Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

A keret sosem marginális kérdés - Beszélgetés Kieselbach Tamással a keretezés fontosságáról

Artmagazin 2017/7.

Keret-sorozatunk ötlete akkor fogalmazódott meg, amikor még az év elején a Kieselbach Galéria váratlanul átalakult kereterdővé. Leveleket, sőt néhol még gyümölcsöket is formázó, aranyozott vagy nyersen hagyott faragások, csipkék, girlandok vagy csak gipszimitációik lógtak a falakon egyszerű ezüstözött lécek társaságában, sok-sok év átkeretezési gyakorlatának hordalékaként. De miért kellett szinte minden képre új keret? Ebben a részben erre is választ kapunk, sőt még az is kiderül, hogyan kelnek új életre a kidobott vagy csak lecserélt keretek.

Topor Tünde: Miért fontos a keret?

Kieselbach Tamás: Az első megközelítés az, hogy amit fontosnak és értékesnek tartunk, azt megbecsüljük. Fizikailag védjük, kiemeljük a hétköznapok
profán kontextusából, piedesztálra helyezzük. Vizuális eszközökkel is tudatosítjuk, hogy van egy határ a műalkotás és a környezete között, amelynek átlépésekor megváltoznak a szabályok. Építészet kicsiben: egy színház, egy templom vagy egy koncertterem nemcsak terek tagolása és díszítése, hanem a belépő ember hangulati irányítása is. Ahogy egy templomban önkéntelenül elcsendesedünk és befelé kezdünk figyelni, úgy a jó keret is hangulatilag előkészít, ráhangol a műalkotás befogadására. A következő lépés, hogy a keretezéssel megpróbáljuk a lehető legjobban érvényesíteni a műben rejlő értékeket: ráirányítjuk a figyelmet, kiemeljük a fontos vagy nekünk tetsző részleteket. Mindezek után jön a leglényegesebb és legösszetettebb dolog, az interpretáció. Ez a folyamat legkreatívabb része, engem is ez vonz leginkább. A kép keretezője – ha nem is tud róla, akkor is – beleszól a műalkotásba, értelmezi, kijelöli vagy legalábbis előtérbe helyezi a befogadás bizonyos útjait. A keret nagyon erős manipulációs eszköz, vissza is lehet vele élni.

Milyen a helyzet ma Magyarországon a keretezés frontján?

Egy kicsit messzebbről futnék neki. Ugyanis tágabb értelemben természetesen a műalkotás környezete, az enteriőr, sőt a befogadó épület, a város és az ország is keret. Abban, hogy a magyar festészet nemzetközi presztízse még mindig csak ott tart, ahol, éppen e keretek nem éppen szívderítő állapotának köszönhető. Ráadásul ezt az állítást nemcsak úgy kell értelmezni, hogy a múzeumainkba belépő külföldiek hangulatát és benyomásait mindaz meghatározza, amit az országban tapasztalnak, hanem a dolog kétszeresen is igaz. Hiába lennénk elméletben zsenik a képek keretezése terén, nincs aki megvalósítsa, tárggyá varázsolja a gondolatokat. Nyugaton hatalmas, évszázados múltra visszatekintő, töretlen tradíciója van a keretezésnek. Olyan műhelyek léteznek, ahol generációk sora óta tökéletesítik a technikákat, kifogyhatatlan profil- és mintakészletekkel, féltve őrzött patinareceptekkel szolgálják ki a megrendelőt. Nálunk sosem ért el ilyen szintre a keretezés, ráadásul 1945 után volt egy időszak, amikor gyakorlatilag még ezt a szerény kultúrát is kiirtották. Erőltetettnek tűnik, pedig mélyen igaz, hogy Trianon és a 2. világháború a keretezés tekintetében is behozhatatlan hátrányt okozott. A Monarchia nagy budapesti gyűjtői még napi kapcsolatban álltak a párizsi, londoni és berlini műkereskedőkkel, a Cézanne-, Gauguin-, Degas- és Courbet-képekhez tőlük kapták a kereteket. Láthatjuk ennek a következményeit Hatvany Ferenc vagy éppen Herzog Mór Lipót fennmaradt enteriőrfotóin. Ahogy az 1920-as esztendő a képek vásárlásában is hatalmas törést jelentett, úgy a keretek terén is elszakadtunk a világ azon részétől, ahol a trendeket diktálták és a legjobb rámákat készítették. Ettől kezdve szó sem volt olyan keretiparról és -kultúráról, mint Párizsban vagy Londonba, a szocializmus pedig végleg betette a kaput.

Ez megváltozott mostanra? Milyen a mai keretezéskultúra? Nem az ócskapiaci helyzet érdekel, ott nyilván nincs változás. De ha egy gyűjtő mondjuk múzeumi közegben szeretne ebben a témában tájékozódni, ott milyen a helyzet szerinted? Látsz változást? Mennyire vagy elégedett a magyar műtárgyanyaghoz tartozó keretanyaggal?

Elindult valami, mint sok más területen, ebben is úton vagyunk és jó irányba haladunk. Engem már az is meghat, hogy a debreceni keretező kolléga, Péter Gábor milyen motivált, így vele végre sok tekintetben előre tudtunk lépni. Engem mindig is szenvedélyesen érdekelt ez a terület, nemcsak a képeket nézem már vagy negyven éve szinte megszállottan, hanem a kereteket is. Mert azt tapasztaltam a külföldi utazások során, hogy hiába tesznek ki Bécsben, vagy pláne Párizsban és Londonban egy ugyanolyan kvalitású képet, mint amilyet számos pesti galériában nap mint nap láthatunk, a Nyugaton bemutatott mű mégis százszor jobban néz ki. Ebben a mellbevágó élményben persze a kereten kívül a jó bevilágítás és a minőségi környezet is benne van: sokkal magasabb presztízzsel jelent és jelenik meg kint a művészet, mint itthon. Azt láttam, hogy a megfelelő tálalással a műalkotás megnemesedik, erősebben hat – furcsa ezt így mondani, de jobb művé válik. A rossz keret leleplezi a művész valós vagy látszólagos hibáját, a jó pedig elfedi, vagy akár erényt csinál belőle, mert kiaknázza a megoldatlan részletekben, az esetlegességben rejlő lehetőségeket. A keretezés interpretáció, a tálalás művészete. Mikor ez leesett – és elég hamar leesett –, hatalmas szenvedéllyel fordultam efelé a terület felé.

Vannak, akik túlzottnak is tartják ezt a lendületet, vagy bírálnak az aukciókon megjelenő keretek miatt.

A bírálatok egy része persze jogos: a mai magyar helyzetben töredékesen tudom csak megvalósítani azt, amit elgondolok. Egyszerűen nincs meg az a színvonal, az a választék, az a tudás, amely szabad kezet adna. A külföldi rendeléssel pedig más problémák vannak – a túl nagy távolság, az ár és az idő szab súlyos korlátokat. Ennek következtében az a mix, ami egy-egy aukción létrejön, sorozatos kompromisszumok eredménye, amit csak kisebb-nagyobb fenntartásokkal tudok szívből dicsérni. A másik – lényegesebb – megjegyzésem az, hogy a keretezés nem csak, sőt nem elsősorban ízlés kérdése. Műkereskedőként az én legfontosabb feladatom a rám bízott műtárgy sikerre vitele. Ennek egyik fontos eleme a keretezés, és nem hiszem, hogy él ma Magyarországon olyan ember, akinek ebben nagyobb tapasztalata lenne nálam. Több mint tízezer képet kereteztettemát az elmúlt közel negyven évben. De nemcsak úgy, hogy választok az elém szórt gyári mintákból, hanem általában a stílus és a patina meghatározásában is én döntök, sőt a profilok és díszítések formáit is én skiccelem le. Persze fontosnak tartom azt is elmondani, hogy még ekkora gyakorlat, a sok ezer kép keretezése sem ment meg a hibázástól. A mai napig előfordul, hogy a választék és az idő szűkössége miatt nem olyan eredmény születik, amit szerettem volna, kénytelen vagyok belenyugodni egy olyan kompromisszumba, amit én sem érzek jónak. Az ízlésre vonatkozó kritikákra több példával is felelhetek, de most csak vegyük a legutóbbit. Bohacsek Ede Rákosligeti táját idén tavasszal árvereztük 16 milliós kikiáltási áron. Hogyha magamnak, a saját lakásom falára kellett volna keretezni, akkor egy csendesebb, minimalista rámát választok. Finom, apró mozgásokkal, tökéletes arányrendszerrel, amely egy intim környezetben, az otthoni csendben is jól működik. Hozzám személyesen ez állna közelebb. De nekem egy olyan képet kellett a potenciális vevőknek „feltálalnom”, izgalmassá tennem, egy olyan festőre kellett ráirányítanom a figyelmet, akitől még soha nem szerepelt kép aukción, akit a páratlanul kicsi életmű miatt alig ismertek még a gyűjtők közül is. Egy ilyen esetben nagyon erős eszközökkel, adott esetben széles, súlyos, látványos kerettel kell demonstrálni a mű jelentőségét. Vagyis egyensúlyoznom kellett a „hangosság” és a „jó ízlés” között. Az általam tervezett keretet persze lehet kritizálni, de az 50 milliós ár azért elég erős érv amellett, hogy jól döntöttem. Egy eladásra kerülő kép keretének jóval több kritériumnak kell megfelelni annál, mint hogy pár felkent ítész elégedetten csettintsen, ha ránéz. Elhiheted, pontosan tudom, mivel válthatnék ki ilyen reakciót, de a rajtam lévő felelősség ennél sokkal nagyobb. Több regiszteren kell játszanom, hogy végül a keret sikerre vezesse a képet. Ma a jó ízlés szinonimája az, hogy minimalista – pedig ez egyrészt ab ovo butaság, másrészt a „megtanult” ízlés nem azonos a valódi, ráérző, a stílusok között könnyedén navigáló, igazi jó ízléssel. Mert nem igaz, hogy csak az a „menő”, ami puritán, letisztult, csendes és visszafogott. Ez csak azoknak jelent önigazolást, akik nem tudnak eligazodni a különböző korstílusok, divatok és irányzatok között, akik nem érzik a minden mögött rejlő arányt, a harmóniát, nem hallják, hogy mit „diktál” a kép, így jobban is teszik, ha maradnak az egyenes vonalaknál, a geometrikus formáknál, a natúr fánál vagy a fehérnél, mert különben belecsúsznak valami kínos tévedésbe. Számomra evidens, hogy egy dúsan faragott rokokó keret ugyanúgy lehet telitalálat, mint egy art deco vagy szigorúan minimalista ráma. Itthon még a mai napig hódít a lécekből összeállított, alapvetően reneszánsz mintákra emlékeztető keret, amelyet szerény minőségű festéssel, patinával, némi sgrafittószerű díszítéssel vagy poncolással dobnak fel. Ez a típus – amely leginkább egy korábban Franciaországban dolgozott keretkészítő révén terjedt el a kétezres években – a választék szűkössége miatt szinte egyeduralkodóvá vált. Voltak idők, amikor kis túlzással komplett aukciós anyagokat tálaltak ilyen keretekkel, és ez sajnos bele is ivódott a gyűjtők ízlésébe. Ám ezeknek a kereteknek nem csupán a szerény technikai kivitele jelent problémát, hanem az, hogy nem lépnek ki a térbe, ha esetleg lépcsőzetes lécekkel el is indulnak a harmadik dimenzióba, nem mozgatják meg a néző szemét. A jó arányú, finom mintájú, szépen formált, élesen faragott keret áramló dinamikát ad, olyan, mint a jó zene: ritmusa, kompozíciója, íve van, amelyben a csendeknek és a hangoknak egyaránt fontos szerep jut.

Rippl-Rónai Vázát tartó nő című képét is átkereteztetted, kivetted a szép, régi brüsszeli keretéből...

Ez már a múzeumok világába vezet. Évekkel ezelőtt, amikor a Bedő-gyűjtemény egyik főművét, Rippl-Rónai Vázát tartó nőjét eladtam, a régi keret helyére Bécsből rendeltem új rámát. Ekkor is a geometrikus szecesszió stílusában terveztem, de egy olyan formát, ami valójában sosem létezett a saját korában. Emlékszem, elég jó érzés volt, amikor a chicagói Art Institute kurátora lelkesen dicsérte nekem az „eredeti bécsi keretet”. Persze felvilágosítottam a valóságról, de biztos vagyok benne, hogy az első, nagyon erős benyomás, a megpillantás élménye sokat tett hozzá ahhoz, hogy végül megvásárolták a festményt.

Honnan nyersz inspirációt? Vannak-e itthon olyanok, akik szerinted jól kereteznek?

A külföldi utazások a legfontosabbak, a múzeumok és a galériák és az a néhány múltból itt maradt minőségi keret, amit megkímélt az elmúlt száz év. A hazai múzeumok sajnos inkább ellenpéldák: elvétve születtek csak jó keretek az elmúlt hét évtizedben. Eleniék (Ernst Galéria) sok jó rámát csináltak – anno én javasoltam nekik, hogy kezdjenek el ezzel foglalkozni, de a legközelebbi hely Bécs, ahol igazán jó műhelyek működnek. Sokáig onnan, Smolkától és Brunnertől rendeltem a fontosabb és értékesebb festményekhez a kereteket.

A húszas-harmincas évek képei közül soknak megvan az eredeti kerete, van egy korra jellemző keretstílus. Mi a véleményed arról, hogy az eredeti korstílustól függetlenül inkább a tulajdonos lakásának stílusához igazítják a keretet? Mennyire tartod te személy szerint fontosnak, hogy lehetőség szerint megőrizzük az eredeti kereteket?

Az, hogy a festő maga tervezett keretet és azt meg is csináltatta, vagy csak volt a körúton egy keretező és mindig ahhoz hordta a képeit, az azért két alapvetően különböző szituáció. Az avantgárd művészek által csináltatott, sokszor saját kezűen színezett léckeretet fontosnak tartom – alkalomadtán plexidobozba téve védjük, nem mellékesen ezzel is kiemeljük. De azért ez sem általános, áthághatatlan szabály. Nemrég visszajött Amerikából egy nagyon szép Czóbel-kép, amin volt egy kopott fenyőfa keret, ami lehet, hogy eredeti, a képpel egyidős, de már akkor sem volt jó választás: egyszerűen lehúzta a képet. Ilyenkor lefotózom, sokszor még a katalógusba is beteszem a fényképét, de átkeretezem, mert ha így kiteszem a főfalra, akkor egyszerűen nem fogják a rangján kezelni, nem fogják érteni, hogy ez az egyik legjobb Czóbel-kép. A Füst Milán-gyűjtemény híres Gulácsy-festménye, a Cogito ergo sum esetében is szívesen lecseréltem volna a keretet, de a tulajdonos nem járult hozzá. Ilyenkor persze az az út nyílik meg, hogy az eredetiségből, a változatlanságból csináljunk erényt – ebben az esetben ez a döntés végül bejött. Sok tévedés is van ezen a fronton. Ezerszer hallottam védeni főleg Scheiber és Kádár vékony, lapos ezüstkereteit, mondván, hogy azok a művészek eredeti választásait tükrözik. Csak hát ebben az esetben nem Scheiber-, hanem Hoffmann-keretekről beszélhetünk. Hoffmann Ferenc képkereskedő volt, aki aranyozó- és keretezőműhelyt is üzemeltetett a két világháború között és ontotta a közepes színvonalú léckereteit. Tudni kell, hogy ebben az országban sajnos nincs olyan sok régi, autentikus művészkeret, amelyet feltétlenül meg kell tartani. Még egyszer mondom, hogy engem a kép sikere motivál. Tisztelem a régi keretet, ha értéket képvisel, megőrzöm és dokumentálom, de ha más megoldást jobbnak gondolok az eladás szempontjából, akkor azt fogom választani.

Milyen a megőrzendő eredeti akkor? Sok ilyennel találkoztál?

Leginkább szecessziós keretek vannak ezek között. Természetesen Tornai Gyula sajátos karakterű faragott rámái idetartoznak. Nagyra becsülöm azokat a művészeket, akik 1945 után is saját maguknak kereteztek, mint például Barcsay vagy Korniss – az szuper úgy, ahogy van. A gyűjtők között is akadtak olyanok, akik jól nyúltak ehhez a témához, főleg, ha a saját kollekciójuk, saját lakásuk és egyéniségük karakterét is számításba vesszük. Ilyen ember volt Rácz István – ő a hatvanas-hetvenes évek szűkös viszonyai között is megtalálta az ideális választást, főleg, mikor Géberttől rendelt rámát. Vasilescu viszont sokszor mellényúlt.

Aba-Novák-keret?

Szinte mindig ezüst, erős, robusztus kerettípus, nagyon egyszerű, semmiféle felületi dísz nincs rajta. Vannak párhuzamai az olaszoknál és az osztrákoknál, például Alfons Walde festményei a legtöbbször nagyon hasonló keretben jelennek meg. Alapvetően az art deco vonalat követi, de kicsit sem könnyed, inkább rusztikus: olyan „beton art deco”. Egyébként viszonylag jól passzol a képekhez, ráadásul a korabeli kiállítási enteriőrfotókból és a fennmaradt levelezésből tudjuk, hogy Aba-Novák tudatosan és nagyon következetesen használta azt a pár kerettípust, amit a képein látunk. Akkor van baj, ha az illesztések elkezdenek mozogni. Alapelv, hogy a keretnek tökéletesnek kell lennie. Egy ruha lehet lazább az emberen, nem kell lekövetnie pontosan minden formáját, de a keretnél nagyon illúzióromboló, ha „lötyög”, ha átlátok a festmény és a ráma között vagy ha a gérbevágott sarkak már nem tartanak jól. Ilyenkor egyszerűen megszűnik a varázs, nem egy tökéletes egység van előttünk, hanem a hiba tolakszik minden elé: nem a műalkotás szakrális világa dominál, hanem a hétköznapi valóság kiábrándító tökéletlensége.

Mit csináltál azzal a kereterdővel, amiből itt a galériában az a hatalmas installáció épült?

Van, amit tovább raktározok, volt, amitől végleg megváltam, de vettek is belőle. Egy 120 négyzetméteres lakás volt tele velük, és voltaképpen nem is használtam őket.

Mi a legkedvesebb külföldi példád?

Nyugaton, ahol a tradíció töretlen és olyan értékes művekről van szó, hogy nem félnek milliós tételben a keretre költeni, sok helyen jól csinálják. Persze ott is vannak árnyalatok, de inkább a jó és még jobb között mozog a színvonal. Ott van például a Batliner-gyűjtemény az Albertinában. Szépen tálalt anyag, de lehet érezni, hogy az a mentalitás már egy kicsit a múlthoz tartozik. Nagyon látványos, nagyon minőségi keretek sorakoznak a falakon, tipikus műkereskedői válogatás, amelyekkel anno a lehető legmagasabb árakat lehetett kiénekelni a vásárlóból. Az orosz avantgárd művek közé becsúsztak hamisak, de ez más lapra tartozik. Aki ezen a téren rengeteg jó példát akar egy helyen tanulmányozni, annak legegyszerűbb Maastrichtba menni a TEFAF-ra. Ott minden irány felvonul, korok, stílusok, attitűdök között lehet válogatni. Lehet visszafogottan, abszolút mai elvek szerint keretezni, mint a Tate Modern, és lehet válogatni a nagy korstílusok formakészletéből. Nyugaton vannak olyan galériák, amelyek minden korból tartanak kereteket raktáron, és ha van elég pénzed, választhatsz akár 17. századit is, számos méretben. Én is sokszor vettem régi keretet, egyrészt a szépsége miatt, másrészt a rendszerváltás előtt az egyetlen ízléses keretezési mód az volt, hogy a régi rámát ráapplikáltad a képre. Persze ezt a legtöbb faragott keret esetében szinte lehetetlen volt szépen megoldani, főleg itthon, ahol sokszor még egy szimpla gérbe vágás és illesztés sem sikerült. És akkor még nem is beszéltünk a patináról, ami a végső hatás tekintetében kulcsmomentum, hiszen az időtől való érintettséget, vagy annak illúzióját leginkább ez adja meg. Hatalmas vizuális erő van benne, ami elementárisan hat az emberre. Gondoljunk csak egy öreg olasz városra,
a házak felületére, ahogy a pergő, málló vakolat alól évszázadok nyomai bukkannak elénk. A múltnak ez a fenséget sugárzó aurája, a pusztulás,
az erózió költészete nagyon be tudja szippantani az embert. Hasonló dolgokkal „játszott” Axel Vervoordt, amikor Velencében, a Palazzo Fortunyban megcsinálta az Artempo című kiállítást 2007-ben. Óriási élményt jelentett nekem. Ahol az idő művészetté válik volt a címe. A jó patina hatása ehhez hasonló: tetten érhetővé teszi az idő múlását. Nem véletlenül említettem építészeti példát, mert ez az effekt ott is nagyon fontos. Komplett települések hangulatát lehet elrontani egyegy jó szándékú felújítással. A mostani, várbeli építkezéseknél például hibának látom, hogy a rikítóan fényes cserepek illúziórombolóan hatnak, lehetetlenné teszik, hogy az ember a múló évszázadok nyomát is belelássa az épületekbe. Rómában nem engedik, hogy ilyen cseréppel fedd be a házadat, az újat is mesterségesen öregítik, hogy ne üssön el a környezetétől. Visszatérve a patinázásához: ez jelenleg a legnagyobb és ráadásul kevés reménnyel kecsegtető hazai probléma a keretek terén.

Nem lehet megtanulni egy ilyen technikát?

Akik tudják a jó recepteket, féltve őrzik a titkot. Kísérletezni kell, sokszor hibázni, amíg megszületik a tökéletes megoldás. Egyébként az egész keretezés ilyen: nincs abszolút recept, kísérletezel, próbálgatsz, aztán egyszer csak azt érzed, hogy megvan!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról