Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

A GALÉRIA NEM BOLT, 2. RÉSZ

Mozgó Világ

Néray Katalinnal, Hajdu Istvánnal, Kieselbach Tamással és Szalóky Károllyal beszélget Aradi Péter

- Ha egy művész mégis a galériája megkerülésével ad el egy képet, van-e ennek rá nézve valamilyen hátrányos következménye? Esetleg a galéria nem dolgozik vele többet?
Szalóky: Az ember ilyenkor sok esetben majdhogynem a saját dugájába dől, hiszen a galériának is fontos az a művész, mert egymást erősítik. De velem is előfordult már, hogy megváltam egy művésztől, mert becsapott. Egy olyan művésszel azonban, akivel már hét-nyolc éve együtt dolgozom, és nagyon sok pénzt öltem bele, és fontosak vagyunk egymás számra, ezt nehezen tudnám megtenni.

Néray: Nincs mit csodálkozni ezen, ha tudjuk, hogy a magyarországi Art Expónak is az volt a kezdeti ideológiája - amiről azóta talán már letett -, hogy a művészek egyénileg, a galériák megkerülésével állítsanak ki. Egész egyszerűen agyrém így elkezdeni egy művészeti vásárt. Persze arra hivatkoztak, hogy hadd vehessen részt rajta az a művész is, akinek nincs galériája - ha befizeti a helypénzt. Ahelyett, hogy arra ösztönözték volna a művészeket, hogy sürgősen keressenek maguknak galériát.

Hajdu: Nem igazi ellenérv, amit most mondani fogok, inkább csak színezi a történetet. Az úgynevezett Iparterv-generációhoz tartozó, ma hatvan év körüli kurrens művészek őrült rossz tapasztalatokat szereztek nyugati galériásokkal. Elképzelhető, hogy az említett bizalmatlanság onnan is származik, hogy a nyugati galériások olyan szerződéseket kötöttek vagy próbáltak kötni velük ifjabb korukban, amelyek előírták, hogy mit és mennyit kell festeniük.

- Néray Katalin azt mondta, arra kellene ösztönözi a művészeket, hogy keressenek maguknak galériát. Mi az általános gyakorlat: a művészek keresik meg a galériát, vagy a galéria keresi meg a művészeket?
Szalóky: Átlagosan egy-két olyan művész jön be naponta a galériába, aki szeretne kiállítani - ez is mutatja, hogy mennyire kevés a galéria -, a tájképfestőtől az aktfestőig. Egy részük persze nem nevezhető művésznek. Nálam csak olyan művész van, akit én kerestem meg. Nem tudom, más galériákban mi a gyakorlat, de azt hiszem, általában ez a jellemző.
Szeretnék még egy kicsit visszatérni ahhoz, amit István a gyufacímke akcióról mondott. Sok mindenben igaza van, sok mindenben nem. A gyufacímke csak egy kiragadott példa volt. Én igyekszem az egész kérdéskört gyakorlati oldalról megközelíteni. Az én utam egyik legfontosabb tényezője, hogy próbáljak olyan eseményeket teremteni a munkám körül, amelyekre felfigyelnek, amelyekkel meg tudom mozgatni a jó értelemben vett sznobériát, amelyek révén embereket nyerhetek meg a galériámnak és az én programom részesévé tehetem őket. Lehet, hogy ez kicsit idealistán hangzik, de egyelőre működik. Ennek köszönhetően talán sikerül a Várfok utcát galériás utcává alakítani, amihez a kerület támogatását is megnyertük, és így nagy nehezen más galériákat is oda tudunk talán hozni. Ezek nélkül az események nélkül még sokkal nehezebben kellene végigjárnom azt az utat, amit elképzeltem. Azt vallom, hogy ezek arra is alkalmasak hogy emberi kapcsolatokat létesítsek a leendő vevőimmel vagy galérialátogatóimmal. A galériához kötődő gyűjtők közül senki nem úgy csinálta, hogy az utcán sétálva bejött hozzám, és rámutatott egy képre, hogy azt kéri. Ez nem így működik. Nyolc év alatt egyszer fordult elő nálam, hogy két, utcáról betévedt német turista vett két nyomatot. Tehát a munkámat saját személyiségemmel kell hitelesítenem a leendő gyűjtőm szemében. Mondok egy konkrét példát. Járt nálam egyszer egy kezdő amerikai gyűjtő. Nagyon tetszett neki, amit csinálok, de kíváncsi volt a lakásomra, látni akarta, hogy én mit gyűjtök. Csak miután meggyőződött arról, hogy ugyanazokat a művészeket gyűjtöm, akiket kiállítok, és ezáltal hitelesítem, amit csinálok, vásárolt tőlem. Különben nem vásárolt volna.

- Kieselbach Tamás azt mondta, olyan alkotásokat is aukcióra bocsát vagy árul, amelyek egyáltalán nem állnak közel a szívéhez, csupán eladhatónak tartja őket. A gyűjteményében pedig nyilván olyan művek szerepelnek, amelyek kedvesek az Ön számára. Ha tehát egy potenciális vásárló ugyanúgy meg szeretné nézni előbb az Ön gyűjteményét, mint ahogy ez Szalóky Károlynál történt, nem biztos, hogy olyan összhangot találna.
Kieselbach: Én sokkal szélesebb körből forgalmazok, de arra vigyázok, hogy az áruk minősége ne menjen egy bizonyos színvonal alá, illetve minél jobb legyen. Itt azonban nagykereskedelemről van szó, az aukció arról szól - durván fogalmazva azt azért csinálom, hogy pénzt keressek vele. Aki beadja hozzám a képét, nem azért teszi, hogy az szép kiállításon vegyen részt, hanem hogy pénzt kapjon érte. Nem tudom mindegyiket személyesen fölvállalni, mert ahhoz túl széles a skála. Végül is ez egy nagy merítés a magyar műtárgyállományból. Aminek piaca van és megüt egy bizonyos szintet, azt próbálom belőle eladni. Ami a gyűjteményemet illeti, az szűkebb azoknak a képeknek a körénél, amiket én szívesen kiválasztanék, vagy birtokolnék, egyszerűen azért, mert muszáj, hogy egy gyűjtemény valamilyen szempontból be legyen határolva. Az én gyűjteményem 1900 és 1945 közötti képeket tartalmaz. Van róla egy könyv is, amit általában azoknak az embereknek szoktam a kezébe adni, akikkel olyan viszonyba kerülök, hogy érdemes nekik bemutatkoznom ezáltal. Ebből kiolvasható, mennyire vagyok elkötelezve a művészetnek és az egész ügynek. Azért is csináltam ezt a könyvet, mert a gyűjteményem nem a falamon lóg, hanem a tulajdonomban van, és a könyv által be tudom mutatni, mit csináltam húsztól harmincéves koromig, amikor még nem volt galériám, csak gyűjtöttem a képeket.

- Szalóky Károly arról beszélt az előbb, hogy eseményeket próbál teremteni a munkája körül. Ilyen esemény lehetett a Kieselbach Tamás által említett, közösen rendezett kiállításuk megnyitója is, mint ahogy általában a vernisszázsok elsősorban társasági események. Egy-egy ilyen eseményszámba menő megnyitó hozhat-e újabb vevőket egy galériának?
Néray: Sajnos ezeken többnyire nem a potenciális vásárlók jelennek meg, hanem azok az értelmiségek, akik rendszeresen járnak ilyen helyekre.

Hajdu: Akikre anyagi szempontból nem lehet igazán számítani. De ha lehetne is, az akkor is egy viszonylag szűk kör: nagyjából ugyanazok motoznak a városban délutánonként, a megnyitók időpontjában. De ez mindig így volt. Én nem hiszem el, hogy az lenne az igazán nagy probléma, hogy nem tömeges a vásárlás iránti érdeklődés. A múl t századi Franciaországban is csak a nagypolgárság vásárolt képeket, nem a proletariátus. Ez nem új dolog. De van még valami, amiről nem esett szó, és ami a művészet belső történetéből fakad, amiért a mai galériások, azt hiszem, sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint bármikor, a múzeumok pedig jobb helyzetben. Ez pedig nem más, mint hogy a művészet eladhatatlan tárgyak sorozatát termeli a hatvanas évek óta - amikor is a koncept art megszülte a géppapírra készített műveket, amelyeket azért nem lehetett eladni, mert senki nem hitte el, hogy egy A4-es papírt érdemes drága pénzért megvásárolni - egészen máig, amikor akkora installációk készülnek elektronikusan vagy materiálisan, amekkorákat egy gyűjtő nem fog megvenni, mert nem tud velük mit kezdeni. Ily módon tipikusan múzeumi anyaggá válnak. Konzerválódott az a helyzet, ami a kortárs művészetében régóta jellemző, hogy van múzeumi és galériás művészet, amelyek jó esetben közel állnak egymáshoz vagy egybecsúsznak, rossz esetben viszont teljesen különbözőek.

- Egy galéria megteheti, hogy folyamatosan figyelemmel kíséri az általa kiválasztott művészek pályáját, és rendszeres kiállítási lehetőségeket ad nekik. Ezzel szemben egy múzeum - különösen ha nagyobb intézményről van szó - ezt valószínűleg nem engedheti meg magának, hanem inkább csak kiválogatja - esetleg éppen a galériák terméséből - a nekik tetsző művészeket, akiket aztán elindít egy bizonyos pályán. Nem tudom, Néray Katalin egyetért-e ezzel.
Néray: Magyarországon minden fordítva történt. A normális polgári demokráciákban van egy ilyen szereposztás vagy hierearchia, ami nem jelent semmi rosszat, csupán annyit, hogy teszem azt a művész nem azzal kezdi a pályafutását, hogy kiállít a Modern Művészetek Múzeumában, hanem először talál magának egy galériást, vagy a galériás megtalálja őt, akkor kiállít nonprofit kiállítóhelyen, aztán mondjuk egy kisebb múzeumban, és a végén esetleg eljut a nagy múzeumba, de lehet, hogy ott soha nem lesz önálló kiállítása, hanem kollektív tárlatokon vesz részt. Mindenesetre megvan ez a fokozatosság. Nálunk pont az ellenkezője történt. A nyolcvanas években a Műcsarnokban mi olyan promóciós munkát végeztünk a művészekkel kapcsolatban, amit egy magángalériának kellett volna elvégeznie, de akkor még nem volt ilyen. Az a baj, hogy a szerepek folyamatosan fel vannak cserélődve, senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne.

- Most már vannak magángalériák. Mégsem változott semmi ezen a téren?
Néray Nagyon kevés olyan profi galéria van, mint amilyen Szalóky Károlyé, vagy a Knoll, vagy még néhány másik. Amint már arról szó esett, a galériás tevékenység nem azonos az árusítással, a képkereskedelemmel.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról