Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

TOP 10

Molnos Péter, 2011-12-29

A legdrágább festmények, melyek egykor magyar tulajdonban voltak

A Szépművészeti Múzeum jelenleg is futó, Nemes Marcell lélegzetelállító kollekcióját bemutató kiállítása és ennek katalógusa felhívja a figyelmet arra, hogy jó száz évvel ezelőtt, a legjelentősebb budapesti műgyűjtők nem csak a magyar, de a nemzetközi festészet világából is igazi nagyágyúkat választottak kollekciójukba. Andrássy Gyula, Kohner Adolf, Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót vagy az említett Nemes Marcell egykori kedvencei ma sajnos – elenyésző kivételtől eltekintve – már külföldön, a világhírű amerikai és európai múzeumokban vagy dollármilliárdos műgyűjtők otthonaiban pihennek, így nekünk csupán a nosztalgikus visszaemlékezés marad: a kiegyezést követő évtizedek gazdasági prosperitására és a kultúra soha vissza nem térő aranykorára. Ennek jegyében összeállítottam egy műfajából adódóan szubjektív elemeket is tartalmazó, de az aktuális műtárgypiaci trendekre figyelemmel lévő lajstromot: íme a valaha magyar kézben volt legdrágább festmények tízes listája.

1. Paul Cézanne: Csendélet almákkal, 1893-94

65,5 x 81 cm
olaj, vászon
Los Angeles, J. Paul Getty Museum

almak

Paul Cézanne: Csendélet almákkal, 1893-94

A kép korai története magyar szempontból rendkívül érdekes: a kék különböző árnyalataiban fürdő Cézanne-mű a festő első hazai bemutatóján, a Nemzeti Szalon 1907-es tavaszi tárlatán már feltűnt Budapesten, sőt a Vasárnapi Újság közölte is a reprodukcióját. A kifinomult ízléséről és tengernyi vagyonáról híres festő-gyűjtő, báró Hatvany Ferenc pár évvel e kiállítás után, 1910 körül vette meg az egyébként Rilkét is megigéző festményt a kor egyik legjelentősebb műkereskedőjétől, a berlini Paul Cassirertől. Abban a kivételesen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még a Hatvany palotában elfoglalt helyéről is képet alkothatunk: tulajdonosa ugyanis egy remek enteriőr-festményén saját kollekciójának részeként örökítette meg Cézanne csendéletét. 1912-ben még az ő tulajdonaként szerepelt a fergeteges kölni Sonderbund kiállításon, de pár évvel később túladott rajta – állítólag egy kapitális zsákmány, Manet A Folies Bergeres bárja című képének eget verdeső árába számította be a korábban már említett Cassirer. Elszomorító zárójel: nemcsak a Cézanne, de idővel a kései Manet gyöngyszem is elhagyta az országot, s ma London hírnevét öregbíti.

hatv

Balra a Cézanne, jobbra Hatvany Ferenc 1910 körül készült enteriőrfestménye

A kép végül 1996 tavaszán került mai helyére, a Los Angeles-i Getty Centerbe. A vételár – annak ellenére, hogy az eladás nem aukción ment végbe – nyilvánosságra került: az amerikai újságok által egyöntetűen ünnepelt akvizíció során a múzeum 25 millió dollárt fizetett ki az anonim, svájci tulajdonosnak. Az ár tehát mai árfolyamon számolva: 5 milliárd 875 millió forint volt.

Hozzá kell tenni azonban, hogy alig három évvel a Getty vásárlása után Cézanne egyik hasonló kvalitású, azonos évben készült művét, a Drapéria, korsó és gyümölcsöstál című vásznat 55 millió dollárért ütötték le a Sotheby's New York-i aukcióján, ami azt jelenti, hogy a vevő közel 60,5 milliót, vagyis mai áron számolva 14 milliárd 452 millió forintnak megfelelő dollárt fizetett ki érte.

2. Manet: A Folies Bergeres bárja, 1882

96 x 130 cm
olaj, vászon
London, Courtauld Institute of Art

manet

Édouard Manet: A Folies Bergeres bárja, 1882

Egy vitathatatlan főmű: aki egyszer is látta a valóságban, sosem felejti el. Hatvany Ferenc az első világháború éveiben, 1916-ban vagy 17-ben vásárolta meg a berlini Paul Cassirertől, Géber Antal beszámolója szerint horribilis, 60 ezer márkás árat fizetve érte. A magyar gyűjtő minden bizonnyal imádta a képet, mégis viszonylag hamar, 1925-ben megvált tőle. Az ok prózai: Hatvany Párizsban elbüszkélkedett a legendás műkereskedőnek, Bernheimnek a Manet-gyöngyszem megszerzésével, aki erre magából kikelve támadt rá: a kép valójában az ő tulajdona, azt csak bizományba adta Cassirernek évekkel azelőtt, aki „elfelejtett” vele elszámolni. A dolog tisztázását némileg nehezítette, hogy Cassirer a háború utáni infláció következtében tönkrement, sőt öngyilkos lett – Hatvany tehát, bár korábban busásan megfizette a festmény árát, mégis jobbnak látta mihamarabb eladni. Samuel Courtauld vette meg 50 ezer fontért.

Hogy ma mennyi lenne? Talány, hisz ilyen kvalitású Manet főmű elvétve sem bukkan fel a festménypiacon. Nem vagyunk fellengzősek, ha megszavazunk a képnek 50 millió dollárt, vagyis forintban: 11 milliárd 750 milliót.

3. Pablo Picasso: Nő mandolinnal, 1909

92 x 73 cm
olaj, vászon
Szentpétervár, Ermitázs

picasso

Pablo Picasso: Nő mandolinnal, 1909

Nemes Marcell egykor legalább négy Picasso képet szerzett meg, ráadásul rendkívül korán felismerte a művész jelentőségét: a Nő mandolinnal már 1910-ben az ő kölcsönzéseként lett kiállítva a budapesti Művészház nagy impresszionista tárlatán. A később Scsukinhoz került, jelenleg a szentpétervári Ermitázs kollekciójában őrzött képet Nemes az 1900-as évek elejének műkereskedő-nagyágyújától, Daniel-Henry Kahnweilertől, a kubista festők egyik első támogatójától vásárolta, miután kudarcot vallott Wilhelm Uhdénál az Ülő nő zöldben című Picasso-festmény megszerzésére tett elszánt kísérlete. Uhde a harmincas években a következő szavakkal emlékezett meg e találkozásról: „Egy napon megjelent Nemes Marcell, ez a nagy magyar műértő és gyűjtő, aki bár úgy nézett ki, mint egy lókupec, de a képekhez csodálatos érzéke volt. Beleszeretett Picasso egyik nagy női portréjába, amit néhány nappal korábban vettem, és az őt kísérő ügynökök egyike által négyszeres árat kínált érte. Nagyon barátságtalan volt, mivel látta, hogy én semmilyen körülmények között nem akarok megválni a képtől. Ezt a szenvedélyes gyűjtőt, aki egyben nagystílű kalandor is volt, s aki úgy vásárolta a bajor kastélyokat, a velencei palotákat és a párizsi lakásokat, mint más a kalapot vagy az esernyőt, még gyakran láttam az életem során és folyvást csodálattal szemléltem merész művészetét.”

A kép mai ára – lévén hosszú évtizedek óta közgyűjteményben van – csak hozzávetőlegesen állapítható meg. A világ legdrágábban eladott képeinek listáján Picasso művei előkelő helyeken szerepelnek. A rózsaszín periódust reprezentáló Garçon à la pipe-ért több mint 104 milliót fizetett ki a Barilla Group 2004-ben, ám ennyit minden bizonnyal nem érne el a Nő mandolinnal. Óvatos duhajként is mondhatunk azonban legalább 40 milliót, így forintban ez közel 9,5 milliárd.

 

4. Vincent Van Gogh: Csendélet rajztáblával és hagymákkal, 1889

49,6 x 64,4 cm
olaj, vászon
Otterlo, Kröller-Müller Museum

gogh 1

Vincent van Gogh: Csendélet rajztáblával és hagymákkal, 1889

Talán ez a kép a valaha magyar kézben volt öt Van Gogh kép közül a legértékesebb, bár a korábbi cikkemben részletesen kivesézett Andorkó-féle virágcsendélet a dekorativitás, a látvány-erő terén felülmúlja. A festő arles-i korszakának rendkívül gazdag kompozíciója felettébb előkelő provenienciával bír: egykori tulajdonosainak hosszú listáján Nemes mellett helyet kapott Vollard, Jos Hessel, Bernheim Jeune és Paul Cassirer is. Nemes feltehetően 1910-ben vásárolta meg és a kollekció 1913-as párizsi giga-aukcióján adta el akkoriban igen magasnak számító 32 000 frankos leütési áron Bremmernek, kinek révén Otterloba került, a Kröller-Müller gyűjteménybe.

Az érték meghatározása persze itt is némileg a hasraütés kategóriájába tartozik, de némi támpontot ad a legdrágább Van Gogh képek listája. Doctor gachet portréja 82,5 milliót ért – persze dollárban – 1990-ben, mikor az aukcióspiacot elkápráztatták a szinte korlát nélkül vagyonokat költő japán vevők. Az Íriszek című csendélet 87-ben közel 54 milliós árat ért el, s ez az összeg az inflációs pénzromlást is figyelembe véve ma már 100 millió körül járna. Hogy ma lenne e esély hasonlóan csillagászati árral előrukkolni, persze felettébb kétséges, így legyünk ezúttal is szerények: a 28 milliós ár méltányosnak tűnik, ami nem több, mint 6 milliárd 580 millió forint.

 

5. Vincent Van Gogh: Virágcsokor vázában, 1890

65,5 x 54 cm
olaj, vászon
New York, Metropolitan Museum of Art

gogh 2

Vincent van Gogh: Virágcsokor vázában, 1890

A kép izgalmas történetének részleteivel nem untatnám az olvasót, hiszen a Magazin egyik korábbi cikkében minden ma tudható, magyar vonatkozású információt leírtam róla: miként próbálta 1908 őszén Andorkó Gyula, ez a szerencsétlen sorsú, 1906 után Párizsban és Hollandiában is dolgozó, feltehetően Matisse közvetlen környezetében is megforduló festő 12 ezer koronáért eladni a képet a Szépművészeti Múzeumnak. A közgyűjtemény vezetői az árat túlzottnak ítélték meg – utólag persze könnyű okosnak lenni, és homlokra csapva átkozni a száz évvel ezelőtti igazgató óvatosságát, mégis le kell írnunk, hogy a kép ma minden bizonnyal megér vagy 25 millió dollárt. Hogy ez mennyi lehet 1908-as koronában, nem merném megsaccolni, forintban viszont ma nem kevesebb, mint 5 milliárd 875 millió.

 

6. Cézanne: Feketeórás csendélet, 1868 körül

54 x 74 cm
olaj, vászon
Philip Niarchos gyűjteménye

fekete

Paul Cézanne: Feketeórás csendélet, 1868 körül

A tíz listás kép közül ez a mű, Kohner Adolf egyetlen, de annál pazarabb Cézanne-képe töltötte a legtöbb időt Magyarországon, s esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mind a vásárlás, mind a fájdalmas eladás időpontját pontosan ismerjük. Az egykor Emile Zola tulajdonában lévő, sőt személyes tárgyait ábrázoló, majd a legendás margarin-király, Auguste Pellerin házát is megjárt festmény 1911 tavaszán került Kohnerhez, mégpedig egy fantasztikus bécsi műkereskedésből, a Galerie Miethkéből. A korabeli Magyarország egyik leggazdagabb üzletembere Damjanich utcai palotájában tartotta a képet, abban a zeneszalonban, ahol többek között Gauguin, Van Gogh, Monet, Sisley és Boudin egy-egy képe is helyet kapott, s ahol Bartók, sőt Puccini is megfordult – talán még együtt is zenéltek a remekül hegedülő házigazdával, aki nem mellesleg Guadagnini és Stradivari hangszereivel is elkápráztatta vendégeit.

A végzet ezzel együtt őt is utolérte: a húszas évek végén a gazdasági világválság megroggyantotta a cégbirodalmat, így Kohner gyűjteményének kapitális darabjait kénytelen volt eladni az őt már régóta ostromló nyugat-európai műkereskedőknek. 1930 januárjában a Feketeórás csendélettől is búcsút vett, mely Rosenberghez került Párizsba, majd Wildenstein közvetítésével a Beverly Hills-i Robinson-kollekcióba, hogy végül 1957-ben egy ámulatba ejtő vásárlás után, többek között Greco, Van Gogh és Renoir képek társaságában Stavros Niarchos görög hajómágnás palotájában horgonyozzon le. Ma már a műtárgypiacot évtizedek óta lenyűgöző ifjú Niarchos, Philip birtokolja a művet, olyan szerénységek társaságában, mint az 1989-ben, közel 48 millió dollárért vett Yo, Picasso című kép, a 71,5 millióért megszerzett Van Gogh Önarckép és a hasonló áron, szintén a Christie's közvetítésével megvásárolt Warhol mű, a Green Car Crash című vászon.

A sokak által Hommage a Zola-ként emlegetett Feketeórás csendélet, bár némileg kisebb, s korábbi is, mint a sort nyitó Csendélet almákkal, mégis – felettébb előkelő pedigréje, múzeumi komolysága és nyugtalanító jelképi ereje folytán – feltehetően nem vallana szégyent vele szemben: 25 millió dollárt, vagyis 5 milliárd 875 millió forintot talán ez is megér.

 

7. Rembrandt Harmensz van Rijn: Minerva, 1635

137 x 116 cm
olaj, vászon
magántulajdonban

minerva

Rembrandt Harmensz van Rijn: Minerva, 1635

Az elmúlt évtizedben a régi mesterek piacán az egyik legnagyobb szenzációt okozó festmény egykor Nemes Marcell tulajdonában volt. A mintegy három évtizedes pályafutása során több, a mai napig megkérdőjelezhetetlen hitelességű Rembrandtot birtokló marchand-amateur e művet alig több mint egy esztendeig tudhatta magáénak: a halála előtti évben, 1929-ben vette meg New York-i magántulajdonból. A müncheni hagyatéki árverésen aztán 80 000 márkás kikiáltási áron tűnt fel, nem mellesleg egy másik Rembrandt-mű társaságában, szerényen jelezve, hogy a sokak szerint akkor már végletesen „kifosztott” és eladósodott Nemes azért élete végén is meg tudta lepni irígyeit egy-egy kapitális nagyvaddal.

E mű árazásával kivételesen nem vagyunk nagy bajban, hiszen csak átadjuk a szót a régi holland mesterek egyik legnagyobb élő kereskedőjének, a New Yorkban parádés üzletet fenntartó Otto Naumannak: a Minervát a 2002-es maastrichti TEFAF-on 40 millió dollárért kínálta, s ha ott nem is, a bennfentes hírek szerint néhány évvel később galériájában el is adta, nem kevesebb, mint 45 millió dollárért. Az ár tehát forintban: 10 milliárd 575 millió.

Zárójelben: Naumann manapság egy másik kapitális Rembrandt művel sokkolja a műpiacot. A 2011-es TEFAF-on, és persze New York-i galériájában a 2009 téli Christie's árverésen rekordáron, 29,5 millió dollárért leütött férfiportrét kínálta - persze "szerény" haszonnal megspékelve.

tefaf

Neumann standja a 2011-es TEFAF-on, Rembrandt rekordárú Férfiportréjával

8. Cézanne: Csendélet gyümölcsöstállal, 1879–80

46 x 55 cm
olaj, vászon
New York, Museum of Modern Art

gyüm

Paul Cézanne: Csendélet gyümölcsöstállal, 1879-80

E páratlanul tömörre komponált kép, mely Maurice Denis monumentális festményén, az Hommage à Cézanne című vásznon is feltűnik, egyike volt a Nemes-gyűjtemény kivételes gyöngyszemeinek.

Első tulajdonosa, a Van Gogh-gal egykor viharos baráti kapcsolatot ápoló Gauguin, egyik levelében a következőket írta az őt ostromló Émile Schuffenecker-nek: „Ez a mű a legbecsesebb számomra, s ha nem kerít hatalmába a sanyarú szükség, magamnál tartom, míg az utolsó ingem is odalesz.” A végzet persze lecsapott Gauguinra, és súlyos betegsége, az ebből adódó elkerülhetetlen kórházi költségek miatt 1897-ben meg kellett válnia a képtől. Durand-Rueltől 1907-ben a legendásan nagy lábon élő, 28 évesen már fél tucat Cézanne-képet megszerző Rothschild-fiú, Alexandre Berthier vette meg, ám Nemes szerencséjére ő sem tartozott a megfontoltan költekező műgyűjtők közé, így 1910 táján eladásokra kényszerült – Nemes feltehetően ekkor csapott le a hirtelen „szabad lábra kerülő” remekműre. A magyar gyűjtő – szokása szerint – az újabb vadászatok reményében azon melegében, egy hatalmas kölcsön fejében elzálogosította a képet a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál, így az a Szépművészeti Múzeum raktárában pihent, hogy innen utazzon a kollekció müncheni és düsseldorfi kiállítására. Utóbbi tárlaton Nemes valemennyi, összesen hat Cézanne-ját bemutatták. A kép végül a már említett, 1913-as párizsi aukción került eladásra: 48 ezer frankot adott érte a kor legnagyobb Cézanne-gyűjtője, Auguste Pellerin. A Rockefellerektől végül a New York-i MOMA-ba került kép ára nehezen belőhető, de a kivételesen előkelő proveniencia és a magas művészi kvalitás okán nem lenne meglepő egy 50 millió dolláros, vagyis a 11 milliárd 750 millió forintot meghaladó összeg sem.

 

9. Vincent Van Gogh: Olajerdő, 1889

73 x 93 cm
olaj, vászon
Kansas City, The Nelson-Atkins Museum of Art

oliva

Vincent van Gogh: Olajerdő, 1889

A Damjanich utcai Kohner-palota sárga zeneszalonja sokakat elkápráztatott 1910 és 1930 között. Szerencsére fénykép is fennmaradt egyik – talán a legszebb – faláról, melynek jobb oldalán jól látható Van Gogh 1889 júliusában festett, Olajerdő című festménye. A bécsi Miethke Galériától vásárolt kép 1908 és 1910 között került Kohner birtokába, utóbbi év májusában már az ő kölcsönzéseként mutatták be a Művészház impresszionista kiállításán. Sajnos ezt a művet is a cégbirodalom megrendülése kergette ki az országból: Kohner 1930. október 8-án kért rá kiviteli engedélyt.

dam

A Damjanich utcai Kohner-palota zeneszalonja (balról-jobbra) Monet, Boudin, Gauguin, Van Gogh és Sisley képeivel, 1913 körül

Van Gogh tájképei a nemzetközi aukciós piacon nem akkora sztárok, mint érett virágcsendéletei vagy portréi, de így is találunk közülük néhányat a legdrágábban eladott képek listáján. A szintén 1889-ben készült Búzamező ciprusokkal 1993-ban egy nevezetes privát eladás alkalmával 57 millió dollárért cserélt gazdát: az összeg tekintélyt parancsoló, főleg, ha az infláció miatti módosítást is megtéve mai értéken 89 millióra korrigáljuk. Ám legyünk ismét óvatosak, s egyezzünk ki 20 millió dollárral, azaz: csekély 4 milliárd 700 millió forinttal.

 

10. Gauguin: A hívás, 1902

130 x 90 cm
olaj, vászon
Cleveland, Museum of Art

hívás

Paul Gauguin: A hívás, 1902

Hasonló sors jutott ennek a pazar Gauguin-képnek is, azzal a különbséggel, hogy ez a méretét és kvalitását tekintve egyaránt kiemelkedő főmű már nemzetközi mércével mérve is nagyon korán, 1907 márciusában Kohner tulajdonába került, aki ezzel a vásárlásával egyértelműen bizonyította úttörő mivoltát a modern francia képek magyarországi gyűjtői között. A festményt Kohner – nem meglepő módon – Mithkénél nézte ki magának: a Tahitin készült vászon Vollard kölcsönzéseként szerepelt a bécsi galéria nagy Gauguin kiállításán, hogy rögtön a zárás után a teljes anyaggal együtt Budapestre, a Nemzeti Szalon termeibe utazzon egy mérföldkőnek számító tárlatra, mely döntő hatást gyakorolt a magyar műgyűjtőkre, sőt magukra a művészekre is. E döbbenet erejét elég csupán Rippl-Rónai József, festőbarátjához, Kunffy Lajoshoz írt levelének néhány sorával illusztrálni: „Itt ma nyílik meg a Gauguin-, Cézanne kiállítás. Tegnap már láttam. Fölséges! Isteni! Éppúgy megállít, éppúgy megihlet, mint a reneszánsz bármelyik nagy mestere.”

A mű pénzbeli értéke – bár Gauguin meglepő módon nem számít a műpiac első számú csúcsdöntői közé – szintén csak dollármilliókban mérhető. Egy referencia: 2005 októberében a New York-i újságok cikkek sorában szellőztették meg a dollármilliárdos hedge-fund befektető, Steven A. Cohen több mint 100 millió dolláros vásárlását, melynek következtében megszerezte a Las Vegas-i kaszinótulajdonostól, Stephen A. Wynntől Van Gogh és Gauguin két vásznát: a mindaddig a Ballagio Gallery of Fine Artban kiállított Parasztlányt és a Tahitin készült, s a Kohner-féle képpel azonos évre datált, hasonló témájú, de jóval kisebb – és halkan jegyzem meg: gyengébb kvalitású - Fürdőzőket. A műtárgypiac egyik legnagyobb ragadozójaként számon tartott Cohen, aki 2000 és 2005 között több mint 400 millió dollárt költött képekre, jól tudta, hogy Wynn néhány évvel korábban a Van Gogh-képet 47 millióért szerezte meg: talán nem vagyunk túl merészek, ha azt vélelmezzük, hogy a Fürdőzők sem ért az ő szemében sokkal kevesebbet ennél. A tévedés lehetőségét itt is fenntartva horgonyozzunk le 40 millió dollárnál, vagyis 9 milliárd 400 millió forintnál.

Fölséges! Isteni!” – írta Rippl-Rónai, s valóban az, mint ahogy ez sugárzik valamennyi most bemutatott festményről, a magyar műgyűjtés aranykorának szétgurult ékköveiről. A pénzbeli érték tehát másodlagos szempont, ám tanulságos annak érzékeltetésére, micsoda kincseket birtokolt alig száz éve a magyar gyűjtéstörténet néhány kiemelkedő alakja: Kohner Adolf, Nemes Marcell vagy éppen Hatvany Ferenc. A felsorolt 10 kép velejéig szubjektív, de ezzel együtt felettébb óvatos becslésének összértéke 81 milliárd 880 millió forint – s ez csak a jéghegy csúcsa, ráadásul biztos vagyok benne, hogy kis igyekezettel, s az enyémtől eltérő ízléssel a listában felsorolt képek másokkal, nem kevésbé jelentős képekkel is behelyettesíthetők: hol vannak a delejes Grecók, a remek Renoirok, a bájos Degas-k, a több tucatnyi Courbet, s a többi Cézanne, Rembrandt vagy Van Gogh? Közös sorsuk, hogy elkerültek Magyarországról, így nekünk – ahogy az írás elején megpendítettem – maradt a nosztalgia és az izgalmas feladat, hogy összegyűjtsük és közzé tegyük mindazt az emlékanyagot, amely a magyar műgyűjtés soha vissza nem térő fénykoráról ma még fellelhető.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról