A FELTÁRATLAN BERLINI PERIÓDUS
Berény Róbert életművének két jól elkülöníthető pályaszakaszában, az 1905–1913 közötti fauve- és Nyolcakos periódusában, valamint az emigrációt követő 1926–1932 közötti érett, dekoratív korszakában születtek legjelentősebb és legszebb alkotásai. Ma már mindkét korszaka jól dokumentált és feldolgozott. A kettő közötti időszak azonban a kutatás számára még ma is csak a tapogatózás terepe és igen sok fehér foltot rejteget. Közel hét évi berlini emigrációja (1919-1926) az œuvre legkevésbé kutatott területe, így e korszakáról tudunk a legkevesebbet, s ott készült művei közül alig ismerünk néhányat. A visszaemlékezések egybecsengően arra utalnak, hogy ekkor alkotói válságba került, keveset festett és meddőségére a pszichoanalízistől remélt orvoslatot. Már a század első évtizedében közel került a pszichoanalí- zishez. Legjobb barátai között tudhatta Ferenczi Sándort és Radó Sándort, aki Berény emigrációjának idején szintén Berlinben tartózkodott. Berény ahhoz a pszichoanalitikus körhöz tartozott, amely Ferenczi körül formálódott már 1909-től kezdődően. Egy alkalommal Freudot is vendégül látta városmajori villájában, sőt Ferenczi közvetítésével, Freud felkérésére két Mózes-rajzot is készítetett.
A berlini emigráció idején, 1924-ben elutazott Salzburgba, ahol részt vett a nyolcadik pszichoanalítikai kongresszuson és karikatúrákat készített a konferencia résztvevőiről, előadóiról. Ezek a rajzok tanítványának, Székely-Kovács Olgának a karikatúráival együtt mappába fűzve a kongresszus kiadványainak kísérőjeként jelentek meg. Berény első felesége, Léni erre az időszakra így emlékezett: „Berlini tartózkodása nem volt nagyon produktív, úgy tudom, hogy analitikai kezelésen ment át azzal kapcsolatban, hogy nem tudott dolgozni.” Ennél többet tudunk meg Lesznai Annától, aki Mocsányi Pál elbeszélé- sére hivatkozva így írt: „Akkoriban nagyon ideges volt és az volt az érzése, hogy teljesen elvesztette vizuális emlékezetét. Kínozta az az érzés, hogy amint leveszi a szemét a modellről, – legyen az alak, vagy csendélet, vagy bármi – és a vásznára akarja vetíteni a leszűrt eredményt, teljesen elfelejti a látottakat. Úgy tudom, hogy abban az időben majdnem egy, vagy két évig munkaképtelen volt, míg egy analízis ki nem segítette ebből a rossz állapotból.”
Berlini kezelőorvosa, Alexander Bernát fia, Franz Bernát (dr. Bernát Ferenc) pszichoanalitikus pedig így emlékezett: „Berlini tartózkodásának ideje számára próbaidő volt. Önmagát kutatta.[…]Leginkább a pszichoanalízis érdekelte, nemcsak saját maga számára, mint therápia, hanem mint tudomány és mint a művészeti produkció megértésének módszere. Ez időben nagyon keveset festett és mindig azon volt, hogy kifejezési formáját megtalálja. Emlékszem, hogy zenei érdeklődése ez időben kimagasló volt.” Berény valóban a muzsika felé fordult, és ahogy más területeken, mint például a pszichoanalízis terén is, a zene világában szintén a legszigorúbb professzionalizmusra törekedett. Kármán Ivor hegedűművész szoros baráti kapcsolatban állt Berénnyel Berlinben. Erre így emlékezett: „1922-ben egy regulális quartettet formáltam és Róbert sokszor volt a próbáimon, mint kitűnő és objektív kritikus. Egy alkalommal elhozta a saját quartett-kompozícióját[…] én rám akkor nagy benyomást keltett és módomban volt előadni nyilvánosan[…]1922-ben adtuk elő a NovemberGruppe második zeneestélyén. Maga a csoport rendezte. […]Telt ház volt, kb. 1000-1200 ember, és hozzá kell tennem, hogy a siker egyszerűen hihetetlen volt, kb. 10-szer hívtak ki bennünket[…]”
Kármán a fent idézett levelében arról is beszámol, hogy Berény ebben az időszakban kritikai írásaival, valamint a Berliner Tageblattnak készült rajzaival kereste kenyerét. A Kármán által megadott forrás nyomán elindulva sikerült megtalálni Berény több mint negyven, korábban teljesen ismeretlen karikatúráját, amelyek a Berliner Tageblatt mellékleteként, az ULK című élclapban jelentek meg. A festő mintegy két teljes évfolyamon keresztül volt a lap munkatársa és rajzai szinte minden számban megjelentek, sokszor a címlapon. A festő más kenyérkereseti lehetősé- gek után is kutatott: találmányai, technikai kísérletezései több ízben eljutottak a találmányi hivatalokig, de a kivitelezések szinte minden esetben zátonyra futottak. Kísérletezett többek között a három-dimenziós mozival, egyfajta vörös-zöld szemüveggel és egy mozigéppel, amely végtelenített szalagja révén feleslegessé tette volna a filmek visszatekerését a következő előadás előtt. Bernáth Aurél egy sor más találmányairól is beszámol, többek között elmeséli, hogy feltalálta a töltőtollat is, ám a szabadalmi hivatalban megtudta, hogy egy honfitársa, Bíró László már előtte ott járt ez ügyben. Arra vonatkozóan, hogy szerepelt-e kiállításokon az emigráció alatt, sajnos nincs megbízható forrásunk, bár őmaga egy kikérdezés során, külföldi kiállításai között említett egy 1922-es berlini kiállítást. Ugyanebben az évben rövid időre visszatért Bécsbe, ahol elvált első feleségétől. Ekkor Dénes Zsófia riportot készített vele a Bécsi Magyar Újság számára, amelyben Berény beszámolt arról, hogy aktuálisan milyen festészeti problémák foglalkoztatták és a riporterré avanzsált írónőnek megmutatta a Berlinben maradt, legfrissebben készített képei reprodukcióit is, főleg enteriőröket és portrékat. ”Összefüggnek a régi Berénnyel, azzal, aki azokat a fölényes portrékat és önportrékat: kinek-kinek lénye, belső kivonatát választóvíz-éleslátással adta.”- kommentálta a reprófotókat Dénes Zsófia, majd kérdést szegezett a festőhöz: „Mondja, elad maga képeket Berlinben? – Igen, nagyritkán el is adok. Persze, nem annyit, hogy meg tudnék belőle élni. Valahogy azért mindig van miből élnem. Hol megírok egy cikket, hol játszom zenekarban, hol meg segít egy-egy jobb világban élő barátom és így válik lehetségessé, hogy fessék.
BERLINI AFFÉROK
Az egyre gyűlő információmorzsák azt sejtetik, hogy Berény berlini rövidzárlatáért a kényszerű emigráció mellett a hírhedt „cherchez la famme”-effektus lehetett a felelős. Egy az 1920-as évek elején írt levelében egykori Nyolcakbéli kollégája és berlini lakótársa, Tihanyi Lajos arról számol be közös barátjuknak, Bölöni György kritikusnak, hogy Berényt nagyon megviselték Léni, az első feleség “rosszalkodásai” és válásuk lesujtotta őt. Bár tudjuk, hogy kölcsönös nagy tisztelettel, intelligens módón váltak el, Berény sokat szenvedett és úgy tűnik, hogy a mély depresszió, amely a berlini periódus első felét jellemezte, leginkább párkapcsolati krízisével függhetett össze. Szintén Tihanyi leveléből értesülünk arról, hogy a válás okozta sebeket egy orosz hercegnő szerelmével próbálta orvosolni Berény. Egy másik közeli barát, Máté József is megemlékezett róla egy a festő berlini időszakát felelevenítő írásában, bár igen lakonikusan és sejtelmesen fogalmazott: “[Berény] Olyan neutrális volt, mint egy angyal, gondoltam sokszor róla. Az orosz hercegnő, aki mindenbe került s aki elképesztő ravaszsággal betegséget színlelt, amikor a teljesedésnek kellett következnie, a rendőrség kezéből kicsúszott kis csaló, aki nála talált fedelet és ennivalót, amig újra futnia kellett, […]” A titokzatos orosz hercegnő kiléte kérdéses, de nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy Anna Andersonnal azonosítsuk, (születési nevén Franziska Schanzkowska) a történelem egyik leghíresebb szélhámosával, aki Anasztázia Nyikolajevna Romanova orosz nagyhercegnő- nek adta ki magát, azaz az utolsó orosz cár, II. Miklós legfiatalabb lányának, aki állítása szerint túlélte a cári család lemészárlását. Más „orosz hercegnő” kilétéről nem tudunk, aki éppen ezekben az években Berlinben hasonló mód imposztorsággal vádolható.
Berény egy másik titokzatos kapcsolata szintén a korszak leendő celebritásainak körébe trafált berlini tartózkodása alatt, ugyanis – ahogy lánya, Vera fogalmazott – “flörtben volt” egy később világszerte ünnepelt filmcsillaggal, Marlene Dietrichhel. Kármán Ivor szintén említést tett arról, hogy Berénynek ebben az időben rövid románca szövődött az akkor még kezdő színésznővel, aki ekkoriban a Weimarban megkezdett hegedűművészi képzését folytatta Berlinben. Az akkor még ismeretlen, konzervató- riumi növendék édesanyja egy házban lakott Kármánnal, kit Berény sűrűn meglátogatott. Dietrichhel való kapcsolata feltehetően közös zenei érdeklődésüknek volt köszönhető. Marlene ugyan 1922-ben már kapott kisebb színházi- és filmszerepeket, de hogy a későbbi filmcsillagnak volt-e köze ahhoz, hogy ezekben az években Berény egy helyi filmvállalatnál díszletterveket készített, illetve “régisseur” lett, egyelőre nem tudjuk.
Egy korábban teljesen ismeretlen, még a leszármazottak által sem tudott szerelmi történet szintén ezekbe az évekbe, éppen a Berlini akt születésének idejére repít vissza és érdekes adalékokkal szolgál Berény ekkori tevékenysé- gével, sőt talán konkrétan tárgyalt művünkkel kapcsolatban is. Néhány éve, mikor Berény általam egy hollywood-i filmben, a Stuart Little-ben felfedezett Alvó nő fekete vázával című festménye a világsajtó figyelmét is felkeltette, jelentkezett nálam egy úr, hogy elmeséljen egy hihetetlenül abszurd történetet, miképpen ismerkedett meg Władysławowo-ban, Izabela Czajka-Stachowicz-cal, híres lengyel írónővel, aki állítólag a német fővárosban Berénytől tanult meg magyarul beszélni. Izabela és Berény csaknem két éven át tartó románcáról többszáz oldalon kersztül olvashatunk az írónő egyelőre sajnos csupán lengyelül megjelent önéletrajzi regényében. A sorok között olvasva úgy tűnik, hogy Izabela teljes odaadással, csillapíthatatlan izzással szerette a frissen elvált festőt, míg Berény kissé passzívnak tűnik a regényben.
Czajka-Stachowicz könyvéből értesülhetünk arról is, hogy a festő komoly megbízásokat kapott a német filmipar egyik fellegvárában, az UFA-nál nem csak Berlinben, de Lipcsében is. Korábban ezekről nem tudtunk, ahogyan azoknak a filmeknek a címét sem ismerjük, amelyekben mint díszlettervező részt vett. A lengyel írónő azonban megemlíti az első filmes megbízását, amelynek címére ugyan pontosan nem emlékezett, de a leírásból arra lehet következtetni, hogy az 1921-ben forgatott Die Lieblingsfrau des Maharadscha című filmről lehet szó. Szintén a könyvből tudjuk, hogy Berény szoros kapcsolatban állt Berlinben az avantgárd filmezés több úttörőjével, Viking Eggelinggel és Hans Richterrel is. Hogy erről az éveken át tartó szerelmi kapcsolatáról és Berény berlini avantgárd kapcsolatairól miért nem tettek említést kortársai, s miképpen fedhette homály a család előtt is, egyelőre rejtély, de a könyv kapcsán folyó kutatások minden bizonnyal új eredményeket hoznak Berény berlini kapcsolatrendszerével, tevékenységével és életművével kapcsolatban is.
A könyvben a festő első házasságából származó lányáról is szó esik, aki nem fogadta kitörő örömmel Izabela jelenlétét édesapja életében, de egy interjúban Vera említést tesz még egy berlini szerelemről, egy fiatal nagyon kedves német lányról, akivel viszont nagyon jóban volt a későbbiekben is. Sajnos mindössze csak annyit tudunk meg, hogy a lány fülig szerelmes volt Berénybe, ennek viszonzásáról nem esett szó. Hogy vajon a Berlini akt kapcsolatba hozható-e valamely említett hölggyel, ihlette-e bármelyikük is Berényt a kép megfestésére, vagy esetleg Izabela nővére volt a modell, aki szintén rendszeresen megfordult Berény műtermében a regény szerint, egyelőre nem tudni, de talán egyszer erre is fény derül.
A BERLINI AKT JELENTŐSÉGE
A korábban ismeretlen Berlini akt előkerülése elsősorban arra világít rá, hogy Berénynek ebben a passzívnak ítélt korszakában is születtek akár nagyobb méretű festményei is. Ez a kép az 1919 és 1926 közötti hosszú időszak ma ismert legjelentősebb műve, ugyanakkor elég tárgyalt képünk hátterére egy pillantást vetnünk és pusztán ebből kiderül, hogy több befejezett vászon lógott a falakon és még jónéhány megkezdett munka hevert a műteremben ekkoriban. A berlini alkotások közül máig nagyon kevés került elő, az ott eladott festmények mind ismeretlenek. Leginkább a család tulajdonában maradt meg néhány mű mementónak, náluk is többnyire rajzok találhatók, amelyek a festő jól ismert korábbi expresszív, futurista hangvételű grafikáinak stílusát idézik. Néhány, főként barátoknak ajándékozott, az 1910-es évek műveinél radikálisabban stilizáló berlini rézkarc fel-felbukkan idehaza és a nagyvilágban is, de olajfestmény csupán egy került elő, éppen ebben az évben, egy már az 1920-as évek második felében született dekoratív képek stílusát megelőlegző, kisméretű csendélet, melyet egy korabeli, Berényt festékes munkaköpenyében megörökítő fényképről ismertünk csak korábban. E korszakának legismertebb festménye, az 1922-es Heverő nő című temperaképe ma sajnos lappang. Ezt az egyetlen berlini festményét ismerjük reprodukcióról, amelyet először Kállai Ernő közölt Új magyar piktúra című, 1925-ben, Berlinben megjelent könyvében. A kompozíció szerkezetessége már a festményhez készített, szintén a család tulajdonában lévő vázlaton is hangsúlyos elemként érvényesül, Kállai is ezt a vonását emelte ki, de Bernáth Aurél visszaemlékezése rávilágít arra, hogy Berény ezzel a képével útkeresésének kardinális pontjához ért: „Azt láttam, hogy Róbert a festészet alakítási problémáinak kritikus határához ért el, s hogy ezen a ponton megállnia nem lehet.”
A festő egyik leszármazottjának gyűjteményéből ismert egy ezen a határon mindenképpen túllépő, az életmű egyik legmodernebb felfogású, stilizált férfiportréja, amely a család emlékezete szerint Franz Kafkáról készült Berlinben. Igaz, hogy Kafka 1923-ban rövid időre a német fővárosba költözött, de hogy a festmény valóban őt ábrázolja-e, még nem állíthatjuk biztosan. A festői lehetőségek spektrumán még messzebbre merészkedés egyik ritka példánya lehet az a sajnos reprodukcióról sem ismert Absztrakt kísérlet című, kartonra festett olajkép, mely egykor a család birtokában volt, de ma lappang. Berény valószínűleg ezen a festményén sem lépte át az ábrázolás szigorúan vett határát, legalábbis abból, ahogy a legmodernebb törekvések zsákutcájáról nyilatkozott ebben az időben, ez derül ki. Tihanyi Lajos erről így ír egyik levelében: „Berény egy új lapban G.[estaltung] egy szót biggyesztett oda; kbelül ’az összes neurózisok a művészetben kiölték magukat és azért vége az izmusoknak’ .”
A legújabb izmusoktól elforduló, csalódott festő elhagyott útjára friss szemlélettel való viszatérés igényéről tanúskodik tárgyalt képünk is. Elcsépelt frázisnak hat, de e kép valóban fontos, korábban hiányzó láncszeme a Berény œuvre-nek, ugyanis általa valamelyest áthidalhatóbbá vált a szakadék két ismertebb periódusa között. Érthetőbbé vált, hogy a festő miképpen jutott el pre-avantgárd periódusát követően az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején alkotott sziporkázó életörömöt és a művészi találékonyság elegyét sugárzó friss művekhez, az Art Deco elemeit, a posztkubizmus fegyvertárával ötvöző alkotásokig. Így már a pályaív logikusan egymásra épülő szekvenciái is érzékelhetően kitapinthatók
A festmény diagonálisra építő szerkezete még fauve aktjainak reminiszenciája, ugyanakkor azok térbeliséget hangsúlyozó rövidüléseit és erős plaszticitását elveti, helyét a stilizált, dekoratív forma felé tartó igyekezet veszi át, melynek végpontján – az aktoknál maradva – az Árnyék és Olympia című, 1928-as festménye áll. Német kortársainak hatása egyáltalán nem érzékelhető, sokkal inkább farncia kollégái, leginkább Dufy és Matisse dekoratív képépítésével, vagy az akkoriban szintén Berlinben alkotó Czóbel Bélának – elsősorban enteriőrjein tapasztalható – hasonló, de primitívebb, nyersebb törekvéseivel mutat párhuzamot.
A jobbra-balra dőlő, falnak fordított képek, vakrámák és egyéb berendezési tárgyak által keltett furcsa térérzet a festő városmajori villájában 1930 körül készült enteriőrökön köszön majd vissza, azok vizuális előzménye már ezek szerint csírájában itt, Berlinben tettenérhető. Erről a térszemléletről árulkodik egy a család gyűjtemé- nyében fennmaradt kisméretű kartonra festett enteriőrké- pe is, melyen szintén a Luitpold Strassén álló műtermet örökítette meg, ráadásul ugyanabban az évben, de a kiüresedéstől és fásultságtól ásító férfiszoba helyett tárgyalt festményünkön tarka színkavalkád és egy meztelen modell fogad. A szinte csont nélküli puhasággá absztrahált test ha nem is kifejezetten erotikus, mégis kellemes érzetet kelt.
A Berlini akt Berény egyetlen ma elérhető aktfestménye 1911 és 1928 között. Rajta kívül csupán egyetlen szintén a német fővárosban festett ülő női aktjáról van tudomásunk, de ez az 1920-as kartondekli-kép elveszett. A most kalapács alá kerülő kép új tulajdonosa tehát valóban ritkasághoz, unikális műhöz jut. Képünk előkerülése reményt nyújt arra is, hogy talán a közeljövőben még több a berlini évek alatt készült Berény mű bukkan fel, s általuk egyre közelebb kerülünk az életmű minél teljesebb feldolgozásához.
Barki Gergely
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
