Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

Fal felé fordítva

Molnos Péter, 2012-06-28

A magyar festészet rejtett oldala

Művészettörténészek számára különösen megszívlelendő a mondás: mindig érdemes a dolgok mögé nézni. A korábbi, Bortnyik Sándorról szóló cikkem végén ígéretet tettem arra, hogy az elmúlt években összegyűlt fotóim segítségével igyekszem bemutatni, milyen érdekességekre lelhetünk a festmények hátoldalán. Biztos vagyok benne, hogy nem csupán nekünk, művészettörténészeknek rejteget rengeteg izgalmas információt a képek e „titkos”, a kiállítás-látogatók elől általában gondosan elrejtett része.

Üzenetek a múltból

Évekkel ezelőtt, Saphier Dezső műkereskedő és gyűjtő barátom otthonában, egy általa frissen megvásárolt festmény csomagolópapírral gondosan leragasztott hátoldalát bontottuk ki. Az elsárgult papír felszakítása után kiderült, hogy a képet kartonra festették, melynek hátsó oldalára valaki - talán maga a festő, talán egy korábbi, vicces kedvű tulajdonos - jól olvasható betűkkel a következőket írta. „SZIA JÖVŐ”. Ha nem is ilyen, egyszerre mulatságos és megható formában, de az idő mindig értékes nyomokat hagy a képeken: művészek és özvegyeik, kiállítások rendezői és galeristák, műkereskedők, gyűjtők, keretezők, vámtisztviselők és speditőrök festettek, írtak, stempliztek, ragasztottak és karcoltak ide, láthatóvá, kézzelfoghatóvá téve az idő múlását, és nem mellékesen óriási segítséget nyújtva nekünk ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk egy-egy mű történetét a születéstől a jelen pillanatig.

Kiállítási cédulák, pecsétek és feliratok

Uitz Béla Gyermekét szoptató anya című képe és gazdagon kidekorált hátoldala, melynek láttán minden művészettörténész elégedetten csettint. Autográf feliratok, kiállítási cédulák és az egykori tulajdonosra vonatkozó jelzések tarkítják a kartonlapot, megidézve a mű történetének kezdő momentumait.

Az 1915-ös San Franciscói Panama-Pacific Kiállítás, melynek jellegzetes cédulái láthatók a képen, nagy érvágást jelentett a magyar festészet műtárgyanyagában. A világkiállításnak beillő megatárlatról rengeteg kép nem került vissza Magyarországra. Szerencsére Uitz remek szénrajza hazatért, s még közel húsz éven át gazdagította a világhírű Nemes Marcell gyűjteményét. Nemes sokat adott a külcsínre: képeinek hátoldalát egytől-egyig ellátta tekintélyt parancsoló, vörös viaszpecsétekkel.

A múzeumok és galériák az esetek döntő többségében a tárlatokra kiválasztott művek hátoldalára a kiállítás és a műtárgy alapvető adatait tartalmazó cédulát (etikettet, vagy ahogy régen mondták: kiállítási bárcát) ragasztottak. Sokszor csupán ezek a megsárgult, töredezett szélű cetlik segítenek nekünk abban, hogy a vizsgált mű egykori kiállításait, vagy hajdan volt tulajdonosait meghatározzuk. A katalógusokban olvasható képcímek ugyanis általában sematikusak, s nem igazítanak el bennünket a sok „Portré”, „Tájkép” és „Csendélet” között.

A Nemzeti Szalon 1934 tavaszán megrendezett, 18 magyar művész című kiállításának raglapja Aba-Novák Vilmos Vakok című képnek hátoldalán.

Néha a keretezők cédulái segítenek meghatározni egy-egy mű készülési idejét és helyét: Hoffmann Ferenc és Handelsmann Arnold céges címkéi sok-sok magyar festmény hátoldalán feltűnnek.

Eisler Aladár speditőr címkéje a harmincas évek közepéről. Eisler igazi nagyágyú volt a műtárgyszállítás területén.

Sokszor segít a művész halála után a műteremben maradt képekre ragasztott, nyomtatott, pecsételt vagy írt adatsor. E műfajban Katona Nándor örökösei nagyot alkottak. Övék a legprecízebb, ráadásul ötnyelvű hagyatéki címke.

A hagyatékban maradt Mednyánszky-képek jól ismert hátoldala, a sok galibát okozó Pálmai József aláírásával, s a két pecséttel. Vigyázat: ezek megléte nem garancia az eredetiségre!

Egyik kedvenc korai Aba-Novák képem és hátoldala, az MNG koridéző vinyettájával. Pirossal a vásznon Aba-Novák özvegyének igazolását olvashatjuk a kép eredetiségéről. Sok ilyen családi, rögtönzött attesztet találunk pl. Iványi-Grünwald Béla vagy Vaszary János képeinek hátoldalán is.

Előfordul, hogy a kép festőjének személyét vagy a mű elkészülési idejét is e cédulák, vagy azok sérült foszlányai alapján lehet meghatározni. Sokszor egy telefonszám, egy cím vagy egy szótöredék is döntő segítségnek bizonyulhat.

Imádom ezt a hátoldalt! A Kecskeméti Képtár Pipázó férfije egy érdekes virágcsendéletet rejt: talán Rippl-Rónai egyik iparművészeti mukájának mellékterméke. A rajta látható cédulák és a feliratok roppant beszédesek. A középső cetli a festő 1902-es, a budapesti Merkur Palotában tartott kiállításának raglapja, melynek segítségével azonosítani lehet a portré alanyát és eredeti címét: Fleischammer úr pipázgat. És itt, a vázától jobbra szunnyad a sok Rippl-képen olvasható, a festő saját kezével  lejegyzett aranyköpések legjobbika: "Nincs jobb, mint  a szűz dohány, egy böfögős ebéd után"

 

Rejtett üzenetek

Egyes festők előszeretettel használták a művek hátoldalát is. Aba-Novák a húszas évek közepén szinte absztrakt műveket alkotott képei verzóján az ecsetekből kikent festékfoltokkal, 1930-tól pedig általában az adott mű alapvető adatait, nem egyszer árát, sőt aktuális lakásának címét is rögzítette a fatáblákon. A fennmaradt képek egy részén néhány betű hibásan, tükörfordítottan jelenik meg: a festő minden bizonnyal a betűvetéssel még éppen csak ismerkedő kislányát, Juditot kérte meg a feliratok elkészítésére. Nem vicc, de néha efféle apróságok segítenek egy mű pontosabb datálásában.

Aba-Novák 1926-os Pipás önarcképe és hátoldala, az ecsetek kikenéséből kialakuló "absztrakt kompozícióval". Aba-Novák legtöbb 1925 körüli képénél megtaláljuk ezeket az ecsetvonásokat.


Aba-Novák frissen felbukkant, tiszai kompot ábrázoló festménye és annak hátoldala egy Nemzeti Szalonos kiállítási cédulával és a jellegzetes, fordított S-ekkel írt szöveggel. A kép 1934-ben készült, mikor Aba-Novák lánya még csak 6 éves volt: apja nyilván rábízta a felirat elkészítését.

Tihanyi Lajos a 20-as években szintén gyakran és igen jellemző formában jelezte alkotásait a művek hátoldalán. A Nyolcak másik tagja, Berény Róbert Golgotha című képének verzójára hosszú használati utasítást írt, melyben az utókor tudtára adta, hogy a művet 25 évenként újra kell lakkozni, sőt, még a bevonat felhordásának receptjét is megadta. Berénynek jó oka volt az elővigyázatosságra: ebben a rövid periódusban saját készítésű festékekkel kísérletezett a tüzesebb színhatás elérése érdekében, ám hamar rájött, hogy a végeredmény – tartóság tekintetében – hagy némi kívánnivalót maga után.

Egy jellegzetes, akkurátus felirat Tihanyi Lajos 1933-as, Jacques de la Frégonniére-ről készült portréján.


Berény nem bízta a véletlenre Golgotha című képének jövőbeni sorsát: gondos, a festmény hátára írt utasításban rendelte el, hogy a művet 25 évente újra kell lakkozni.

E fontos, de alapjában véve mégis csupán dokumentatív célú feliratozók mellett léteztek olyanok, akik szinte sportot csináltak a művek hátoldalának kidekorálásából. A naiv művészek jellegzetes grafomániája Bányay Ferenc Éljen május elseje! című művén az egeket ostromolja, de - szerényebb tartalommal, ám mívesebb formában - Mokry Mészáros Dezső is mindig igyekezett kihasználni a hátoldal adta közlési lehetőségeket.


Bányay Ferenc figyelemre méltó elvhűséggel járt el, mikor 1978-ban festett képének hátoldalára verset és Kádár Jánost éltető prózát rittyentett.

Mokry Mészáros is a nagy grafománok közé tartozott: képeinek hátoldalán szinte mindig megtaláljuk cirkalmas írását.

Láthatatlan képek

És most lássuk a téma legizgalmasabb fejezetét. A magyar festészet története hemzseg az úgynevezett kétoldalas képektől. A magyarázat többrétegű, de a legfontosabb ok a hazai mecenatúra gyengeségével, a műtárgyakat vásárló réteg erőtlenségével függ össze: az elkészült alkotások, mivel nem leltek gyorsan vevőre, túl sokáig maradtak a művészek kezében. Ők – lévén általában igen csak szűkölködtek az anyagi javakban – idővel újra és újra elővették a korábbi kiállításokon már „kudarcot vallott” műveiket, s rosszabb esetben magukra a kompozíciókra, vagy hátoldalukra újabb képet festettek. Sajnos zömében éppen a modernebb hangvételű, így a konzervatív hazai ízlés által kevésbé respektált művek estek áldozatul ennek a sajátos recycling-nak: ezért is találunk annyi kétoldalas festményt a magyar Vadak és a Nyolcak művészeinek életműveiben. Ráadásul ezek a művészek fiatal éveikben valóban „keresők” voltak, akik számára az új utak felfedezése, maga az úton levés, a kísérletezés fontosabb volt, mint a megérkezés, vagyis a kész mű. Ezért sokszor nem haboztak feláldozni korábbi, már túlhaladottnak vélt alkotásaikat az új felfedezések reményében.

A gyakori újrahasznosítás a művész anyagi helyzete, kora és elismertsége mellett az egyes festők emberi karakterével is összefüggött. Voltak, akik a kompozíció cizellálása során, a tökéletes mű igézetétől hajtva tucatszor is az át- és újrafestés mellett döntöttek. A fiatal Csók István visszaemlékezéséből tudjuk, hogy ő is gyakran került e válaszút elé. „Pataky azt mondta, megérdemelném, hogy állandóan egy hajdú állljon mögöttem, akinek az volna a feladata, megfogni a kezemet, ha át akarok festeni valamit.” Sajnos az átfestések általában a kép túlgyötréséhez, az eredeti, friss koncepció csorbulásához, a kompozíció és a felület kifáradásához vezettek. Rippl-Rónai nem hiába jutott arra a következtetésre, hogy minden képet egy lendülettel, „egy ülésre” kell elkészíteni. Szintén Csók Emlékezései-ből tudjuk, hogy a századforduló Nagybányáján szinte ragályként terjedt a képek szétdarabolásának „őrülete”: „A Hegyi beszéd bár egész Nagybánya odavolt tőle, Ferenczy szemében akkor még nem állott a tökéletesség azon magaslatán, hogy méltán reprezentálhatta volna őt s művészetét. Sőt nem egyszer a szátdarabolás veszélye fenyegette a képet. Akkoriban ez volt a divat valamennyiőnknél. Ha a kép indiszponált pillanatunkban nem tetszett, máris összevagdosva hevert a padlón.”

Czigány Dezső a Női akt tükörrel című, 1909-ben reprodukált képét  alig egy-két évvel elkészülte és kiállítása után kettévágta, s a hölgy lábát ábrázoló vászon hátoldalára egy szigorú tekintetű, gitározó dámát, a felsőtest verzójára pedig saját magát festette.

A magyar Vadak és a Nyolcak tagjai feltűnő előszeretettel használták új képek festésére műveik hátoldalát. Talán az örök elégedetlen, műveit minden gátlás nélkül évekkel később is szétvágó, átalakító és átfestő Márffy Ödön és a kezdeti, párizsi kalandozások után végleg Nagybányán letelepedő Ziffer Sándor jeleskedett ebben a műfajban leginkább: utóbbi korai, neós alkotói periódusa ma már meg sem ítélhető a hátoldalak, e több mint egy évszázadon át rejtőzködő, s csak az utóbbi években előkerült művek nélkül. Ők ketten ráadásul mintha tudatosan el akarták volna rejteni azokat a festményeket, melyekre új kompozíciókat készítettek. Nem csak kifordították a régi vásznakat és úgy feszítették azokat a vakrámára, de nem egyszer híg, meszes alapozóval le is mázolták őket. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a lefedésre szánt, s könnyen, egyszerű vizes leoldással eltávolítható réteg azon túl, hogy kitűnő kondícióban megőrizte az eredeti felületet, idővel áttetszővé vált, s ha halványan is, de sejtetni engedte az alatta szunnyadó művet. Alább ezekre is láthatunk néhány példát, s ígérem, egy sikeres és rendkívüli eredménnyel járó „feltárást” a közeljövőben alapos dokumentációval, lépésről lépésre haladva közzé is teszek a Magazinban.

Márffy gátlástalanul hasznosította korábbi képeit: a legfelső, magántulajdonban lévő művön egy fauvos akt töredéke és egy Nyolcakos tájkép találkozik, alattuk két későbbi festmény látható a székesfehérvári Deák Gyűjteményből. Márffy mindkettő hátoldalát szürke alapozóval lefestette. Alattuk érdekes kompozíciók lapulhatnak.

Két példa Ziffer Sándor több mint egy évszázadon át rejtőzködő remekműveire. A fenti, Nagybányai táj hátoldalán egy remekbeszabott , 1908 körüli enteriőr lapul, a lenti, Domboldalon pihenő gyerekek című főmű pedig még restaurátorért kiált: a Ziffer által ráfestett szürke alapozó alatt egy színpompás nagybányai utca várja a feltámadást.

Orbán Dezső is gyakorolta az újrahasznosítás erényét: Charentoni házak című képe egy befejezetlen fekvő akt hátoldalára került. Kedves figyelmesség, hogy a Nemzeti Szalon Miénk kiállításának céduláját 1909 februárjában nem a hölgy fejére ragasztották.

A Nyolcak szinte össze tagjához hasonlóan Tihanyi is előszeretettel használta fel a vásznak és kartonok mindkét oldalát: három példa a korai időkből.

A Perlrott-életműben is gazdagon sorjáznak a kétoldalas festmények. Itt csak a székesfehérvári Deák Gyűjteményben őrzött, s a párizsi Cluny kertet ábrázoló képet mutatom be. Hátoldalán egy ülő férfiakt szerénykedik.

Egy Czóbel-kép születése

Művészettörténészi pályafutásom egyik legizgalmasabb és legmulatságosabb élménye egy pazar Czóbel-kép lefestett hátsó oldalának feltárásához fűződik. Az előoldalon látható - a Virág Judit Galéria árverésén 2010-ben rekord összegért eladott - festmény abszolút főmű, sőt: szerintem a magyar fauve festészet verhetetlen csúcsdarabja, s talán az egyetlen, mely minden tekintetben versenyre kelhet a legnagyobb francia kortársakkal, még Matisse korabeli alkotásaival is. Az 1907-ben készült csendélet hátoldala szürke festékkel volt vastagon lekenve, melyre valaki egy sakktáblát rajzolt: talán Perlrott Csaba Vilmos, akinek a neve a négyzethálós mező mellett olvasható volt, s aki egykor talán a képet birtokolta. Mindenesetre ha a mester unalmas óráiban ezen sakkozott, az érdekes adalékot jelent az egymás iránti megbecsülés hőfokára vonatkozóan.

A csodás Czóbel-csendélet és a hátoldal, még a szürke lefestéssel, rajta a ceruzás sakktábla-mintával és lent Perlrott Csaba Vilmos nevével.

A szürke réteg teljesen lefedte a hátoldalt, de súroló fényben - az enyhe kidomborodások miatt - érzékelhető volt, hogy egy ismeretlen kompozíció rejtőzik alatta. Barki Gergely kollégámnak tűnt fel ez először, miközben elragadtatva vizsgáltuk, forgattuk a frissen felbukkant csendéletet. Néhány perc múlva megszületett a döntés, s a következő pár órában lelkes harci kiáltásokkal fűszerezve néztük és filmeztük végig, amint Kemény Gyula restaurátor „lehámozza” a közel egy évszázada nem látott képről a szürke masszát. A folyamat több mint fél napon át tartott, s a fokozatosan előkerülő, újabb és újabb, nagyvonalú stilizáltsággal megoldott részleteket látva más és más elméleteket állítottunk fel arra vonatkozóan, vajon mi is látható a képen. A tisztítás előrehaladtával a megfejtési javaslatok között elhangzott park, jelenet napernyő alatt, sőt guggoló akt is, ám a megoldást végül Kemény Gyula adta meg: Czóbel egy kabarészínpadon álló, női ruhába öltözött férfit festett le. A jelenet igazi unikum, párhuzamára csak Berény Róbert egyik párizsi rajzában lelhetünk rá.

A tisztítás folyamatát egy ócska fényképezőgéppel  anno mozgóképen is rögzítettem. Ebből a nyersanyagból most összevágtam egy rövid, alig négy perces filmet. Igazi sufnituning: előre is elnézést a fésületlen képekért és azért, ha néha-néha a szereplők elragadtatták magukat. Csak a lelkesedés tüze lehet mentségünkre.

Czóbel egyébként – Márffyhoz, Tihanyihoz és Zifferhez hasonlóan – szintén gyakran fordított ki régebben készült képeket, hogy friss invencióit újabb műveken rögzíthesse. Az ő esetében az is gyakori volt, hogy saját korábbi alkotásai mellett mások műveit is felhasználta erre a célra.

A bal oldalon látható 1906-os, nagybányai Czóbel-tájkép egy ma még nem azonosítható festő alkotásának hátoldalára készült. Az enteriőr ugyan szignálva van, de a vakráma miatt nem lehet pontosan kiolvasni a nevet.

A baloldali képről mindent tudunk: 1906-ban festette Mikola András. A jobbra látható mű alkotója még szenvedélyes viták tárgya, ám egyre valószínűbb, hogy a párizsi utcasarkot ábrázoló festményt Czóbel követte el. Hogy ki festett kinek a képére, ma már nehezen eldönthető.

És ismét egy ma még rejtőzködő kép: Czóbel a húszas években is elő-elővette műterme rejtett zugaiból korábbi műveit, és nem restelte őket kifordítva újrahasznosítani. A Székes csendélet esetében a helyzetet azzal súlyosbította, hogy vörös festékkel lekente az eredeti, kalapos, szakállas férfit ábrázoló portrét. Egyszer talán ez a kép is kiszabadul.

Aki azt hinné, hogy csupán a század első évtizede, a ifjúi hévtől fűtött modernek vágtató lendülete termelte volna ki a kétoldalas festmények furcsa divatját, az persze téved. Találunk ilyen műveket a következő évtizedek során is bőségesen. Egyes festőknél ez a módi az alkotó munka szinte természetes velejárója volt, mások csupán elvétve nyúltak ehhez az eszközhöz. Érdekes módon nem is az anyagi helyzet, a festési lázzal lépést tartani nem tudó egzisztenciális helyzet volt a döntő tényező. A pénzzel és egyéb földi javakkal jól eleresztett gróf Batthyány Gyula életművében például számos kétoldalas festményt találunk, ráadásul szinte kivétel nélkül olyanokat, melyeknél mindkét oldalon remekművek ékeskednek. Ellenben a mindig szűkölködő Derkovitsnál csupán egyet ismerek. A szabályt erősítő kivétel azonban itt is abszolút, kétszeres főmű: az 1934-es Dunai homokszállítók egy hét évvel korábban festett, parádés kompozíció, az Ucca című kép hátoldalára készült.

Két főmű egy vásznon: Batthyány Gyula egy 1909 körüli, falusi jelenetet ábrázoló képének hátoldalára jó húsz évvel később festette meg a bombasztikus, Éjjeli mulató című kompozíciót.

A helyzet ugyanaz, mint az előbb: a baloldali, vitathatatlan Batthyány-főmű egy korai remelkés hátoldalára került.

Erre aztán joggal mondhatjuk, hogy az egyik jobb, mint a másik. Kár, hogy egyetlen vászon két oldalára került Derkovits 1927-es Uccája és 1934-ben készült Dunai homokszállítók című képe. Sajnos így csak az egyik, jelesül a késői periódus főműve látható a Magyar Nemzeti Galériában.

A kétoldalas képek sora hosszan folytatható: meggyőződésem, hogy e művek nélkül nem írható meg hitelesen a 20. századi magyar festészet története. Zárásként álljon itt néhány véletlenszerű példa:

Egy barát portréja Boromisza Tibor 1909-es Önarcképének hátoldalán, a festő szentendrei emlékházában.

Ezt kár volt! Kmetty János 1930 körül félbevágta remek női arcképét, majd az alsó rész hátoldalára - amúgy szintén pazar - csendéletet festett. Isteni lenne, ha a Revue című folyóiratot kezében tartó hölgy mellképe egyszer előkerülne, s legalább egy fotó erejéig rekonstruálni lehetne az eredeti kompozíciót.

A székesfehérvári Deák Gyűjtemény a kétoldalas képek valóságos aranybányája: a fenti Kmetty mellett ez az art decós Bortnyik, A festő is ott pihen. A hátoldal félig összemázolt kompozícióján Bortnyik jellegzetes fabábujai köszönnek vissza.

A ráadás Kemény Gyulától, a filmen látható restaurátortól, jeles műgyűjtőtől érkezett: mikor megtudta, milyen témán dolgozok, azonnal elküldte  a műfaj e verhetetlen gyöngyszemét. Gyula, ezt nem fogom tudni elégszer megköszönni! Egy festmény, ahol a hátoldal diadalmaskodik:

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról