A cirkusz világa
A mondén társasági eseményeket előszeretettel képeire emelő, azokat nem egyszer szimbolikus tartalommal megtöltő Batthyány Gyula nem véletlenül talált rá a cirkusz világára. „Az artisták életét, lényét valami titokzatosság burkolja” – olvashatjuk a Tolnai Világlapja egyik 1928-as számában. „Nem lehet mögéjük látni, mint ahogy a bohóc kifestett képe mögött nem látszik meg az igazi arc. (...) Filmek, regények, színdarabok foglalkoznak az artisták életével és mégis: valami furcsa titokzatosság fedi ezt a furcsa társadalmi osztályt, életét és művészetét.”
A cirkusz titokzatos mikrokozmosza, egyszerre nyers és kifinomult atmoszférája gyakran megihlette az elmúlt néhány század művészeit. Watteau Louvre-beli Bohócától kezdve hosszan sorolhatók a jól ismert példák a modern festészet történetéből is: Cézanne Harlekin és Pierottja, Degas akrobatái, Seurat és Toulouse-Lautrec műlovarnői mellett a cirkusz szinte minden szereplője a festők vásznaira került. A magyar művészet történetéből többek között Vaszary, Márffy, Scheiber, Patkó Károly, de leginkább Aba-Novák Vilmos életművében találunk rá a téma feldolgozásaira. A filmtörténet nagyjai közül elég csupán Chaplin Cirkuszát vagy Fellini Az országúton című alkotását említeni, az irodalmi művek köréből pedig a 19. századi francia literatúra egyik gyöngyszemét, Jules Valles Vándorkomédiások című regényét, a magyar irodalom terméséből pedig Karinthy örökzöld Cirkuszát.
Az írókat, zeneszerzőket, rendezőket, de leginkább a festőket valósággal lenyűgözte ez a világ. Ez a sajátos, sokszínű közösség, a benne rejlő érzelmi töltés, a komikus és tragikus elemek örök keveredése új romantikát teremtett, amely minden bizonnyal nagy vonzerőt gyakorolt a fiatalon az orosz balett előadásain életre szóló élményt szerző Batthyány Gyulára is. Az sem lehetett számára közömbös, hogy a fellépők összeszokott, teátrális mozgása, a borzongató életveszély, a vándorcirkusz állandó utazása, a kötöttségektől mentes emberek iránti megmagyarázhatatlan vonzalom mindig valami sajátos erotikával is megtöltötte a cirkusz világát. A manézs – a korabeli kávéházak női zenekaraihoz hasonlóan – ráadásul a fizetett szerelem jól ismert, de elnézett lelőhelye volt.
A szürke hétköznapoktól radikálisan elváló ünnepélyesség és csillogás, a vonzó-taszító egzotikum borzongató közelsége, s persze a fény és árnyék, a színfalak előtti és a kulisszák mögötti világ beszédes ellentéte szintén vonzó lehetett a legtöbb festő, így Batthyány Gyula számára is. A cirkuszábrázolások legtöbbjén a hajlongó, álarcot viselő bohóc, az életveszéllyel dacoló artista rejtett festő-önarckép is, az autonóm, de a közönség kegyeiért versengő művész kínzó dilemmáját is megjelenítő szimbólum.
Cirkusz és Caroussel
Miként jól ismert lóversenyes képein, úgy Batthyány Gyula itt sem a pályára vagy a porondra, a versenyző lovakra vagy a mutatványokat végző artistákra koncentrált. Őt sokkal jobban érdekelte a tarka nézősereg, amelynek hölgytagjai úgy használták a cirkuszi előadás által kínált reprezentációs lehetőséget, mintha egy óriási divatbemutató előkelő közönséggel szegélyezett kifutóján vonulnának fel. A Cirkusz ebben a tekintetben is tökéletes párdarabja az életmű egyik csúcsának, a Caroussel című monumentális kompozíciónak. A közös asszociációkat megnyitó, sors-szimbólumként feloldható témaválasztás és a centrális szerkesztés éppen úgy hasonló, mint a divatos, változatos mintájú ruhák, a drága anyagok megfestésének lefegyverző virtuozitása, a páratlanul egyedi kolorit, és a kavargó formák utánozhatatlan kézjegyként áramló, manierisztikus tobzódása. Batthyány nagy élvezettel merült el a különleges ruhák és pompás kelmék szín- és formavilágában, a puhán omló drapériatömegek ábrázolásakor kitűnően érvényesül barokkosan buja vonal- és felületkezelése.
Megtalált remekmű
Az életmű egyik gyöngyszeme, a Caroussel „kistestvéreként” is értelmezhető Cirkusz alig pár hónappal ezelőtt, egy külföldi magángyűjteményből került haza. A közel egy évszázada lappangó, korábban sosem reprodukált kép örömteli felbukkanása újra ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy a viharos közép-európai történelem a magyar műtárgyállományban is mély nyomokat hagyott. A jóvátehetetlen háborús pusztulások mellett az arisztokraták és nagypolgárok emigrációba kényszerítése, a magukkal vitt műalkotások tengernyi tömege még a kevésbé szomorú következmények közé tartozik. E kényszerű kulturális „export” egyetlen pozitív következménye, hogy a határon kívülre került festmények és szobrok garmadája az elmúlt két évtizedben – a magyar művészettörténet rejtett, de végre felszínre került aranytartalékaként – elkezdett visszaáramolni egykori otthonába. Pazar kötet születhetne e repatriált művek sorából, amelyben előkelő hely illetné meg Batthyány Gyula most hazakerült, Cirkusz című alkotását is.