Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

Szőnyei Tamás: Leginkább a szabadság

Litera.hu

Ha csak annyit hallottál, hogy Petting,Trabant, Munkahelyi Légkör, QSS, Kretens, Kispál és a Borz, vagy teszem azt Özvegy Kissné és a Nyelesfésű, már belekerülhettél egy sajátos hangulatvilágba. – Nemrég jelent meg a Pokoli aranykor című, a nyolcvanas évek undergroundjának plakátvilágát dokumentáló kötet. Szőnyei Tamással beszélgettünk.

Talán az Almássy téren kezdődött; csináltunk egy fesztivált, ahol a te gyűjtgeményed darabjai az egész eseményt vizuálisan tájolták. A nyolcvanas években kezdted el összeszedni a plakátokat. Ezek szerint idejekorán megérezted, hogy ez egy önálló korszak, amiben élsz. Emlékszel-e ennek a folymatnak a kezdetére? Mi volt az első plakát, amit eltettél?

Szőnyei Tamás: Akkor még a szüleim lakásában tároltam a gyűjteményt. Emlékszem, ahogy lapozgatunk a mappákban, és te meg Nagy Gabi ráböktök egy-egy plakátra, hogy na ez kéne. Előkotortam az átvételi elismervényt, eszerint a Törökfürdő Irodalmi, Művészeti, Kulturális Alapítvány nevében 63 darabot kértetek kölcsön 2000 októberében a Kis Utazás fesztiválra. Tehát jóval rövidebb távlatból tekintettünk vissza a 80-as évekre, mint ahol most tartunk.

Egyébként nem az volt az első kiállításom, hanem amit 1985 februárjában, a Fiatal Művészek Klubjában csináltam. Aki járt oda, tudja, aki meg nem, az megpróbálhatja elképzelni, hogy annak az elegáns villának, ahol most a KOGART-galéria működik, az alagsorában, a büfé és az ótvar vécé szintjén volt a kisebbik, úgynevezett Fekete kiállítóterem. A földszinti, nagyobb terem volt a Fehér, ez meg a Fekete, mert feketék voltak a falai. Üveg mögé tettem a plakátokat. Egyik este a Dixi (Gémes János) nekidőlt valamelyiknek, féltem is, hogy eltörik, de nem lett baj, vér se folyt.

Azért érdekes az 1985-ös dátum, mert még a kellős közepén jártunk, de már elég szép anyag összegyűlt ahhoz, hogy legyen értelme egy ilyen felmutatásnak. Ott volt az összes fontos zenekar plakátja, kezdve a Spions 1978-as Anna Frank-estjével. Ez volt a gyűjtemény első darabja, a bátyámtól kaptam, és ez a koncert tekinthető a magyar new wave egyik legelső eseményének – mondom utólag, annak idején nem is tudtam róla, hogy lesz. De amikor 1980-tól elkezdett kibontakozni a dolog, és megjelentek a Vágtázó Halottkémek, a Bizottság, az URH, a Balaton, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, az Art Deco, a Spenót, az ETA, a 2. Műsor, a Neurotic, a Sexepil, a Bp. Service, a Millenniumi Földalatti Vasútvonal, a Kézi Chopin, a Hús, a Sziámi, a Kampec Dolores, a Csokonai Vitéz Műhely, és igen, a KFT, a GM49, a Satöbbi, ja meg még 1979-ben a Beatrice plakátjai, akkor ez így együtt annyira erős zenei és vizuális ingerként ért, hogy muszáj volt gyűjtenem, dokumentálnom. Már csak azért is, mert kezdő újságíróként ambicionáltam, hogy írjak róluk.

A könyvet Bp. Szabó Györggyel csináltátok, milyen volt a szerkesztői munka, hogyan épült fel a könyv?

Világéletemben szerkesztőségekben dolgoztam, volt fogalmam az együttműködésről, a könyveimet és a cikkeimet azonban elenyészően kevés kivételtől eltekintve egymagam írtam, ezért kicsit tartottam a közös munkától, de végül jól sült el. Mindketten megértettük, hogy egymásra vagyunk utalva: egyrészt mert a kettőnk külön-külön létrejött gyűjteménye együtt volt képes kiadni egy – ha nem is száz százalékig teljes, de átfogó – képet, másrészt mert ebből következett a konszenzus kényszere mindabban, ami bekerült a könyvbe, illetve ami kimaradt. Ebben a jó másfél éves folyamatban fontos szerepet vitt Rieder Gábor, a kötet szerkesztője és a kiállítás kurátora a Kieselbach Galériában, aki kívülről tekintett rá a plakátokra és egyáltalán a közegre, amiről tudósítottak, ezért eleinte érzelemmentesen vehetett részt a hatalmas képanyag szelektálásában. Idővel persze őt is beszippantotta az örvény, és belelkesedett.

Itt kell elmondanom, hogy Kieselbach Tamás támogatása nélkül nem jelenhetett volna meg olyan gazdag kiállításban a kötet, amiről hosszú évek óta álmodtam, ahogyan pár éve meg is írtam itt, a Literán, naplójegyzetként. Azt gondolom, őt is a bűvkörükbe vonták a plakátok. Ott volt az első megbeszélésen, ahol azon agyaltunk, hogy a plakátokon kívül milyen írások és képek kerüljenek bele, aztán ránk bízta, hagyott dolgozni. Első körben én csoportosítottam és raktam részben stiláris, részben kronologikus rendbe a plakátokat, de ez elég sokat módosult, mire a végleges oldalpárok összeálltak. Akadtak éles vitáink, de mindig meg tudtunk állapodni. A fotóanyag válogatásában Gábor vitte a prímet, ő szorgalmazta azt is, hogy a tanulmányokat ne hagyományos módon, a kötet elejére pakoljuk, hanem szórjuk szét őket, ezekkel tagolva a plakátanyagot. Arra is törekedtünk, hogy a „nagy idők tanúi”, azaz Klaniczay Gábor és az én tanulmányaimon kívül nálunk több generációval fiatalabb művészettörténészek is működjenek közre, így került be Katona Anikó, Oltai Kata és Zombori Mónika írása. A jugoszláv, lengyel és keletnémet kontextust hozó tanulmányokat én szereztem, a mellékelt CD számait Kokó, Bp. Szabó Gyuri felesége válogatta. És ki ne felejtsem Czeizel Balázst, aki a kötetet tervezte, és például kitalálta, hogy a tanulmányok melletti széles margókat lábjegyzeteken kívül illusztrációk elhelyezésére használjuk.

A korabeli technológiák hogyan néztek ki, mit tudunk a sokszorosításról?

Erről elég keveset tudok. Tény, hogy a nyomdák nem voltak a mai értelemben vett szabad vállalkozások, mégis elkészültek ezek a plakátok, a többségük ofszet eljárással, de akad szitanyomat, fénymásolat, sőt egyedi grafika is. A nagyobb kluboknak bejáratott nyomdai kapcsolataik lehettek, tán még hivatalos megrendelőként is felléptek. Utána kéne már végre járnom, hogy kapott-e köteles példányokat az Országos Széchenyi Könyvtár. Mert amit ott találnék – vagy talán inkább amit nem –, az azt is számszerűsíthetné, hogy milyen arányban nyomtattak svarcban. A fénymásoló gépeket is ellenőrizték a vállalatoknál, de azért ezek használata is megoldható volt. A 80-as évek második felében már léteztek fénymásoló szalonok is Budapesten, ha nem is annyi és olyan minőségű, mint ma. Látszik, hogy sokszor csak fekete-fehér nyomatra futotta, és a színeket kézzel vitték fel.

Grafikailag-képzőművészetileg mi volt a jellemző a plakátok képi világára?

