Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

TITKOS GYŰJTEMÉNY A MÉSZÁROS HAGYATÉKÁBÓL

nol.hu

Most látható először és utoljára egyben Kövesi István titkos gyűjteménye. Miből tellett egy mészárosnak Kosztára, Mednyánszkyra és Aba-Novákra? Csalamádéból. A kóser húsbolt polcain sorakozó savanyúságok kuporgatott hasznából.

Ezer példája van annak, ahogy a létező szocializmus leszámolt a polgári csökevényekkel és földre fektette a társadalmi ranglétrát, hogy azon mászni ne lehessen, csak araszolni. A műgyűjtés például. Kétszáz éve még arisztokraták gyűjtöttek műkincset, száz éve iparbárók, a Kádár-érában már sima modorú nőgyógyászok és szorgalmas kisiparosok. Köztük egy munkaszolgálatot, koncentrációs tábort megjárt újlipótvárosi mészáros.

A Szent István körúton, a mostani Kieselbach Galéria félköríves bejáratán át annak idején kávéházi vendégek jöttek-mentek. A jobb napokat látott Luxorban a háború előtt művészek, irodalmárok, színészek időztek, ez volt Kassák körének törzshelye. Aztán presszóvá kopott, ahová a szemközti Bizományi közelsége miatt ültek be nepperek és csomagolópapírba burkolt zsánerképet tukmáló “hónaljas kereskedők”. Nem a fáradt, újragőzölt dupláért jöttek, hanem pult alatti hírekért és tippekért. Névtelen arcok. Köztük az Unikum gyár portása, Garzó Gyula; Barna Jenő és Kovács Dezső cipőfelsőrész-kereskedők; vagy a textilipar szürkepiaci eminenciásai: a vidéken vásározó Szilas József és a kötödés Tarján Jenő. Senki ki nem nézte belőlük, hogy a dolgos maszekok mivel foglalkoznak valójában. Ők voltak a hatvanas-hetvenes évek meghatározó műgyűjtői.

Kövesi István, a Budapesti Izraelita Hitközség Kóser Hússzékének üzletvezetője – helyieknek csak a Csanády utcai zsidó mészáros – nem ért rá presszózni. Hajnalban darabolt, reggel nyitott, délben mért, este standolt. Inkább műszak után áthívta a boltba a körúti bizományi becsüsét, hogy kikérje a véleményét: mibe érdemes fektetni. A sokat látott, hat általánost végzett mészáros csendben és módszeresen kezdte a gyűjtést. Nem a körúti BÁV keddi és pénteki friss árujára csapott le, hanem jól felkészülten, konkrét listával és vastag pénztárcával érkezett a MOM Csörsz utcai Művelődési Házába, készen a végsőkig kitartó licitre. Aztán híre ment, hozták a képeket a boltba, keresték őt más gyűjtők, ha megszorultak és volt eladó festmény. És ő is megfordult műtermekben, festők hagyatékából csemegézett értő szemmel és biztos ízléssel. Vajon miből tellett egy mészárosnak Kosztára, Mednyánszkyra és Aba-Novákra? Csalamádéból. A kóser húsbolt polcain sorakozó savanyúságok kuporgatott hasznából. A Titkos gyűjtemény kiállítást szervező Kieselbach Tamás a megmondhatója.

– Mi kellett ahhoz, hogy egy vidéki mészárosból műgyűjtő legyen?
– A szocializmus. Szigorú törvény vonatkozott a gyűjteményekre, az eladott műtárgyak hasznából lehetett csak gyarapítani egy kollekciót, viszont akkoriban a festmény volt a legális vagyonfelhalmozás egyik lehetséges módja. Az ingatlanra és az aranyra figyelt a hatóság, a művészetre nem.

– Mit tudunk Kövesi Istvánról?
– Vácrátóton volt mészáros, a harmincas években a bátyjával vitte a boltot, de a háborúval mindent elveszítettek. A családból egyedül ő jött haza Mauthausenből – tífuszosan, csontsoványan. 1946-ban házasodott egy falubeli lánnyal, aki ott volt Auschwitzban, amikor Kövesi húgait Dr. Mengele kiválasztotta a sorból. Próbáltak új életet kezdeni, gazdálkodtak is, de jött az államosítás. Családostól – két gyerekkel – feljöttek Budapestre. Segédmunkásként dolgozott, aztán piaci kereskedő lett, és amikor a Csanády utcai mészáros disszidált, 1957-ben átvette és felfuttatta az üzletet. Kedves, nyíltszívű embernek mondják, aki a szocializmusban is követte a bibliai parancsot, hogy segítsen a legszegényebbeken. Előfordult, hogy a kért húshoz pénzt is csomagolt.

Gyűjteni a hatvanas évek elején kezdett. Nagyon szűkösen éltek, a bolt és a fölötte lévő lakás is szerény volt. Képzeljük el a mészárost, aki naphosszat hússal dolgozik és kiszolgálja a vevőket, otthon viszont szobakertészkedik, fikuszokat metsz és permetez, a falakon pedig a magyar festészet legjobb darabjai sorakoznak, amit senki nem láthat rajtuk kívül. Fantasztikus túlélés ez, ahogy valaki szépséget teremt egy elzárt mikrovilágban.

– Mennyire saját ízlése alapján válogatott és kik voltak a tancsadói?
A gyűjtemény attitűdje és minősége egyedülálló: többek között Kassák, Bortnyik, Vaszary, Rippl-Rónai, Koszta, Tornyai, és Perlmutter… kétszázharminc hiteles, nagyon jó festmény. Bortnyik például alig szerepel más gyűjteményekben. Még a személyes ismeretségből fakadó vásárlásai is – mint Anna Margit és Ámos Imre képei – az alkotók legkiválóbb, eddig ismeretlen képei. Zseniális érzékkel Kövesi a legjobb emberekhez fordult tanácsért. Akiről biztosan tudunk: Sinkó Katalin, aki 1959-től volt becsüs a BÁV-nál, majd a Nemzeti Galériában a nyilvántartási osztályt vezette. Máig az egyik legjobb szemű szakember. Aztán biztosan kikérte a neves műkereskedő, Fränkel József tanácsát, akitől vásárolt is. Kövesi mindenkivel megtalálta a hangot, nem szégyellte elismerni mások tudását, felírta, amit hallott, és pontos listával ment az aukciókra. Maga a gyűjtemény bizonyos értelemben megszűrt válogatás, hiszen csak szoba léptékű képekből áll, de ezek szelekciója nagyon tudatos: szívből választott, következetes esztétikai értékkel. Ettől fantasztikus a gyűjtemény, hogy ennyire egységes hangon szólal meg több mint kétszáz kép.

– Pedig stílus, korszak, alkotó és műfaj tekintetében heterogén a gyűjtemény. Mitől tekinthető egységesnek?
– Az első szó, ami eszembe jut: nyugatias. Határozott művészettörténész szemlélettel – még ha az nem is maradéktalanul a gyűjtő sajátja – válogatott, inkább derűs, mint drámai hangulatú képeket. Mindegyiken érezhető a nyugat-európai művészet közvetlen hatása. Van itt kép Vaszary spanyol és francia korszakából, Rippl-Rónai franciaországi tartózkodásának idejéből. Perlmutter Izsák Németalföldön élt egy darabig, Kassák folyamatosan a nemzetközi modernizmus része volt, ahogy Bortnyik is. Még a Gresham-körhöz tartozó, realista attitűdöt tükröző festményekben is érződik a nemzetközi irányvonal. Jól kiválasztott, nagyon magas festői kvalitású képek, szinte selejt, töltelékanyag nélkül – ami híres gyűjteményekről is ritkán mondható el.

– Van olyan kiemelkedő alkotás ezek között, ami akár a Nemzeti Galériában is megállná a helyét?
– Az elmúlt száz évben az MNG olyan szerencsés helyzetben volt, hogy minden jelentős alkotó képeiből nagyon jól áll. A teljes Vaszary-hagyaték náluk van, Perlmutter örökségét pedig a Zsidó Múzeum kezeli. Ezt a gyűjteményt erőteljesen meghatározta, hogy mi fért be a Csanády utcai lakásba, tehát nagyméretű pannók például nincsenek. Ezzel együtt van köztük olyan, amit én személyesen nagyon szeretek, például Rippl-Rónai papagájos képe (Lazarine papagájjal, 1905 – a szerk.). “Rippli” köztudottan spontán módon, egy nekifutásra festette meg a képeit, és a szándékosan gyors alkotói módszer miatt természetesen nem minden képe tökéletesre csiszolt remekmű. Ezen a képen annyira gazdag és összetett a felület, jó a tériesülés és a színek, hogy világszínvonalú alkotásnak tartom, ami önmagában képviselhetné a festőt a világ bármelyik múzeumában. Egy igazi gyöngyszem, számomra a gyűjtemény legszebb darabja. Hasonlóan izgalmas Perlmutter holland tengerparti életképe – nem az avantgárd vonulathoz tartozik, de olyan kulturált látványfestészet, amit mindenütt nagyra becsülnek. A Nemzeti Galériában sincs ennyire karakteres és szerethető kép tőle.

Ha valaki elkezdene jól válogatni, talán ma is össze lehetne hozni egy hasonló gyűjteményt, bár nem kerekedne ki ekkorára. Viszont ez a fajta ízlésbeli nyitottság, hogy Kassák mellett ott legyen Ámos, és mellette megférjen Koszta és Szőnyi – ilyen nincs még egy. A gyűjtők ma is szűkebben gondolkodnak, vagy nincsenek olyan jó tanácsadóik, vagy megváltozott az ízlés – ki tudja. Sok tekintetben fedésben van a Kövesi-gyűjtemény az én gyűjteményemmel. Soha nem szerettem azt, ha valaki csak szép női portrékat vagy franciás képeket gyűjt. A világ ennél sokkal színesebb. Bármi megérinthet, ha hagyom magam, nem kell, hogy valamilyen iskolához tartozzon vagy híres legyen. Ezért érzem ennyire magaménak a Kövesi-gyűjteményt, imponáló a nyitottsága.

– Nyomon követhető a művek eredete, és hogy mikor kerültek a gyűjteménybe?
– Egyes képek a BÁV régi katalógusaiban is felbukkantak, fekete-fehérben reprózva, elvétve kiállításon is szerepeltek, de összességében ez volt a legtitkosabb kollekció. A képek alig ötödét vette BÁV-aukción – akkoriban csak ott volt hivatalos árverés –, míg néhányhoz pult alól jutott hozzá. A hagyatékot feldolgozó Molnos Péter kutatásai szerint Kövesihez kerültek képek Fränkel József és Fruchter Lajos háború előtt megalapozott gyűjteményeiből, és a Szilágyi-gyűjteményből kerültek a tulajdonába a Gresham-kör, kivált Szőnyi István képei.

– Kövesi István csereberélt ezekkel a gyűjtőkkel, vagy csak vásárolt?
– Cserélt is, de inkább megfontoltan vásárolt. A szakmájához láthatóan értett, már a háború előtt is kereskedett, szorgalmasan dolgozott, nagyon odafigyelt az üzletre, és takarékosan élt, így jelentős eszközökkel rendelkezett, és tudta, hogy mit akar. Például a hetvenes évek elején, amikor egy átlagfizetés nem érte el a kétezer forintot, egyetlen aukción százhatvanezer forintért vett festményeket. Vaszary kisméretű bikaviadalos képéért hetvenötezerig ment el, hogy megszerezze.

A szocialista korszakban keletkezett hazai gyűjtemények sajátja volt a nyugati műgyűjtőkkel szemben, hogy nálunk nem rendelkeztek nagy vállalkozásokkal, gyárakkal, vagyonnal, ami mellé passzióból társult volna a művészet, hanem kizárólag ez jelentette a vagyonukat, csak ez volt, mindenüket ebbe fektették. Ezt eladni, felszámolni nem lehetett, mert akkor semmi nem maradt volna az életükben. A korszak jelentős gyűjtői hozzá hasonlóan nagyrészt a maszek világban dolgoztak, mint vásározók, sírkövesek vagy cipőfelsőrész-készítők, és a vagyonukat festményekbe mentették. Szilas Józsefnél például, akinek a gyűjteményét a kilencvenes években segítettem feldolgozni, még a spájzban is kép kép hátán volt. Ha betelt a lakás, vettek egy másikat, így lehetett hivatalosan a festményeket megtartani. Az egész folyamat, ha úgy tetszik, valamilyen rendszerhiba eredménye volt: megengedő gesztus a hatalom részéről. Igazából ezek a kisemberek a mi nagy embereink, az elmúlt fél évszázad gyűjtői, meg kell becsülnünk őket.

– Egyszerre felemelő, mégis borzongatóan bizarr ennek a szenvedélyes gyűjtőnek a rejtőzködő élete. Hogyan látja ezt egy nem kevésbé szenvedélyes gyűjtő?
– A gyűjtés fogság. Én tudom, megtapasztaltam, és ezért csinálom nagyon tudatosan. Minden gyűjtés kompenzáció, ami az érzelmeket, vagy valamilyen lelki űrt igyekszik kitölteni tárgyakkal. De soha nem fog betelni az űr, ezt mondhatom. Haláláig folytathatja az ember, és még akkor is fantáziálhat arról, hogy majd egyben fog maradni a műve. Szintén fájdalmas kérdés, hogy megmutassam-e másoknak, kiálljak-e vele vagy sem? Ha szétbomlik a gyűjtemény – az olyan, mintha saját magát szakítaná szét a gyűjtő. Ez a teher még az örökösökre is átszáll.

– Van kiút a gyűjtés fogságából?
– Én ezt a kérdést folyamatosan megélem, és próbálok rá tudatos válaszokat adni. Ezért találtam ki, hogy könyveket szerkesztek és publikálok: ebben élem ki ez irányú vágyaimat és törekvéseimet. Ezért született több más kiadvány mellett a saját kollekciómat bemutató album és a Modern magyar festészet című kétkötetes összefoglalás is. A gyűjtemény összeállt, dokumentáltam, lehet továbblépni, akár el is adhatom. Másrészt feltétlenül nyitni kell: a gyűjtés akkor értelmes, ha abból gyarapodik a közönség is. A kis múzeumokat – amivel például az aczéli kultúrpolitika jutalmazott bizonyos művészeket és városokat – kevésbé tartom hatékonynak. Alacsony a látogatottságuk és kevés pénz jut arra, hogy magas színvonalon működhessenek. A halhatatlanság fantáziája az egész. Számomra a könyv, a reprodukálás az, ami rögzíti és hozzáférhetővé teszi a műveket a tudománynak, és a közönségnek mintát ad. Azért próbáltam ebben az esetben is rábeszélni a hagyaték tulajdonosait arra, hogy így adhassuk közre a gyűjteményt.

Ezen kívül komolyan kell venni azt a tradíciót, hogy ha valamit ad neked a sors, azt nem lehet, nem szabad mindet megtartani, abból adni kell – ez az önmegvalósítás helyes útja. Amerikában ez jól működik az alapítványi kultúrával, amit persze társadalmi elismertségre is lehet használni, de számomra ez tényleg belső parancs.

– A gyűjtő halála után ritkán marad egyben a kollekció. Hogyan sikerült ezt a gyűjteményt megtartani az elmúlt három évtizedben?
– A szocializmusban létrejött nagy gyűjtemények mind felbomlottak. Ez egyben maradt, még a gyűjtő halála után évekkel is szinte hiánytalanul, szó szerint féltve őrizték az örökösök. Falon, polcon voltak a képek, majd egy részük onnan is tovább került. Én, aki mondhatom, hogy jó viszonyba kerültem a családdal, az előszobán át a konyháig jutottam csak. A család és a tulajdonosok most is teljes mértékű diszkréciót kérnek. Nagyon nehezen nyitottak, tíz év alatt sikerült elérni, hogy kiálljanak ezzel a gyűjteménnyel és megszülessen a könyv, ami szerintem értelmet ad Kövesi István gyűjtői tevékenységének. Ezek a képek a kiállítás után soha nem lesznek láthatóak így egyben.

– Vannak még ilyen rejtett kincsek a háború utáni gyűjtők hagyatékában?
– Barna Jenő özvegye nemrég halt meg, abban a gyűjteményben vannak még ígéretes darabok. De az, hogy így egyben láthassuk egy élet gyűjtésének fantasztikus eredményét, még ha csak egy rövid pillantásra is – ma úgy tűnik nekem, hogy ez volt az utolsó lehetőség.

Varjasi Farkas Csaba

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról