a Kassák Lajos-féle Munka kör. Miután a „progresszív fiatalokat” eltávolították a főiskoláról, Vajda 1930–1934 között Párizsban tanulmányozta a szovjet-orosz avantgárd filmek montázstechnikáját és az archaikus törzsi művészetet. Fotómontázsait és rajzait a szürrealizmussal rokon, de redukcióra törekvő kifejezésmód hatotta át. Hazatérése után barátjával, Korniss Dezsővel együtt a szentendrei és szigetmonostori építészeti motívumokból kiindulva fogalmazzák meg saját, modernista programjukat, a „szentendrei programot”. (Ekkor készült a szentendrei szerkezetes városlátképet megörökítő kompozíció a Gyertyás lány hátoldalán.) Bartókhoz hasonlóan Vajda és Korniss összekapcsolta a modernitást a népi gyökerű kultúra emlékeivel, szintézist teremtve Nyugat és Kelet között.
Vajda montázstechnikából táplálkozó, tükröződő-megismételt vonalrajzolatra építő egyéni stílusnyelvét a „konstruktív szürrealista tematika” (vagy „sematika”) fogalma írja körül. A ceruzarajzok és pasztellképek redukált minimalizmusát, szűkszavú kifejezésmódját használó művészete 1936-ban teljesedett ki, többek között az ortodox ikonok hatására. 1938-ban házasodott össze Richter Júliával, akivel telente Budapesten éltek, a nyarakat pedig Szentendrén töltötték, sokszor Vajda tanítványainak körében. 1940-ben zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták be, de tuberkulózisa miatt leszerelték, és egy év múlva tüdőszanatóriumban hunyt el Budakeszin.
Vajdát különleges modernsége egyéni, unikális, megismételhetetlen példaképpé tette az 1960–70-es évekbeli művészettörténet számára. Körner Éva szerint „Vajda a 30-as évek második felében Európában egyedülálló jelenség volt”, Szabadi Judit azt írja, „művészetének sem a magyar, sem az egyetemes festészetben nincsen rokona”, Passuth Krisztina szerint pedig kifejezésmódja „nem sorolható sehová, nem analóg semmivel”. Valóságos kultusz épült az egyre szélesebb értelmiségi kör számára ismertté váló életmű köré. A szakmai közvélemény számára Vajda megkerülhetetlen és kivételes magyar modernista ikon, még ha a szélesebb közönségtől nagyfokú ráhangolódást is igényel éteri spiritualizmusa.
Az éjszakai Szentendre csodái
A Gyertyás lány hátoldalára „rejtett” szentendrei látkép saját jogon is fontos szereplője lehetne a modern magyar festészet történetének. Vastag kontúros házszerkezetei azt a fonalat ejtették el, amelyet Barcsay Jenő tíz évvel később felvett ugyanazon a helyszínen. (Külön izgalmas a szürrealista motívum a bal oldalon, amely leginkább a jellegzetes fűszertartó, a Bálint Endrééknél látott „zsidó tojás” átiratának tűnik.) Az esti álmukat alvó szentendrei házakra nagyon illik Vajda 1936 nyarán írt egyik levelének részlete: „Kornissal gyakran szoktunk este napszállta után kószálni a város tekervényes utcáin; ilyenkor minden csöndes, nyugodt, a házak szorosan összebújni látszanak, minden silhouette-szerűen jelenik meg, az ég smaragdzöldben játszik, teleszórva apró gyémántokkal. Ahogy lépkedünk lassan a szűk sikátorokban, egy láthatatlan fényforrás a velünk szemközt levő falra misztikus árnyakat vetít; megdöbbenünk a csodálkozástól, s érezzük azt, amit csak vizuálisan lehet kifejezni, olyan az egész hangulata, mintha a mesékben járnánk, ahol lépten-nyomon csodák várnak, s ahol minden lehetséges.”
Ikonok és ősformák
Bár Vajda fiatalon tanulmányozta az avantgárd izmusokat, végül elfordult a modernségtől, szembehelyezkedett a felvilágosodás örökségével és a szocializmus racionális utópiájával. „A felvilágosodás minden külső és belső jelét visszautasította” – írta róla Vajda Júlia. Helyette a múltat választotta. „Ragaszkodnia kellett a régihez – jegyezte fel felesége –, mert a mi korunk létformája nem ad tápot a léleknek”. Párizsban nap mint nap járta a Musée de l’Homme és a Musée Guimet termeit, nem tudva betelni a régi korok csodáival, az afrikai maszkoktól és „fétisektől” kezdve az óceániai plasztikákon és barlangrajokon át a múmiákig és a középkori tárgyakig. Ezeket az emlékeket szűrte át a szentendrei motívumok pettyegetett-rajzos világán, amikor a 30-as évek derekán kiforrott a művészete. Vajda – írja találóan Petőcz György – „a dolgok titkos, elvont lényegét akarta kibontani, keresve azok ősformáit”. A Gyertyás lány fényhozó misztériumában ilyen vizuális ősformákat lehet kitapintani, akárcsak az „ikonos korszak” olyan főműveinél, mint a jelképes ággal ábrázolt, féloldalas Liliomos önarckép (1936, MNG) vagy a legközelebbi stiláris párhuzamnak tekinthető köpenyes-glóriás Ikonos önarckép (1936, Ferenczy Múzeum) esetében.
Vajda 1936 körül kezdett a végletekig leegyszerűsített körfejeket rajzolni, az archaikus művészetek gyerekrajzszerű minimalizmusával. Ebből nő ki a Gyertyás lány kompozíciója. „A Gyertyás lány – írja Mándy Stefánia – az első jellegzetesen magasba mutató, ünnepélyes atmoszférával telített félalakos képmás. Egyike annak a roppant kevés Vajda-képnek, amelyre éppen a szimmetria a legjellemzőbb. A középtengelyben elhelyezkedő leányalak elődje a pettyegetett arcú leányfej volt. Csakhogy mindazt, amit ott a puha pasztell nyelvén mondott el a művész, itt az olajfestés merőben más nyelvére fordítja le. […] A kettős kör kontúrjával körülpántolt, naiv népi közvetlenséggel ábrázolt leányarcot a kétoldalt égő két gyertya emeli egy másik, magasabb szférába. Szellemét és felépítését tekintve ez a kompozíció vezet át legközvetlenebbül Vajda Lajos ikonos korszakába. Az emberi alak karaktere, a ruházat redőzete, a zárt formai egység, valamint a bensőséges atmoszféra és a tárgyilagos szemlélet egyaránt hozzásegít, hogy kövessük útján. Vajda itt Cézanne geometrikus redukcióra törő látásmódját és Malevics transzcendáló célkitűzéseinek tisztaságát régi hívő korok egyetemes formarendjébe oltva, olyan új világképet alkot, amely az egész látható valóságot átemeli a szellem birodalmába. Vagy láthatatlanná lényegíti amazt, hogy ezt a lényegesebb létezést szemlélhetőbbé tegye.”
A szentendrei szerbek között
Vajda számára különös jelentőséggel bírt az ortodox ikonfestészeti tradíció. „Én, a nyugati származású, kulturálisan Oroszország és Szerbia felé tendálok (tehát Kelet felé)” – jellemezte magát a franciás–hollandos Korniss-sal szembeállítva. Szerbiai gyerekkorából (Belgrádban és Valjevóban végezte iskoláit) számos emléket őrzött, később ezt erősítették fel szentendrei kutakodásai. A felesége által írt életrajzból tudjuk, hogy a névtelenül dolgozó kolostori ikonfestőket tekintette szellemi őseinek. Hozzájuk hasonlóan nem is szignálta képeit, ragaszkodva a szerény középkori mesterek anonimitásához. (Mivel a képcímeket sem tartotta fontosnak, így az ismert címek többnyire utólagosak.) Számos elméleti, filozófiai szöveget olvasott a témában Bergyajev Az új középkorától Martin Buber és Max Picard műveiig, de könyvjegyzékében bizánci, bolgár és orosz ikonfestészeti művek is szerepeltek. Ugyanakkor még a könyvélményeknél is fontosabb hatást jelenthetett a pravoszláv szerbek első kézből megtapasztalt, élő ortodox tradíciója Szentendrén.
Szentendrét a török hódítás elől elvándorló szerb telepesek alapították újjá a 17. század végén. Hét templomot is emeltek a virágzó Duna-parti kereskedővárosban, különös ortodox aurát kölcsönözve a településnek. Vajda rajongott a pravoszláv egyházi művészetért, egy 1936-os levelében (ez a Gyertyás lány készülésének az éve is) például arról írt, hogy pár nap múlva „az egyik szerb templom tartja a búcsúját (szerbül: slava), és ennek már előre örülök, mert délután mindig táncolnak (kólót) az udvaron, és szól a zene, ami csodálatosan szép, s ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekkori emlékek”. A görögkeleti szerb templomok az alapításhoz vagy felszenteléshez kötődő napon tartják a búcsújukat, ünnepi misével, pazar ebéddel és sötétedésig tartó közös mulatozással. A szentendrei pravoszláv közösség még most is megüli az augusztus 19-i szerb búcsút, a Krisztus színeváltozásának szentelt Preobrazsenszka templomnál. Lehetséges, hogy a búcsú ünnepségén látott gyertyák (például az ebédlőasztalra kerülő, kötelező ünnepi gyertya) is ihlető forrásként szolgáltak Vajda kompozíciójához.
A Rácz-gyűjtemény éke
„Rövid élet, kevés esemény, sok mű” – summázta Vajda pályáját monográfusa, Mándy Stefánia. Hozzátehetjük, hogy sok papíralapú mű, de nagyon kevés olajkép. (Az életmű utolsó etapja olcsó csomagolópapírra készült.) Vajda fennmaradt levelezése szerint az 1936–1937 közötti időszakában készítette legtöbb olajfestményét, de ezek nagy része – milyen tragikus veszteség! – elveszett a világégésben, nem sokkal a művész fiatalkori halála után. A most vizsgált alkotás a nagyon kevés megőrződött vajdai olajkép egyike, a magántulajdonban őrzöttek közül a legnagyobb. Jelentőségében egyedül az életmű koronagyémántjához, a Felmutató ikonos önarcképhez (1936) mérhető, amely rekordösszegért került Éber Miklós svájci gyűjteményéből Kovács Gáborhoz másfél évtizeddel ezelőtt. (Sajtóhírek szerint egymillió svájci frankos áron.)
A Gyertyás lány Rácz István legendás kollekciójának részeként vált híressé a 60-as években. Rácz a szocializmus sötét évtizedeinek egyik legnagyobb látnoki erővel rendelkező, úttörő gyűjtője volt. Az 50-es évek áporodott miliőjében kezdte a műgyűjtést, olyan alkotók főműveit szerezve meg két évtized alatt, mint Egry József, Gulácsy Lajos, Bálint Endre vagy akár éppen Vajda Lajos. A kollekcióból kiemelkedett a teljes életművet átfogó Vajda-válogatás. Szabadi Judit elemezte őket 1971-ben Rácz gyűjteményes kiállítása kapcsán: „Vajda a magyar művészettörténetnek különösképpen azok közé az adósságai közé tartozik, amelyeknek a törlesztése még nem történt meg. […] A Rácz-gyűjteményben hat festmény képviseli intellektualizmusában is látnoki művészetét: a Szentendrei udvar (1935 k.), a Gyertyás lány (1936), a Lebegő házak (1937), a Maszk Krisztussal (1937), az Északi táj (1938) és a Hold-maszk (letét). Ezek a képek – leszámítva az indulást és a befejezést – egy rövid alkotópályának szinte valamennyi mozzanatáról hírt adnak. Az 1935-ből származó képen még azt festi meg Vajda, amit a népművészeti és ortodox emlékeiről nevezetes, mediterrán jellegű településen lát: egy szentendrei udvart felülnézetből. A Gyertyás lány már »ikonkorszakának« egyik bensőséges darabja”.
Rácz még a gyűjtők által nem értékelt és nem bolygatott teljes hagyatékból jutott hozzá a különleges remekműhöz. Egy öregkori interjújában mesélte el a történetet: „Döntő fordulatot adott a gyűjtemény alakulásának egyetlen Bálint Endre-kép, amit Párizsban festett, s az életművön belül is új hangot képviselt. Egy szemvillanás alatt megláttam benne az újabb lehetőséget. Bálint ötven-hatvan remekművel jött haza Párizsból. Összeismerkedtem vele, és főművek sorozatát sikerült megszereznem tőle. Bálint Endre – látva lelkesedésemet – egyengette az utamat Vajda Júlia felé is, aki férje munkáiból nemigen adott el. Egyszer aztán pénzre volt szüksége, felajánlotta a Gyertyás lányt a Nemzeti Galériának, de nekik nem kellett, így én vettem meg. Négy Vajda Lajos-képet vásároltam tőle, ezek most is megvannak.” Bármilyen szomorú, de érthető, hogy a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai 1960 körül (!) nem mertek megvásárolni egy ilyen kvalitású modern ikont. Így válhatott a Gyertyás lány – a legnagyobb méretű, magánkézben őrzött Vajda-olajfestményként – a legendás Rácz-gyűjtemény ékévé.
Rieder Gábor
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