Leginkább a szabadság, a fantázia tobzódása. Ez hatotta át az egész szférát, a vérprofi művészek munkáitól a dilettánsokéig egyaránt. Autonóm grafika, karikaturisztikus rajz, képregény, kollázs, talált fénykép, betűkompozíció, bármi belefért – de zenekari fotó elég ritkán. A szabadság ugyanolyan értelemben is jelen volt, mint a zenében: nem kellett kiadói elvárásoknak megfelelniük, ezért azt és úgy játszottak, amit és ahogy akartak, azt és úgy tettek a plakátra, amit és ahogyan akartak. Nem volt kiadói vagy zenekari menedzsment, amelyik bármit megszabhatott volna nekik, nem kellett lemezmegjelenésekhez alkalmazkodni, nem turnézták végig az országot ugyanazzal a biankó plakáttal, szinte minden koncerthez új készült.

Kik voltak azok az alkotók, akik meghatározták, túlnyomórészt készítették ezeket a felületeket?

Mindig elmondjuk, de igaz, hogy meghatározó szerepe volt itt azoknak a képzőművészeknek, fotósoknak, akik maguk is zenéltek vagy közel álltak a zenekarokhoz. Soós György (Art Deco), Wahorn András (Bizottság), Bernáth(y) Sándor (Beatrice, Bizottság, majd különféle saját és Szkárosi-produkciók), Gasner János (Sziámi), Kiss Llászló (Európa Kiadó), Gerhes Gábor (2. Műsor), Ocztos István (szintén 2. Műsor, utóbb a Club MM-sorozattal is egyedit alkotott), Bp. Szabó György (Bp. Service), Barcsik Géza (VHK, speviel ő nem zenész), Roskó Gábor (Esperanto Espresso), efZámbó István (Happy Dead Band), Vető János (Trabant, Apropó), Szilágyi Lenke (Kampec Dolores, Orkesztra Luna), Lehoczki Károly (Balkan Tourist), Fákó Árpád (Hús), Soós Tamás (Cs. V. Műhely), Szabó Gergely (Lacht El Bahhtar), Szurcsik József (Art Reaktor), és tervezett legalább egyet Bukta Imre is. Az ő nevük jut most eszembe, de másokat is mondhatnánk, például a Fekete Lyuk plakátjainak arculatát meghatározó Botka Tibort vagy Kistamás Lászlót a Kontroll Csoportból és Kirschner Pétert, aki több zenekarnak is készített plakátot.

Voltak-e betiltott plakátok, olyanok, amelyeket a hatóság eltávolított, de te gyorsabb voltál náluk, és jutott belőle neked is?

Hatóságilag betiltott plakátról nem tudok, olyan esetekről viszont igen, amikor megbírságolták, vagy meg akarták bírságolni az illegális plakátozókat. Röviddel a kötet zárása előtt küldte el nekem Röhrig Géza, aki saját együttese, a Huckleberry plakátjait tervezte, a Mahirtől kapott fizetési felszólítást, mert a cég hirdetési felületeire rakták a Huckleberry plakátjait. 5416 forintot kértek tőle, ami 1987-ben elég szép tétel lehetett. Nem fizette be, gondolta, inkább leüli, de ehelyett hazazavarták Baracskáról.

És mi volt a sajátossága a plakátok nyelvi világának? A zenekarok neveit ha visszanézzük, milyen asszociációs mezőt adnak ki?

Szembeötlő különbség a mainstreambe tartozó, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az új hullámba be nem sorolható zenekarok többségéhez képest, hogy ők, irodalmi kifejezéssel élve, beszélő neveket találtak ki. Nem a zenekarvezető nevét vették fel, mint az Illés, a Bergendy vagy a Hobo Blues Band, nem nemzetközi hangzású, semleges nevet választottak, mint mondjuk a Metro, Omega, Hungária, Locomotiv GT, Generál, Piramis, P. Mobil stb, hanem sokan már az elnevezésükkel közöltek, de legalább is jeleztek valamit. Valamit, ami más, furcsa, olykor egyenesen provokatív vagy poénra kihegyezett.

 

Köztudomású, hogy a hatalom képviselőit mennyire irritálta az Orgazmus (ez volt az URH eredeti elnevezése) vagy a Bizottság, de ha csak annyit hallottál, hogy Petting,Trabant, Munkahelyi Légkör, QSS, Kretens, Kispál és a Borz vagy teszem azt Özvegy Kissné és a Nyelesfésű, már belekerülhettél egy sajátos hangulatvilágba. Más kérdés, hogy azután visszaigazolta-e a zene a megérzéseidet vagy sem. Ez a névválasztási metódus egyébként összhangban volt az angol vagy német nyelvterületen történtekkel, elég olyan nevekre gondolni, mint a Sex Pistols, a Clash, a Stranglers, a Damned, a Talking Heads, a Pere Ubu, a Madness, az Einstürzende Neubauten vagy a Freiwillige Selbstkontrolle.

Ez az ellenkultúra, ami vizuálisan megjelenik, milyen karakterű volt? Milyen hatások tapasztalhatók? Küldföldi példák, mintaadó irányok kirajzolódnak -e?

Tagadhatatlan a punk vizuális hatása, érezhetők rokon vonások az indusztriális térfélen is, de inkább azt hangsúlyoznám, hogy a tervezők egyéni stílusa érvényesült, ami a különbségek ellenére is fura egységgé áll össze a szememben – talán itt leng be a képbe az a ködös valami, amit korszellemnek neveznek. Érdekes megfigyelést tesz a plakátok közös karakterével kapcsolatban a kötetben Katona Anikó, amikor arról ír, hogy elég lazán kezelik a műfaj alapszabályát, miszerint könnyen érthető üzenetet kell közölni – itt sokszor úgy kell kibogarászni, hogy ki, hol, mikor játszik. Viszont a látvány üt.

A kérdés kitágítható a dalszövegekre is. Érdemes volna tán egyszer egy szövegkritikai olvasattal is megpróbálkozni. Te milyen jegyeket emelnél ki belőlük?

Megint a szerzői egyéniségekre kell utalnom, és máris újra annál a sokszínűségnél vagyunk, ami olyan vonzóvá tette számomra az új hullámot. Költőiség, érzékenység, személyesség, közéletiség, politikum, szürreália, brutália, nonszensz, volt itt minden. Persze egy elfogulatlan elemzés nyilván kimutathat közhelyt és blöfföt is, de én vállalom, hogy elfogult vagyok, és szívesebben beszélek arról, amit szeretek.

Mikortól mondható, hogy ez a plakáthullám elült? Az underground szellem meddig és mennyire él tovább, követed-e azóta ezt a világot?

A 90-es évek első felére lehetne tenni a változást, arra az időre, amikor a számítógépes grafika uralkodóvá vált. Ez ha nem is teljesen, de alaposan átrajzolta a képet. Megváltoztak a méretek is. Egyrészt nagyobbra nőttek, mint a gyűjteményem jó részét kitevő A4 és A3, másrészt összementek, és lett belőlük flyer, azaz szórólap. Amit már nem a falakon, építkezési palánkokon, lámpaoszlopokon kell keresni, hanem ki van rakva az artmoziban meg a romkocsmában, bemész és fölmarkolod. Összeszedtem ezekból is egy csomót, nem lehet ellenállni ennek a színkavalkádnak, de szisztematikus gyűjtésnek ezt már nem nevezném. Valamilyen szinten ezekben él tovább a 80-as évek plakátjainak szelleme, és a matricákban, amik tényleg követhetetlen mennyiségben jelennek meg az utcán és a szórakozóhelyeken, a férfivécékben biztosan, a legkülönfélébb, sokszor rejtélyes üzeneteket hordozva, jócskán túlmutatva a zenén. Ezeket leginkább fotón lehetne gyűjteni, remélem csinálja is valaki, és pár év múlva kihoz belőlük egy gyönyörű albumot.

Mi a te legkedvesebb plakátod, és fűződnek-e személyes történetek hozzá?

Sok legkedvesebb van, igyekszem mindig mást választani, ha ezt kérdik. Most épp az a filctollal írott Sexepil-plakát jut az eszembe, amelyen az égvilágon semmi különös nincsen, csak az esőben megfolytak a betűi. Nem emlékszem, honnan szedtem le, de örülük, hogy megmentettem, mert lehet, hogy másnapra teljesen szétázott volna.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról