Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

A KINCSVADÁSZ

Figyelő

Szisztematikus építkezéssel, majd’ két évtizednyi munkával Kieselbach Tamás piacvezető galériát és aukciós házat hozott létre. Az őt ismerők szerint semmi meglepetés nincs abban, hogy a múlt év végén nála született meg minden idők legmagasabb magyarországi műkincsárverési vételára.

Még javában tartott a Kieselbach Galéria nagy karácsony előtti árverése, amikor a szervezők már e-mailben értesítettek mindenkit, akit lehetett, hogy 230 millióért elkelt Csontvárynak a nagyközönség által korábban sosem látott A szerelmesek találkozása (Randevú) című alkotása. Ez is mutatja: a galéria felkészült arra, hogy december 15-én rekordot dönt a mindaddig gyakorlatilag ismeretlen kép leütési ára. A jutalékkal együtt 276 milliót érő festményről mindeddig még a bennfentesek is csak egy fotórészletet ismertek. Nemrég azonban jelentkezett a család, amelynél évtizedek óta ott lógott a vagyonokat érő alkotás a falon, és - mély titokban - megbízta a galériát, adja el a képet. Miként homály fedi az eladó kilétét, olyannyira semmit nem tudni a vevőről sem. Mindössze annyi ismert, hogy a műtárgy Magyarországon marad, mert bár - amíg ismeretlen volt holléte - nem volt védett, amint bekerült az aukciós katalógusba, megindult az eljárás, azaz a festmény immár nem hagyhatja el az országot.

Tudatos árképzés

Aligha meglepő, hogy éppen Kieselbach Tamás árverésén született meg a magyarországi aukciók eddigi történetének legmagasabb leütési ára, annál is inkább, mert már a 85 milliós kikiáltási ár is rekord volt. „Kieselbach az első pillanattól azt üzente a világnak, hogy a magyar festészet világszínvonalú, és az árai is ezt tükrözik” - mondja az egyik hazai galerista. A Kieselbach által a legjobbak közé sorolt Rippl-Rónai és Vasary alkotásai ma már a tizenöt évvel ezelőtti kikiáltási árak hússzorosán indulnak a liciteken. Maga a galériatulajdonos is elismeri egyébként, hogy árai nem alacsonyak, ám az „agresszív” kifejezést - árazási technikáját ezzel illetik egyes konkurensei - elutasítja. „Ha valaki otthon van a művészettörténetben, pontosan meg tudja állapítani egy kép értékét; csak idő kérdése, hogy azt a piac is beérje. A két évvel ezelőtt meghatározott árakra például ma már nem mondják, hogy magasak.”

A hazai piac pedig - legalábbis Kieselbach szerint - nyitott arra, hogy áraival is a nemzetközi környezetbe illeszkedjen. „A világ, beleértve Magyarországot, rengeteget változott az elmúlt 20-30 évben. Az emberek egyre jobban élnek, a vevő és a pénz egyre több és több, miközben a műtárgyakból mind kevesebb lesz. Az áraknak így nincs felső határa. Egy Klimt-kép 135 millió dollár, a magyar csúcsteljesítmény 1 millió dollár körül mozog. Ha ezt a kommunizmus időszakához viszonyítjuk, akkor elszédülünk, de ha belegondolunk, hogy egy tőlünk 250 kilométerrel odébb készült kép ma 135-ször annyiért kel el, mint a mieink, az elgondolkodtató.”

Kieselbach Tamás

42 éves műkereskedő, 1990-ben szerzett diplomát az ELTE művészettörténet szakán, 1989 és 1991 között pedig az Iparművészeti Főiskola design manager szakát is elvégezte. 1982-től előbb a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán dolgozott. Első galériája 1995-ben nyílt meg Budapesten, a Falk Miksa utcában. A mai Kieselbach Galéria és Aukciósház három évvel később, a Szent István körúton - az egykori Luxor kávéház helyén - kezdte meg működését. A galériát feleségével közösen vezetik; egy 13 éves fiuk van. Kedvenc időtöltésük az utazás.

