Szerepelt a BÁV 38. aukcióján, 1975. december, 70. Tétel
MNG 402/57
1930, Párizs. A Montparnasse-on, a Rue Champagne Premiére-n, puritán, cellaszerű műteremben - falait maga festette fehérre - szőke, karcsú férfi ül a festőállvány előtt: Farkas István magyar festő. 43 éves. 14 év van hátra az életéből, melynek végén Auschwitz gázkamrái állnak. 1930 a festő "nagy éve", sorsdöntő éve. Ekkor lép át a titokzatos kapun - amely, mint Kaffka novellájában a Törvény Kapuja, csak az ő számára rendeltetett - rálép arra az útra, ami egyedül az övé: egy addig könnyed, franciás művész csöndes, szorongó remekműveket kezd festeni.
Messziről hozott szellemi útravaló az, ami most beérik. 1925 óta él újra Párizsban. Amire visszanéz: félelmekkel teli gyerekkor, ami fölé - éppúgy mint Kaffka fölé - egy szeretett, gyűlölt, hatalmas, gazdag apa árnyéka magasodik. Az apa Wolfner József, a századforduló egyik legsikeresebb üzletembere, a nagyhírű Singer és Wolfner újság és könyvkiadó cég megteremtője. A fiúnak, aki 1887-ben született Budapesten - ugyanabban az évben mint Marc Chagall, Hans Arp, Marcel Duchamp, Kassák Lajos, Le Corbusier - 1930-ban már csak két éve van apja haláláig, két évig lehet még c s a k és e g y e d ü l festő, amiért egész életében harcolt őt üzletembernek szánó apjával. Két év múlva súlyos családi kényszerűség miatt el kell hagynia Párizst, hazamegy Budapestre, hogy mint egyedüli örökös átvegye a cég vezetését, megpróbáljon üzletemberként megfelelni kötelességeinek. Most még csak festő, 1930-ban visszanéz első mesterére, a varázslatos Mednyánszky Lászlóra, aki beleoltja a tragikum, a borús hangulatok iránti érzékenységet. Visszanéz Ferenczy Károlyra is, a napfényes nyarakra a nagybányai festőiskolában, ahol megtanul figyelni a természet rezdüléseire. Visszanéz első párizsi éveire a La Palette festőiskolában, ahol tiszta világos képszerkesztést tanul a kubistáktól: tanulóéveire, amelyeket oly durván szakít meg az I. világháború. A harctér sokéves pokla után kezdhet el újra festeni, 1930 a remekművek első éve.
Ekkorra már az École de Paris megbecsült tagja, ide sorolják egyébként, többek között Matisse-t, Modiglianit, Chagallt, Soutine-t, Brancusit, Picassót, Mirót, Chirico-t. Az École de Paris Farkas Istvánja temperával fest, áttetsző, lebegő, színfoltokból építi fel rajzos, hullámzó kontúrokkal összefogott, égő színvilágú csendéleteit. 1929-ig festett képei egy hegedű szeszélyes, csillogó moll szólamához hasonlítanak. 1929 végén történik valami, a dallam sötétebbé, borzongatóvá mélyül. André Salmon írja 1929-ben: "Képzeletét azok a költők szabadították fel, akik 15 évvel korábban a Montmartre-on Pablo Picasso tündöklő és nyomorúságos műtermében gyűltek össze. Annál a Picasso-nál, akivel Farkasnak csak egy közös vonása van: a luciferi készség, hogy az álmot a v a l ó s á g legteljesebb jeleivel formálja meg."
Megtalálják ekkor már a műgyűjtők is: köztük Nemes Marcell, akinek gyűjteményébe Greco mellett az avantgarde is belefér. Vásárolnak tőle Auguste Perret és Le Corbusier, a modern építészet úttörői. A La Portique Galériában 1929-ben megrendezett gyűjteményes kiállítása után írja Farkas Budapestre Lyka Károlynak:"Kiállításom első napján Nemes Marcell foglalt le 7 nagyobb képet. Nagy örömöm telt egy amerikai gyűjtőben, ki ismeretlenül, alkudozás nélkül három legnagyobb képemet, és egy akvarellemet vette meg. Ez amerikai gyűjtőt Chester Dale-nek hívják. Muzeális gyűjteményében nem kisebb nevek szerepelnek, mint David, Ingres, Daumier, Delacroix, Corot, Millet, Daubigny, Courbet, Manet, Renoir, Lautrec, Degas, Gauguin, Van Gogh, Matisse, Picasso, Braque, Modigliani stb."
1930. Párizs. Ül a karcsú, szőke férfi a műteremben. Ez az az év, amikor olyan remekművek kerülnek ki a keze alól, mint a Hullám, a Babonás délután, a Szép kilátás, a Szirakuzai bolond. Ez az az év, amikor megfesti A levél című képet, amely Elkésett levél és Beszélgetők néven is szerepel. A véletlen különös, Farkas világához nagyon is illő, abszurd játéka, hogy az Elkésett levél-ként is ismert kép első hazai kiállítása az az 1932-es Ernst Múzeum-beli tárlat, amely maga is egy elkésett üzenet. Farkas Istvánné Kohner Ida festőművész ezt írja Pierre Floquet-nak 1932 februárjában:
"Február 15-én meghalt az apósom. István másodika óta Budapesten van. Kiállítása van ott, amelyet elsősorban azért csinált, hogy az apja lássa az életművét, s amely két nappal a temetés után nyílott meg
" Itt már azokat a képeket állítja ki, amelyekről Kassák Lajos később így ír Vallomás 15 művészről című könyvében: "A dolgok gyötrelmes sorssal születnek meg ecsetje alatt. Álmok ezek amiket nem hunyt szemmel, öntudatlanul álmodik az ember, hanem ébren szerkeszt
"
A levél vászonra festett olajkép: technikáját tekintve Farkasnak ebben a korszakában ritkaságnak számít, hiszen 1925 óta, Párizsból való visszatérése óta főként fatáblára, temperával fest. Olajképeket - súlyos, sötét tónusú portrékat - az I. világháború után Budapesten festett, majd új technikával kezdett kísérletezni. Kohner Ida írja erről Lyka Károlynak Párizsból, 1927 január 27-én: "Pista Pesten körülbelül már 1924 óta kezdett keresni egy, a maga számára megfelelő anyagot, mert megcsömörlött az olajfestéktől, amit véleménye szerint helytelenül használt
Legújabb képeinek anyaga egyesíti a tempera mélységét, a pasztell hamvasságát és (ahol szükséges) a jól kezelt olaj zománcosságát és transparentiáját
"
A levél című kép - úgy tűnik - éppúgy fehér alapozásra készülhetett, mint a fatáblás temperaképek. A fehér alap nyugtalan vibrálással átüt, átszikrázik a szinte tempera-vékonyságú olajfesték-felületeken, fokozva a kép bizarr hatását: az "az és mégsem az, aminek látszik" érzést, ami a Farkas-képek egyik alaphangulata. Majd csak a 40-es években, utolsó korszakában tér vissza az olajfestéshez, erről Kállai Ernő, a magyar avantgarde meghatározó jelentőségű művészeti írója az 1943-as, Tamás Galéria-beli Farkas-kiállítás kapcsán így ír: "Farkas István, aki sokáig csak temperában dolgozott, az utóbbi években áttért az olajfestésre. Képei ennek a lágyabb, simulékonyabb anyagnak a révén levegősebbé vált a tér, és áthatóbbá, ragyogóbbá, selymesebbé a fény."
Hogy az olajfestés még temperakorszakában is izgatta, arra vall a A levél című kép, amely a Farkas-i ellentmondások valóságos gyűjteménye. Első pillantásra - úgy tűnik - csöndes idillt látunk, talán most jelennek meg először Farkas később gyakran visszatérő alakjai: fehérszakállú öregúr összecsukható kerti vászonszékben, két időtlen hölgy a XIX. század végét idéző ruhákban. Fekete ruhás, fekete csipkekendős az egyik, ovális medaillon foltjával a mellén, vörös kabátján sárga szőrmegallér - nyár van vagy ősz? - vörös fátyollal leszorított kalapban a másik, kesztyűs kezük csöndesen pihen az ölükben, a székkarfán. Fölsejlenek mögöttük - nagyon távolról - Rudnay Gyula különös, kosztümös kirándulásai, Vaszary János áttetsző park-jelenetei. S mintha egy csöndesen gyűrűző dallam közben a zongorista hirtelen belevágna a billentyűkbe, iszonyú csattanással ugrik be a képbe három halálfej. Túl vannak ezek már Ensor maszkjain, úgy vannak túl, hogy n i n c s e n e k: egyik alaknak sincs arca.
A kvázi-idillt Farkas néhol egészen polgárpukkasztó - a maga korának átlagpolgárát pukkasztó - "pacsmagolással" festi meg, mer úgy festeni, hogy egyik pillanatban az öregúr barna kabátjában szinte Mednyánszky csavargó-ruháit, katonaköpenyeit idézi meg, aztán odavet olyan vonagló festékfoltokat, amik lehet, hogy csak a képzeletünkben alakulnak úttá., pázsittá, tengerré.
A levél című képen a három főalak körül ideges jelzések: halott házfal - Farkas házain nincs ablak, vagy csak egy fekete, vak négyszög, itt még az sincs - vacogó fekete ágak s a táj, ami éppúgy nincs, mint az arcok, a sötétzöld horizont lehet pázsit villanyfényben, de lehet egy hihetetlen tenger is - a Szirakuzai bolond tengere fekete! Ha itt zöld a tenger, akkor fölötte sötét ibolyaszínű az ég, amely barnás-vörösbe fordul: távoli tűzvész vagy a lezuhant alkonyi nap színébe. De ha a zöld horizont egy ijesztő park, akkor a sötét-ibolya sáv a tenger, s a vörös az ég fölötte. Vagy talán nincs is itt tenger, s mégis van, nincs is itt elhagyott park és mégis van. Nincs is itt levél a vörösbundás nő kezében és mégis van. Megtudtak valamit a levélből, amelynek felolvasása után bénultan lezuhan a kéz, nem bírja el a hír súlyát? Vagy megtörtént valami, amit a levél megakadályozhatott volna? Vagy még nem történt meg? Várnak valamire, belefagyva különös létezésükbe? Valamire, ami sohasem jön el?
Sokkal későbbi életérzések villognak a képen, mintha Pilinszky János 1974-es Keringő-jének hangjai is ott úsznának a levegőben:
"A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztotta a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanul,
Szemközt a leáldozó nappal,
Mindaz, mi elmúlt, halhatatlan."
Kernács Gabriella
