Irodalom
Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900–1925. Amicus, Budapest, 1925.
[Oltványi-]Ártinger Imre: Egry József. Új Szín, 1931/1., 3–30.
A Balaton. Egry József festményei. Szerk.: Horváth Béla, Keszthely, 1958.
Egry József kiállítása. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Tihany, 1966.
Egry breviárium. Szerk.: Éri István, Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1973.
Láncz Sándor: Egry József. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1980.
Egry József arcképe. Egry József írásai. Írások Egry Józsefről. Szerk.: Fodor András, Európa – Magyar Helikon, Budapest, 1980.
Láncz Sándor: Egry József. Gondolat, Budapest, 1994.
Ember és vitorlás
„A Balaton párás fényei átalakítják a reális formákat, tárgyakat. A távlatok, perspektívák szüntelenül változnak, alakulnak és a fények maguk is képi formát kapnak” – tanította egyik aforizmájában Egry József. A „Balaton festője” pontosan tudta, miről beszél, hiszen nála közelebb egy művész sem került a magyar tenger látványtitkának megismeréséhez. Erről árulkodik a most vizsgált alkotás is. A minimalizmus fehéren lebegő képterében egy magányos férfialak áll a badacsonyi parton. Szikár, elnagyolt alakját kék körvonalak és vörös árnyékfoltok teremtik meg. Lába a parti rögökön áll, feje súrolja a végtelen, fehérlő messzeséget. A víztükör meggörbül előtte, mintha a földgolyó távlatát érzékelnénk. Tekintetét a jobb oldalon sikló vitorlásra függeszti. Kolumbusz Kristóf állhatott így az Atlanti-óceán partján álmodozva a sosem látott túlpartról. Jézus nézhette hasonló módon a galileai halászokat, tanítványait a Genezáreti-tavon. De maga Egry József is így merevedett bele a tájba a badacsonyi kikötőben, csak nézve-nézve a Balaton szépségét. („Az én jachtomra vár a tenger” – sóhajtotta Ady Endre világhódító vágyával a szemében.)
Tudjuk, hogy Egry József mindig reális megfigyelésekből indult ki. Ahogy aforizmái között írja, amikor „a reggeli nap szétdobja a felhőket és vörös kontúrba foglalja a sugarába eső dolgokat, az árnyékok kékbe nyújtva változtatják formájukat s helyüket”. Vagyis a klasszikus Egry-féle színkettős, a terrakottaszínű kréta (sziénavörös) és a királykék a hajnali látványból eredeztethető. Jól ismerte a vitorlások természetét is, hiszen nemegyszer örökítette meg a vitorlaigazító férfi alakját vagy akár az aranyhídon elhajózó kormányos misztikus figuráját. De az elnagyolt minimalizmussal megjelenített, most vizsgált tájképen is egyértelműen azonosítható a fonyódi Sipos- és Vár-hegy jellegzetes kettős kúpja. Mégis, a precíz részletrealizmus helyett Egryt alapvetően a misztikus élmény megragadása vezette.
Balatoni misztérium
A „Balatonnak nincs hétköznapja” – jegyezte fel Egry aforizmái között, utalva a tó partján átélt misztikus élményeire. Mikor a Párizst megjárt fiatal piktor 1915-ben katonaként megbetegedett és egy balatoni kórházban lábadozott, kettős szerelembe esett. Egyrészt elrabolta szívét a keszthelyi dzsentrilány, Pauler Júlia, másrészt magával ragadta a badacsonyi látkép csodálatos, misztikus fényköltészete. Érett festészete választott otthona látványvilágából nőtt ki. A nyugati modernség decens színkultúrája és cézanne-os szerkezetessége valósággal felszívódott a mindent átható fényben. Ahogy Kállai Ernő írta nagyszabású összefoglaló könyvében, az 1925-ös Új magyar piktúrában: „a lágy tónus, mely a síkra redukált és nagyvonalúnak tervezett formák körrajzának valamikor lírai kísérője volt csupán, a kép terét idővel egész szélességében és mélységében elfoglalta.” Egry festészete feloldódott a Balaton ünnepi fényözönében.
A földöntúli hangokat megpendítő látványfestészetéhez rendhagyó nyersanyagot talált a művész: az olajpasztellt. Nagy tisztelője, a Gresham-körhöz tartozó művelt műgyűjtő, Oltványi-Ártinger Imre írta róla 1931-ben, hogy képzeteit a hagyományos zsíros olajfesték és a „masszás festésmód nem tudta kifejezni. A pasztell omladékony bársonyossága viszont a vizuális élmény elemi erejét túlságosan finomulttá, hamvafosztottá tette. Egyéni technikáig kellett tehát magát felverekednie, hogy az olaj átható tüze és a pasztell könnyedsége együttesen adjanak új festői és igen sokszor új színértéket. Így bukkant Egry az áttetsző »olajpasztellra«. A szinte vízfestékké finomult olaj színértékeit elleshetetlen bravúrral tömöríti, fokozza a színterületbe elegyített pasztellal, és egészen sajátos hatást vált ki.”
A „fehér korszak” főműve
Egry számára a rajongásig tisztelt Balaton kozmikus jelentőséget hordozott. Máshol ki sem teljesedhetett volna panteisztikus fényfestészete. Úgy tanította, hogy a tavat a „szegény halászok avatták szentté”. Csak ebben a szellemi erőtérben lehet értelmezni a most vizsgált alkotást is. Monográfusa, Láncz Sándor szerint a kompozíció a biblikus Keresztelő Szent János (1930) előfutára, a „fehér korszak” kiemelkedő alkotása: „a rövidre vett part előtt, nekünk háttal, az egész világgal szembenézve, mintegy azt magába fogadva, áll a figura, fénnyel elöntve, kék színben megjelenítve, miközben vele szemben fényittas-fehér ragyogásban az egész balatoni tér. Ezúttal – eltérően más alkotásaitól – a víz görbülni látszik, a vitorlás a kép jobb szélén, »felfelé« kapaszkodik. A hátteret a fonyódi hegy kettős íve zárja le.”
A kép különlegesen intakt állapotban őrződött meg az utókornak, fehér alapja nem sárgult meg, ráadásul a festő által választott puritán szépségű, tökéletesen illeszkedő eredeti kerete is megmaradt. A széles nagyközönség a művet először azon az 1958-as keszthelyi Egry-kiállításon csodálhatta meg, amelynek anyagát a legendás magángyűjtő, Radnai Béla képeiből válogatták. Az 1966-os tihanyi nagy Egry-tárlaton is az ő tulajdonaként szerepelt. Ezt követően hosszú időre eltűnt a műértők szeme elől, felbukkanása igazi szenzáció azok számára, akik értik Egry költői minimalizmusának – „fehér korszakának” – kivételes szépségeit.