Gyerekfejjel

Az idő majd eldönti, hogy ebben a kérdésben kinek van igaza, ám az megkérdőjelezhetetlen, hogy Kieselbach Tamás piaci megérzései az elmúlt tizennyolc évben szinte kivétel nélkül beigazolódtak. Sőt, már kamaszkori ösztönös sejtései is kiemelték társai közül. Akkoriban még aligha tudatosult benne, hogy kiváló üzleti érzéke van, de azt észrevette, hogy a lomtalanításokon Budapest-szerte kidobált holmik között nagyon sok, általa kiemelkedően szépnek látott tárgy bújik meg. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy néhány üzlet kirakatában a hasonló tárgyakon szép kis summáról szóló árcédula díszeleg. „Már gyermekként dicsérték a szememet, s - kezdetben csupán néhány szerencsés véletlennek köszönhetően - a családban én lettem a kincstaláló. Jöttek a sikerélmények, az otthoni elismerés, s mindez egyre erősebben hajtott engem.” Képességét már kamaszként álmai beteljesülésének szolgálatába állította: a kacattá vált értékeket maga kezdte összegyűjteni és pénzzé tenni, a bevételből pedig folyton utazott, a világ mind több múzeumát akarta megismerni.

Egykori gimnáziumi osztálytársa, Bojár Iván András emlékszik még a tinédzser Kieselbach lomtalanítási naptárára, amely alapján rendre beszerző körútra indult. „Számomra érthetetlen szempontok alapján szedte össze a dolgokat, azonnal az értékesíthetőséget figyelve” - mondja a gyerekkori barát, aki még élesen emlékszik öt darab XIX. századi kályhacsempére, amit az ifjú Kieselbach Tamás „kifejezetten jó szemmel” választott ki a sok limlom közül. Később közös „sportba” is kezdtek: betanulták az összes magyarországi múzeum anyagát, és amikor ezzel végeztek, Párizs, Prága, Drezda és Bécs felé vették az irányt. „Egy-egy körút után mindig kikérdeztük egymást. Mondanom sem kell, rendre Tamás nyert.” A határok megnyílásával a galerista továbbvitte kedvenc gyerekkori foglalatosságát távolabbi helyekre is, sőt, ma is abban leli leginkább kedvét, ha utazhat és „magolhat”. „A műtárgyakon keresztül valami jót csempésztem az életembe. Ebben az országban kevés a kép, ha valakinek képéhsége van, nincs más út, minthogy külföldre menjen” - mondja saját szenvedélyéről.

A gyűjtés örömforrás volt a számára, szavai szerint menekülés a szocializmus szürke világából, amiben már kamaszként sem érezte jól magát. A kitörni vágyó fiatalember hamar felismerte, „ezen a területen pénzt lehet csinálni, ami a szabadsággal volt egyenlő”. Gyűjtési szenvedélyében és az életben is partnerre lelt feleségében, akivel később már együtt járták a vásárokat. Zsigulijukkal éjjel letáboroztak a helyszínen, s hajnalban ők alkudtak először a képekre. Volt, hogy Tamás két nap alatt 1,5 millió forintot keresett egy képen, mert a kereskedővel ellentétben, akitől egyébként jó áron megvette az árut, ő tudta, mi az alku tárgya, s így már azt is, hogy kinek és mennyiért tudja továbbadni.

Éles szemmel

Jó időben volt jó helyen - mondják a pálya döntő állomásának számító Kieselbach Galéria és Aukciósház, illetve annak elődje 1995-ös megalapításáról irigyei és tisztelői egyaránt. Aligha vitatható viszont, hogy a 30 éves Kieselbach ekkor már nem csupán tehetséges, de szakmailag is alaposan felkészült ember volt. Megnyert egy középiskolai művészettörténeti versenyt, elvégezte az ELTE művészettörténész szakát, dolgozott a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum bírálati osztályán, a pécsi vásárokon pedig azt is kitanulta, miként lehet villámgyorsan dönteni egy kép megvételéről, anélkül, hogy egy teljes műértő csapat állna a háttérben. „Akár Pécsett jártam, akár az Ecserin, megvettem az aznapi kínálat legjobb festményeit” - mondja képkereskedő karrierje hajnaláról.

„Szisztematikusan, rétegről rétegre építkezik, következetes, nem kapkod el semmit” - mondja róla egybehangzóan gyerekkori barátja, egy versenytársa, s első munkaadója is. Utóbbi, a Nagyházi Galéria vezetőjeként később konkurensévé lett Nagyházi Csaba lapunknak beismerte: nem gondolta, hogy Tamás ennyire viszi az életben. „Elszánt, tudatos és felkészült volt, de mai sikerét leginkább annak köszönheti, hogy mindenkinél előbb megérezte, lesz fizetőképes művészetrajongó réteg Magyarországon.”

Jó szemének és jó kereskedői vénájának köszönhetően a letűnt rendszer széteső műkereskedelmének helyére lépő szereplők között Kieselbach üzlete hamarosan az élre tört, szorosan a nyomában Virág Judit műkereskedésével. A mai napig ők ketten viszik a két legnagyobb forgalmú hazai festménygalériát és aukciós házat. Noha Virág Judit lapunknak úgy nyilatkozott, hogy kettőjük között nincs versengés - elég nagy a piac, mindketten jól elférnek rajta -, piaci megfigyelők szerint a köztük zajló konkurenciaharc a magyar modernisták képeinek fogyatkozásával egyre erősebb. Az árak ütemes emelkedése ezzel is magyarázható, hiszen mind nehezebb az árverésekre képeket - főleg jó minőségű alkotásokat - szerezni, és ilyenkor döntő, hogy mennyit ígér a műtárgyért az aukciós ház. A piacon tehát érdemes bátor árképzést alkalmazni, s amint azt a galéria legutóbbi árverése mutatja: Kieselbach árai valóban merészek, de nem irreálisak, hiszen a képek elkelnek. A két kereskedő sajátos stílusa mentén egyértelműen körülhatárolható az ügyfélkör. „Kieselbachhoz azok járnak, akiknek egyedül az fontos, hogy képük licitje minél magasabb kikiáltási árról induljon, kedvezményekre azonban nála nem lehet számítani. Virág Judittal viszont azért vonzó üzletet kötni, mert olykor azt is garantálja, hogy bizonyos ár mellett ő maga vásárolja fel a képet, és gyakran még engedményt is ad a jutalékából” - avat be a kulisszatitkokba az egyik piaci szereplő. „Az ember az árképzésben is maradjon következetes az elveihez - kommentálja Kieselbach az értesülést -, ami pedig a kedvezményeket illeti: veszélyes ösvény, aki egyszer rálépett, az nem fordulhat vissza. De miért is kellene kedvezményt adnom? Én az elért leütési árakkal versenyzem, s úgy tapasztalom, hogy a személyes szimpátián túl ez a legfontosabb választási szempont az eladóknál.”

Vannak ugyanakkor nem hétköznapi ügyfelek is, akik egy képkereskedésnek mind a forgalmán, mind a presztízsén jócskán lendíthetnek. „Kovács Gábor galériája, a Kogart egyik tárlatnyitóján például felvonult a hazai galeristák színe-java, és ott volt a miniszterelnök is. Nem lehetett nem észrevenni, amikor Gyurcsány Ferenc Virág Juditot kérte fel, hogy kalauzolja végig a kiállításon” - meséli az egyik piaci szereplő. Képkereskedői körökben azt is tudni vélik, hogy a külképviseletek képekkel történő „felöltöztetésére” is Virág kapott megbízást. Kieselbach Tamás viszont saját bevallása szerint politikai kapcsolatokat egyáltalán nem ápol. „Hál’ isten a galériában a politikus nem politikusként viselkedik. A festészet, a képzőművészet környezetében az emberek mindig a jobbik arcukat mutatják. A közéleti szereplők is annyira átalakulnak, hogy nem is ismerném meg őket.” Annál inkább jól érzi magát neves üzletemberek társaságában. Több közös látogatást tettek már Karvalits Ferenccel (az FHB igazgatóságának elnökével, a CIB Bank ex-vezérigazgatójával) New Yorkba vagy éppen Londonba, ahol a kultúrturizmus jegyében kortársművészeti kiállításokon, aukciókon vettek részt. „Tamástól rengeteget tanultam a művészetről ezeken a kirándulásokon” - mondja Karvalits. Hozzáteszi: saját kortárs gyűjteménye alakításába Kieselbach sosem próbált beleszólni; olyan tanácsot ugyanakkor kapott tőle, amely mégiscsak áthatja a kollekcióját: „Gyűjteményeden annak kell átszűrődnie, ahogy te magad látod a világot.”

Kieselbach régi barátságot ápol Jaksity Györggyel, a ConCorde Értékpapír Rt. vezérigazgatójával, a Budapesti Értéktőzsde ex-elnökével, aki egyúttal törzsvásárlója is. Vélhetően üzletember barátainak inspirációjára még a festészettől igen távol eső területre is tett egy rövidebb kiruccanást. Nevezetesen Kieselbach fejéből pattant ki a habostorta.hu ötlete, amely 2005-ben a negyedik leglátogatottabb magyar internetes oldal volt. „Ki akartam próbálni magam valami másban, érdekelt, hogy csak a képekkel boldogulok-e, vagy más területen is”. Ehhez társakat is talált, többek között Jaksity Györgyöt, Geszti Péter ismert reklámszakembert, továbbá Weiler Pétert, aki a mai napig a Habostortát üzemeltető társaság vezetője. Az alapítók azonban 2006 októberében az eladásról döntöttek. „A cég elért egy olyan szintet, amikor dimenzióváltásra volt szükség, és az üzlettársaimmal együtt úgy döntöttünk, kiszállunk” - von mérleget Kieselbach, aki (bár az üzlet részletei nem nyilvánosak) nem járt rosszul a néhány éves kiruccanással.

Védettségi akadályok

Kieselbachnak markáns véleménye van a képek itthoni védetté nyilvánítási gyakorlatáról is. Szerinte el kellene gondolkodni azon, mire is való a védettség. Volt idő, régebben, amikor a képek itthon tartása volt a cél, mára ez már megváltozott. A hazai műtárgypiac vonzza vissza a képeket, nem kell attól tartanunk, hogy elveszítjük ezeket. „Arról nem is beszélve, hogy ha mondjuk egy Csontváry egy békásmegyeri panelban porosodik, senkinek nem jó, sem a gyűjtőknek, sem a hazai festészet világhírének.” Szerinte a magyar festészet érdekében olyan jogi státus kellene, hogy a védett képek is elhagyhassák az országot, például neves külföldi múzeumokba, magánygyűjteményekbe kerülhessenek. (Manapság nem ritka jelenség, hogy egy aukciós katalógusban már hetek óta látható műtárgyat az árverés napján nyilvánítanak védetté, azaz kötik ki, hogy annak az országban kell maradnia. Ezzel lényegesen befolyásolják a kép értékét, hiszen a vevő így már csak a magyar piacon sáfárkodhat új szerzeményével, azt nem mérettetheti meg a nemzetközi porondon.)

A védettséggel nem tud mit kezdeni, a képek eladása után járó jogdíjfizetést viszont gyakran szabotálja a piacvezető galerista. A műkereskedelemben az eladott tárgyak után a kereskedők az ár 5 százalékát kötelesek befizetni. Magánszemélyek közötti adásvétel esetében ilyen kötelezettség nincs. Az irodalom vagy a zene területén például a szerző halálától számított 70 évig él a szerzői jogi védelem, s jár az örökösöknek a szerzői jogdíj. A képzőművészet szerzői jogi szabályozása ezzel szemben a már több mint 70 éve halott szerzők után is szed pénzt, járulék címén, és azt nehéz sorsú képzőművészek között osztja szét. A befizetendő összeg mindkét forma esetében az eladási ár 5 százaléka.

A vizuális művészetek jogvédő irodája, a Hungart előző elnöke szerint Kieselbach a notórius nem-fizetők közé tartozik, és ezt a jelenlegi vezetés is megerősítette. A jogvédő hivatal jogásza szerint bár a jogdíjak elmismásolása a műkereskedők körében általános gyakorlat, „Kieselbach az élen jár ebben”. Durva becslés szerint (hiszen a Hungart nem tud hivatalosan minden eladásról) a befizetendő összeg felét magánál tartja. Az évek óta tartó viszály többször perbe is torkollott, ám végül mindig tárgyalás nélkül egyeztek meg, ilyenkor a galéria legtöbbször befizetett „valamennyit” a követelt összegből. Kieselbachot, és vele együtt a műkereskedőket az zavarja, hogy nemcsak a szokásos 70 éves határon belül kell fizetniük, hanem azon túl is.

Kieselbach szerint olyan teher van ezzel a hazai műkereskedelmen, amit nem lehet elbírni. Ez a megmaradt haszon oroszlánrésze, és úgy véli, ha ez jó gyakorlat lenne, akkor világszerte rendre alkalmaznák. Ezzel szemben szinte az összes nyugati konkurense ezen teher nélkül dolgozik. „Ráadásul ez az 5 százalék a kortárs festészet egészének kevés, a hazai műkereskedelemnek pedig túl sok.” A galériákban szokásos 15-20 százalék jutalékból az áfa befizetése után a kereskedők kulturális járulékot fizetnek (1 százalék), a haszonból 2 százalék iparűzési adó terheli őket, 5 százalék megy a Hungartnak. A maradék kevesebb mint 10 százalékból kell a műkereskedőknek minden költségüket fedezniük.

Mint a galerista mondja, ő szívesen leül a törvényhozókkal, a Hungarttal, és az összes piaci szereplővel arról beszélgetni, hogy mi módon lehetne a magyar képzőművészeti életet gazdagítani. „De nem arról, miként kopasztunk le egy bárányt, amikor annak még ki sem nőtt a szőre. A semmiből jön a magyar műkereskedelem, hagyni kéne megerősödni, ez lenne jó mindenkinek.”

Kieselbach felháborodása mögött más is meghúzódik. Több szakmabeli elmondása szerint ő nemcsak üzletnek, missziónak is tekinti, hogy a magyar képzőművészettel foglalkozik. Ennek egyik igen impozáns módja a galéria által kiadott művészeti albumok gründolása. Az őt közelről ismerők szerint ez irányú ténykedésére különösen büszke, hiszen tisztában van vele: ez nem az ő dolga lenne, erre ott vannak a művészettörténészek, a múzeumok.

A nemritkán több tízezer forintos kiadványokat Kieselbach sokszor ajándékba adja a galériájába betérőknek, kurátoroknak, külföldi múzeumok képviselőinek, pedig sokat öl az albumokba. „Gondoljanak egy összegre és szorozzák meg hárommal” - igazít el minket, mennyibe fáj neki ez a jótékonykodás. Azért harapófogóval, de kihúzzuk belőle: a kiadványok menedzselése, a kortársak szüntelen népszerűsítése egyszer csak forintban is lecsapódik nála. „De ez nem az első, nem is a második szempont.”

Szalóky Károly, a Várfok Galéria tulajdonosa szerint Kieselbach a XX. századi magyar modernisták műveinek összegyűjtésével és albumba rendezésével olyan kort mutatott meg, olyan képeket tett ismertté, közkinccsé, amelyek létezéséről addig csak egy nagyon szűk szakmai kör tudott. Hiánypótló munkát végzett el, amit tőle senki nem kért.

A szakmában azt is mondják, válogatásai sajátos monopóliumot adnak személyének, s rajta keresztül galériájának. Egyesek szerint működésével ő határozza meg, mi tartozik a XX. századi magyar festészetbe, s mi nem. Ezzel pedig tulajdonképpen a saját malmára hajtja a vizet. Kieselbach erre mindössze annyit mond: mivel az ő válogatása, természetesen az ő ízlését tükrözi - de bárki utána csinálhatja. Hogy csak felfújt lufi lenne a korszak sikere? Kieselbach szerint ha valaki nagyon rászánja magát, akkor egy első látásra nem olyan értékes korszakból is tud értékeset kihozni, ha meglátja azokat a részleteket, melyek hangsúlyozásával sikerre lehet vinni azt. Bár kerüli a konkrét választ arra, neki is van-e már újabb kiszemelt területe, válaszaiból kicseng: a magyar fotóművészettel szívesen foglalkozna, amit az is mutat, hogy legújabb katalógusában egy-két alkotás már fel is bukkant.

Hasonlóképpen az sem lehet véletlen, hogy gyűjteményébe már kortárs alkotások is bekerültek. Nemrég Fehér László Zsidó fiújáért folytatott intenzív kampányt, pedig a Sotheby’s New York-i árverésére beválogatott alkotáshoz üzletileg nem volt köze. „Egy ország kultúrája a kortárs művekkel van elevenen jelen a nemzetközi piacon. Egy-egy rekord könnyebben átjut az embereken. Hogy szép, azt nem értik meg, hogy drágán kelt el, azt megértik. Ilyenkor rohannak a galériákba” - magyarázza, miért akarta annyira, hogy a Zsidó fiú jó áron keljen el, s ezáltal, ha áttételesen is, ő is részesüljön a sikerből. Csakhogy csalódnia kellett. Fehér művéért nem rajongott a New York-i közönség, a kép nem talált vevőre. Azt mondja, most már kár búslakodni ezen, de bevallja, ő másképp „ágyazott volna meg” a képnek. Nem az árral volt a baj, hiszen alacsonyobb áron nem került volna be az aukcióba. „Viszont itt egy országról van szó, nemcsak a beadóról vagy az alkotóról. Meggyőződésem, hogy jobb szervezéssel és reklámmal sikert lehetett volna elérni.”

Nem adja alább

Nem csak ebben, mindenben maximalista - jellemzi egyik ismerője. Egy alkalommal például, amikor elhatározta, hogy elmegy az Operabálba, tánctanárt fogadott a felkészüléshez. „Soha nem találni hibát az öltözködésében sem, legyen rajta farmer vagy öltöny, de mindez jókora visszafogottsággal párosul.” Egyesek úgy vélik, éppen tartózkodása akadályozza őt abban, hogy még sikeresebb legyen.

Kieselbach Tamás rajta van a leggazdagabb magyarok listáján (2006-ban 3,8 milliárdos becsült vagyonával a 96. helyen zárt, az első, 2002-es listába még 2,1 milliárddal került be), anyagi gondjai nincsenek. Ő maga azonban nem így érzi. „Egy műkereskedőnek sosincs pénze. Képei vannak, de pénze az nincs” - mondja, és tartózkodása ellenére beavat minket abba is: örül, hogy ma már nem vesz úton-útfélen képeket. Elmondásából az derül ki, ha időnként profiljától ellentétes dologba vág bele, azt is azért teszi, mert legalább addig sem képet vásárol.

Karácsonyi hajrá

Még soha ekkora összegről nem állíthatott ki számlát egyik aukciója végén sem a Kieselbach Galéria, mint 2006 karácsonya előtt. Nem csak az eddigi magyarországi rekord dőlt meg, amikor egyetlen képért - Csontváry Kosztka Tivadar A szerelmesek találkozása című alkotásáért - 230 milliót szereztek a mű tulajdonosának, de az összforgalom tekintetében is impozáns volt a Vígszínházban rendezett árverés. Az eladási árak összege 909 millió forintra (jutalékokkal együtt 1 milliárd 91 millióra) rúgott. Összesen 244 mű volt porondon, közülük 98-ért adtak többet egymillió forintnál. A homályból előbukkanó Csontváry-kép mellett Ziffer Sándor is aratott: 1908-as, A nagybányai Zazar-part a régi híddal című képe 14 millióról indult és 38 milliónál koppant a kalapács, míg egy másik képe 15 millióra duplázott.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról