Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

A GALÉRIA NEM BOLT, 1. RÉSZ

Mozgó Világ

Néray Katalinnal, Hajdu Istvánnal, Kieselbach Tamással és Szalóky Károllyal beszélget Aradi Péter

- Amikor 1996 decemberében megnyílt a Kortárs Művészeti Múzeum, Néray Katalin egy interjúban megfogalmazta, szerinte ki tartozik a kortárs művész fogalmába. Én most azt kérdezem, meddig kortárs a kortárs.
Néray Katalin: Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy engem ez nem érdekel, mert akkor én már nem leszek a képben. De komolyra fordítva a szót: a nemzetközi termilógia szerint a huszadik század művészetében megkülönböztetik a klasszikus modernet, amely körülbelül a második világháborút követő évekig tart, és az ötvenes évektől kezdődik a kortárs művészet időszaka. De általában az utolsó harminc év folyamatosan telik.

- Mit jelent ez egy kortárs művészeti múzeum számára? Milyen időközönként kell cserélni az anyagot? Mert ugye a harminc év folyamatosan telik.
Néray: Ez olyan probléma, amivel eddig nem foglalkoztunk kellő mértékben. Más, boldogabb országokban, ahol van külön modern és külön kortárs múzeum, előfordul, hogy amikor "kiöregedett" valami a kortárs múzeumból, akkor átkerül a másik gyűjtemény anyagába. Nálunk ez eléggé elképzelhetetlen. Azt hiszem, egyelőre azzal kell foglalkoznunk, hogy mindig a legújabb anyagokat szerezzük be, s ugyanakkor betömködjük a gyűjteményben a hatvanas évektől kezdődő lyukakat.

- Meg tud-e élni egy galéria a kortárs magyar képzőművészetből? Kortárs alatt az imént elhangzott meghatározást értve.
Szalóky Károly: Szerintem kizárólag a minőségi kortárs képzőművészet értékesítésből nem lehet megélni, másfajta forrásokra is szükség van, amelyek lehetővé teszik a galériák folyamatos működését. Ráadásul egy galéria bevezetése, elfogadtatása nagyon sok évbe telik. Amikor megnyitottam az első galériámat a Várfok utcában, úgy gondoltam, hogy szemben a nemzetközi tapasztalatokkal, amelyek ezt az időt tíz évre teszik, nekem öt év is elegendő lesz. Most lassan nyolc év elteltével már látom, hogy arra a tíz évre tényleg szükség van. Ennyi idő kell, hogy a galéria bebizonyítsa, placcon tud maradni, képes következetesen képviselni azokat a művészeket, akiket éveken keresztül folyamatosan bemutatott és próbált eladni. Emellett lényegében minden pénzt, amit ebből vagy máshonnan kivesz, próbál visszaforgatni a galéria működtetésére, illetve a művészek elismertetése.

- Ha önmagában ebből nem lehet megélni, milyen kiegészítő tevékenységekből lehet megélni, milyen kiegészítő tevékenységekből lehet pénzhez jutni? Itt elsősorban olyan tevékenységre gondolok, amelyek a fő profilhoz közel állnak .
Szalóky: Ilyenek például a pályázatok, amelyek segíthetik egy adott kiállítás megrendezését vagy a tevékenységet propagáló kiadványok - katalógusok, könyvek - megjelentetését. Most például azon dolgozom, hogy kortárs művészek alkotásai gyufásdobozok címkéin is megjelenhessenek, mert ezzel lerombolhatjuk azt a közhiedelmet, hogy a művészek jó része elefántcsonttoronyban él. Így, ezzel a populáris eszközzel próbálnám eljuttatni az emberekhez ezeket a munkákat. Ezt is részben pályázatokból, részben pedig műtárgyeladásokból szeretném finanszírozni.

- Kérdés, hogy ha majd megjelennek ezek a művészi gyufacímkék, attól azok a gyufásdobozok ugyanannyiba kerülnek-e, mint bármelyik másik, vagy pedig esetleg elindítanak egy gyűjtési lázat, melynek következtében értékesebbé válhatnak.
Szalóky: Egy részük közönséges gyufásdoboz marad, azzal a különbséggel, hogy mégis egy műalkotás reprodukciója van rajtuk, de várhatóan valóban sikerül ezzel egy gyűjtőszenvedélyt is elindítanom, hiszen a gyufák egy részét sorszámozhatom, és aláíratom a művészekkel. De nem ez a lényeg, hiszen ennek elsősorban az a funkciója, hogy bemutassa néhány kortárs művész munkáit, hogy aztán egyre többen kerülhessenek fel a címkékre.  Van egy másik próbálkozásom is, ami nem a pályázatokhoz kapcsolódik, de a kortárs művészet megismertetésében fontos szerepet játszhat: szeretném elérni, hogy a Magyar Posta bélyegein is jelenjenek meg kortárs művészek munkái. Ez nem újdonság, a világban van rá példa - nem kortárs művészekkel Magyarországon is volt rá példa -, hogy ne menjünk messze, Csehországban ez már megvalósult.

- Ezek a népszerűsítési formák valószínűleg járható utat jelentenek, hiszen emlékszem, hogy Franciaországban volt egy galéria, amely kortárs művészek olyan munkáit adta ki telefonkártyán, amelyeket kimondottan arra a felületre és méretre terveztek, egy ásványvizes cég pedig az üvegek címkéire tett kortárs alkotásokat.
Szalóky: Tavaly Magyarországon is volt példa hasonlóra: akkor borosüvegekre terveztek címkéket művészek, illetve más műveik reprodukciói jelentek meg rajtuk. A mi galériánk is csinált ilyet, és s Francia Intézet is készített egy komplett sorozatot.

Hajdu István:  A kortárs képzőművészet pártolása vagy menedzselése szempontjából az én szemben sem a gyufacímke akció, sem a boroscímke akció nem tűnik sem pozitívnak, sem hasznosnak, sem használhatónak. Egyrészt itt lényeges méretkülönbségek vannak. Gyufáscímke méretre lekicsinyíteni akár kortárs, akár régi műalkotást egyszerűen hamisítás. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy persze a könyvekben megjelenő reprodukciók is kisebbek, mint az eredeti. Ha azt mondják egy művésznek, hogy tervezzen egy kétszer három centiméter méretű képet, az más. De ha egyszer valami mondjuk 14 négyzetméteren jött létre egyedi műalkotás gyanánt, annak a kétszer három centiméterre való lekicsinyítése szerintem a hatvanas-hetvenes évek képzőművészet-deokratizálási programjának elképesztő transzformálása. Nem durvaságból mondom, de ez a megúszás tipikus esete. Azt jelzi, hogy essünk túl valamin, és mondhassuk azt, hogy támogattuk a képzőművészetet. Ezzel szerintem nem lehet a képzőművészetet támogatni, egyszerűen azért, mert olyan erkölcsi, műfaji határokat lépnek át, ami elég kínos helyzetet teremt. Egyébként éppen a francia intézetbeli boroscímke-kiállítás bizonyította azt, hogy valóban erről van szó. Amikor Nádlernek, vagy Klimónak, vagy Henczének, vagy Bak Imrének a mindegy, hogy jól vagy rosszul kinyomott, szabvány méretű címkéje rákerült a borosüvegre, abban a pillanatban az a munka hihetetlen mértékig vesztette el önmagát, a kvalitását és azt az etikát, amit elkészültekor a műteremben magában hordozott. Lehet, hogy arisztokratikus vagy túl elitista ez az álláspont, mégis így gondolom.
Egyrészt tehát van egy olyan igény, hogy popularizálni kell a képzőművészetet kvázi mindenáron, másfelől pedig feltehetőleg van egy ellenigény, ami kiolvasható a Magyar aukciós index 1991-1997 című kiadványból, mely szerint olyan kortárs magyar festők, akik a Kortárs Művészeti Múzeum ékei lehetnek Bak Imrétől Nádlerig, vagy a Várfok Galériában is kiállíthatnának vagy kiállítottak, hihetetlenül alacsony árakkal vagy eladatlan képekkel szerepelnek, illetve - és számomra ez az igazán érdekes - hatodosztályú franciaországi és németországi aukción vettek részt, őrült alacsony árakkal. Vagyis ilyen szinten nem kerülnek be a kereskedelembe.

Kieselbach Tamás: Azért ne felejtsük el, hogy az aukció egy speciális eladási forma. Nálunk még nem olyan sűrű a piac. Azt veszik meg hamarabb, amelyik nevet ismerik. Abból meg lehet élni. Lehet tartani egy Fehér László-árat méltó szinten, ha megfelelő közegben jelenik meg a külföldi galériában vagy ott, ahol lennie kell, a műteremben. De ha mondjuk odaajándékozott valakinek egy képet, és az illető el akarja adni, ha nincs rá azonnal vevő, beadja aukcióra, ahol légüres térbe kerül. Lehet, hogy akad egy vevő, de az olcsón szeret vásárolni. Az aukció ugyanis sokszor arról szól, hogy ott olcsón és előnyösen lehet vásárolni. Ez nem az a forma, amelyben kortárs művészetet érdemes forgalmazni. Szükség van mindenféle ötletekre. Amiről a Karcsi beszélt, az egyfajta poén, amit esetleg el lehet adni a sajtónak. Ettől lesz piaca, ezért fognak odafigyelni azok, akik nem a lelkük vagy az ízlésük miatt mennek el egy kortárs kiállításra, de egy ilyen akció elindíthat bennük valamit.

- A Kieselbach Galéria nem foglalkozik kortárs művészettel, aukcióin is csak elvétve bukkan fel egy-egy kortárs alkotás. Mi az oka ennek? A személyes érdeklődés, vagy az, amiről az imént beszélt, hogy a kortárs művészetnek nincs igazán piaca, így hát nem is lehet megélni belőle?
Kieselbach: Elsősorban a személyes érdeklődés motivál. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ahhoz a dimenzióhoz képest, amit aukción vagy bolti forgalomban lehet keresni vele, nekem nem lenne érdemes felvállalnom, hogy kortárs művészeket állítsak ki. Kétségtelenül bekerül az aukciókra néhány olyan, kortársnak minősíthető mű, amelyeket egyébként, ha az értékítéletem mellett kellene hitet tennem, nem választanék ki, de ezek csupán a kereskedés részét képezik. Energiámtól függően igyekszem figyelemmel kísérni a mostani művészek munkáit is, és ami azokból tetszik, azokat egy- vagy kéthetes kiállításokon a saját örömömre - és talán másokéra is - bemutatnám. Erre egyszer már volt példa, és tervezek hasonlókat a jövőben is.

- A galériákban látható kiállítások általában két-három hétig tartanak. Ez az ideális időtartam egy kiállítás számára?
Szalóky: Úgy gondolom, hogy egy olyan galériában, amely rendszeresen foglalkozik kortárs képzőművészettel, legalább három hétre, egy hónapra van szükség ahhoz, hogy azt megnézhesse mindenki, akit érdekel.
Kieselbach Én most csináltam a Karcsival közösen egy kéthetes kiállítást, és az szerintem túl hosszú volt. Tulajdonképpen a megnyitóról szólt az egész. Oda olyan szimpatikus, általam becsült emberek - mondhatnám azt, hogy jó arcok - jöttek el, akik egyébként ritkán tévednek be a galériába. Számomra ez igazi, átütő élmény volt. A rákövetkező két hétben a galéria napi látogatottsága a töredékére esett vissza. És ez meggondolandó. Egyrészt pénzbe kerül a meghívó és sok minden más, amivel létrehozza az ember a kiállítást, de még sokkal több az, ami ezalatt kieseik a bolti forgalomból. És ennek óriási a rezsije. Ez itt voltaképpen egy csapdahelyzet: van mondjuk egy nagyobb galéria, amely alkalmas lenne jó kiállítások rendezésére, ám ez idő alatt nem hozza vissza az ott dolgozó tizenkét ember bérét, a bérleti díjat és az egyéb költségeket, amit a normális forgalommal egyébként megtermelne. Tehát luxus, ha valaki ezt felvállalja. Én azt gondoltam, ha legközelebb csinálok ilyet, az egyhetes-tíznapos lesz. Akit érdekel, az úgyis odarohan vagy eljön a megnyitóra.

- Hogy néz ki ez egy múzeumban? Mennyi ideig legyen nyitva egy időszaki kiállítás?
Néray: Szerintem minimálisan egy hónapig, de inkább hat hétig, sőt bizonyos nagy befektetéssel létrejött kiállítások esetében akár két hónapig is, mert mire feleszmélnek az emberek , hogy meg kellene valamit nézni, addigra vége van. Úgyhogy a múzeumi kiállításoknál mindenképpen hosszabb kiállítási periódusokban szerencsés gondolkozni.

- Egy lap, amely kiállításokról és képzőművészeti eseményekről ír, jellegéből adódóan - nem lévén napilap vagy hetilap - az esetek többségében, különösen, ha galériákról van szó, gondolom, már csak utólag reflektálhat, vagyis olyankor, amikor a kiállítás már nem látható. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?
Hajdu: A Balkonra ez nem egészen igaz, mert a mi recenióink jó hetven százaléka általában a megnyitó utáni pár napban jelenik meg, tehát a kiállítás időtartama alatt olvasható. Ez egyszerű technikai kérdés.

- Ez azt jelenti, hogy a kritikus meg tudja nézni előre a majdan kiállítandó anyagot? De valószínűleg nem abban a formában, elrendezésben, ahogy ki lesz állítva, pedig az is fontos lehet.
Hajdu: Mondjuk inkább azt, hogy ez a véletlenen múlik. A lap a hónap közepén jelenik meg: azok a kiállítások, amelyek a hónap elején vagy az előző hónap végén nyílna, a rövid átfutás folytán belekerülnek a lapba. Azok járnak pórul, akik "elvétik" ezt a fordulót. Vagy ha a lapnak nincs annyi pénze, hogy minden hónapban megjelenjen. A struktúra úgy működik, hogy elvileg a 70-75 százalék aktuális. Számomra azonban ez nem érdekes, és azt hiszem, a múzeumok és a galériák számára sem igazán lényeges, hiszen Magyarországon nem működik az, hogy egy kritika hatására megindulnának az emberek képet vásárolni. Ezek a kritikák dokumentációk - kissé bombasztikusan szólva a jövőt szolgálják.

- A kritikák talán azért sincsenek hatással a műkereskedelemre, mert a potenciális vásárlók többségének van egy kialakult, megrögződött értékrendje, amitől a kritikák sem térítik el, ha egyáltalán elolvassa őket.
Néray: Ennek egyik szomorú példája a vállalkozói szféra évről évre megrendezett estélye, ahol Szász Endre képviseli a magyar képzőművészetet. Márpedig akkor mi beszélhetünk, amennyit akarunk, nagyon nehéz6 lesz ezzel a körrel elhitetni, hogy nem Szász Endréből áll a kortárs magyar képzőművészet.

- Mégis hogyan lehetne változtatni ezen a helyzeten.
Néray: Mindenkinek a maga területén kellene harcolnia azért, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Elképesztő például, hogy akár az állami, akár a kereskedelmi magyar televíziókban milyen enteriőrben zajlanak a műsorok. Milyen bútorok és micsoda ordas díszletek között. Itt kellene kezdeni, hiszen minden ember mindennap ezt látja órákon keresztül, az összes magyar tévécsatornán.

Kieselbach: Mi beszélhetünk erről, de nem tudjuk magunktól létrehozni. Nincsenek erről pontos ismereteim, de azt hiszem, az Európai Unióban vannak példák arra, hogy adókedvezményekkel támogatják a kortárs művészeti alkotások vásárlóit. Ez mindenkinek jó volna.

Néray: Így van, de furcsa módon éppen az Egyesült Államokban nincs lehetőség ilyen adójóváírásra. Ott ezt sokan kifejezetten egészséges sznobizmusból azt, aki egy fogadáson nem tud fölmutatni a lakásában mondjuk hat Andy Warholt. Én voltam olyan programokon a világ más tájairól érkezett múzeumi emberekkel, amelyek során Kaliforniában végighajtottak minket legalább ötven magánlakáson és műgyűjteményen. Még a vécében is műtárgyak lógtak. Elképesztő volt, hogy mennyire fontos a társasági életben azt, hogy valaki ilyen enteriőrben tudja magát előadni.
Ezzel szemben Franciaországban, Németországban, Hollandiában és pláne a skandináv országokban államilag is kifejezetten támogatják a kortárs műalkotások vásárlását. Ha a befektetési racionalizmus egyesül a társasági elvárásokkal és esetleg valakinek az egyéni érdeklődésével, akkor valami nálunk is létrejöhet. De ehhez évtizedekre van szükség.

Hajdu: Itt egy reputációs kérdésről van szó. A magyar kultúra hierarchiájában a képzőművészet rettentő rossz helyen áll. Elég megnézni a televízióban sugárzott bármelyik heti vagy havi kulturális műsort, és megfigyelni, hogy ott hány százalékban szerepel képzőművészet, és mit mondanak róla. Vagy elég megnézni azt a borzalmas giccskampányt, amit egy-egy hatodosztályú magyar film vagy színházi előadás körül képesek rendezni, és összehasonlítani egy nagyon fontos kiállítás publicitásával.

- Mivel magyarázza ezt?
Hajdu: Ez az ország, sőt az egész régió hagyományosan irodalomcentrikus. Amíg az általános sznobizmus úgy működik, hogy ezt a hierarchiát fönn kell tartani, addig ha megfeszülünk sem tudunk ezen változtatni, mert itt a képzőművészetet befogadhatatlan, ismeretlen, rejtélyes dolognak tartják. Amíg nincs elég gazdag ember, addig nem tudják kihasználni a képzőművészetnek azt a nagy előnyét, hogy thezaurálható - szemben például egy színházi előadással, amiből nem lehet húsz évvel később megélni, míg ha mondjuk egy festményt jó ütemben vesz meg valaki, az unokáinak hozamot jelenthet. Persze ez a tudat sem vált még általánossá. Meg lehet nézni, hogy a nagy cégek miket támogatnak: zenét, filmet, táncot. Amíg egy bank nem képes fölismerni, hogy a volt menzájából érdemesebb kiállítótermet csinálnia, mint garázst, addig itt mi csak jajonghatunk.

- A Kortárs Művészeti Múzeum létrehozásakor a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kétszáz cégnek küldött ki ajánlatot, hogy egy megadott listából választva vásároljanak a múzeum számára műalkotásokat, s ezzel az intézmény alapítóivá válhatnak. Tudomásom szerint mindössze húszan éltek ezzel a lehetőséggel…
Néray: Igen, bár én ezt pozitív dolognak tartom, annak ellenére, hogy sokan kevesellték. Aztán voltak, akik még utólag felébredtek, és azóta többen is csatlakoztak. Én nem érzem ezt kudarcnak, mert az alapítók között nagyon jelentős nagy bankok, biztosítók, cégek vannak. Az ő nevük ki van írva a múzeum bejáratánál és az egyes képek mellett, és feltehetően a jövőben sem fog megszakadni velük a kapcsolatunk. Az ő intézményeikre alapozva talán létre lehet hozni egy olyan baráti kört, amely - a nagy nyugati múzeumokhoz hasonlóan - potenciális vásárló, támogató, fund raisingre alkalmas cégeket, embereket tömörítene.

- Lehet-e tudni, hogy ezek a cégek milyen szempontok alapján választották ki azokat a műveket, amelyeket megvettek?
Néray: Nem akarok senkit bántani, de bizonyára voltak olyanok, akik a listának azt az oldalát nézték, ahol az árak voltak feltüntetve. És voltak olyanok, akik körbesétáltak, és rámutattak arra, ami tényleg megtetszett nekik. Azt hiszem, azért mindenképpen volt benne az áron kívül valami szubjektív motiváció, hogy az ott megjelent elnök, vagy vezérigazgató, vagy az ő jobbkeze azt mondta, hogy az a jó nekik, ha ez alá a mű alá kerül oda a cégük neve.

Hajdu: Ha már szidtam a bankokat, hogy nem csinálnak kiállítótermeket, szidhatom az államot meg az önkormányzatot is. Én nem ismerek még egy olyan várost, mint Budapest, amely megteszi azt, hogy elhagyott üzemépületeket, remízeket, vásárcsarnokokat inkább lebont, vagy elad áruházi célokra, semhogy minimális beruházással odaadja művészeknek, és műteremházakat vagy kiállítótereket hozzon létre. Néray Katival együtt voltunk Grenoble-ban, ahol egy vásárcsarnokból Európa egyik legjobb kortárs kiállítóterét alakították ki. Ugyanez működik Münchenben, Stockholmban, mindenütt. Arra volt a budapesti önkormányzatnak esze és ereje, hogy amikor egy művészcsoport bérbe vette vagy anarchista módon elfoglalta - ez itt most lényegtelen - az újlaki mozit, akkor gyorsan elvették tőlük, majd amikor ugyanez a művészcsoport - amely az Újlak nevet vette fel, és a nyolvanas-kilencvenes évek egyik legfontosabb művészcsoportja - elfoglalt vagy bérbe vett a Tűzoltó utcában egy elhagyott öntözőüzemet, onnan is nagyon gyorsan kitették őket. Mint hogyha ezekre az épületekre - azonkívül, hogy jól le lehetet őket bontani - bárkinek szüksége lett volna. Az a város, amelyik képtelen perspektivikus döntéseket hozni, és amelyeket kizárólag az azonnali bevételek érdekelnek, megérdemli, hogy ne legyen kultúrája - mondhatom ezt ilyen mérhetetlen cinizmussal és fájdalommal.

Kieselbach: Valóban nagyon kellenek kiállítóhelyek, méghozzá olyanok, amelyek mögött pénz van. A mostani kiállításokat végignézve azt mondhatjuk, hogy nincsenek olyan szárkiállítások, amelyek megráznák az országot és sorban állnának értük az emberek. A külföldi kiállítások megállnak Bécsnél - ha egyáltalán eljönnek odáig.

Néray: Teljesen egyetértek Kieselbach Tamással: nagyon fontos volna, hogy nemzetközi sztárok nagy kiállításai nálunk is láthatók legyenek. Hogy miért csak nagyon kivételesen jutnak el ide, annak több oka van - az egyik tényleg a pénz. Amíg Magyarországon nem veszik tudomásul, hogy egy sztárkiállítás legalább annyiba kerül, mint egy közepes vagy rossz magyar film - 50-60 millió forintba, és akkor még nem mondtam sokat -, addig nincs miről beszélni. Ennyi pénze egy évre sincsen egy kiállító intézménynek. Érdekes módon a hatvanas-hetvenes években több ilyen kiállítás volt Magyarországon. Persze ez része volt egy bizonyos húzd meg-ereszd meg kultúrpolitikának, de mégiscsak volt Léger-, Chagall-, Picasso-, Henry Moore-kiállítás a legnagyobb "elnyomás" közepette. Ezeknek a mai megfelelőit ugyanannyira, vagy legalább feleannyira kellene itt nyomni.

Szalóky: Igazából nemcsak a múzeumoknak kellene sztárokat hozni, hanem a kis galériáknak is. De ők is tőkeszegények, így nem tudják vállalni az ezzel járó költségeket. Pedig a magyar kortárs művészek szempontjából is nagyon fontos lenne, hogy létrejöjjön egyfajta nemzetközi műtárgy-cserekereskedelem. Akár a galériák is fogadjanak külföldi művészeket, próbálják értékesíteni őket ottani áron - ez a magyar árakat is ki tudná igazítani, és a művészeket is megfelelő helyre rakná. De szerintem sajnos ez még jó néhány évig nem fog működni.
Amikor 1990-ben megnyitottam az első galériámat, a politikai divatot kihasználva még lett volna lehetőség arra, hogy bizonyos sztárokat Magyarországra hozzunk, azonban akkor még nagyon kevés magángaléria volt, és magam is úgy gondoltam, hogy elsősorban a magyar művészekre kell koncentrálni. Sajnos így elszalasztottuk a lehetőséget, és ma már tényleg nagyon sok pénzbe kerül egy ilyen kiállítás fogadása.

Hajdu: Az a felfogás, hogy magyarokat kell bemutatni, annyira megrögződött, hogy a Francia Intézet és a Goethe Intézet is - ahelyett, hogy behozná nagynevű vagy fiatal franciák és németek kiállításait - ugyanazokat a magyarokat állítja ki, akik a Kortárs Művészeti Múzeumban, a Műcsarnokban vagy nálad, a Várfok utcában is láthatók. Mintha az itt dolgozó francia és német művészetszervezőkben még mindig az a rutin működne, hogy szegény magyaroknak nincs hol kiállítaniuk, tehát lehetőséget kell adni nekik. Pedig sokkal fontosabb lenne a külföldi mintákat bemutatni.

Néray: De az is igaz, hogy ezeknek a kultúrintézeteknek a költségvetéséből radikálisan lefaragtak világszerte - akár a Goethe Intézetnek, akár a Francia Intézetek láncolatában. Úgyhogy nekik is olcsóbb, ha magyar művészeket mutatnak be. Én abban látom a legnagyobb problémát, hogy a kortárs művészetnek nincsen társadalmi presztízse. Nincs olyan amerikai vagy francia film a tévében, amelyik ne olyan enteriőrben játszódna, ahol - lakásban, bankban, irodában - modern művészet lóg a falon.

Hajdu: Méghozzá felismerhető alkotás. Nem elkent valami, hanem klasszikus modern mű.

Kieselbach: És ennek alapján azt is be lehet lőni, hogy melyik társadalmi kategóriába tartoznak a szereplők. De ezt csak úgy érhetjük el, ha az ország gazdagabb lesz. És műsort kell körülötte csinálni, hogy minden erről szóljon, és presztízs is legyen képet vásárolni. Persze az lenne a legjobb, ha mindenki belső szükségletből vásárolna.

Szalóky: Nyolc év tapasztalata számomra azt mutatja, hogy ez valóban úgy működik, ahogy a Tamás mondja. Ahhoz, hogy én eladhassak műtárgyakat, előbb meg kell ismertetnem a művész nevét. Ez nagyon hosszú út, amely alatt sok geget kell eljátszani. Valamilyen módon ez egy színház. A dolog igazából akkor válik komollyá, amikor az illető egyszer betéved a galériába, és módunk nyílik beszélgetni vele. A kortárs művészettel érzésem szerint mindaddig baj lesz, amíg nem alakul ki a másodlagos piaca. Ha a műfajnak lesz presztízse, és lesz néhány tradicionális galéria, amelyekre oda fognak figyelni, és ezekben a galériákban fognak lebonyolódni a hivatalos és legális vásárlások, és a műtárgynak nem két vagy több ára lesz, hanem egy - attól kezdve működni fog a piac.

- Gondolom, itt arra az esetre utal, amikor egy gyűjtő, a galériát kihagyva, közvetlenül a művésztől vásárol - nyilván olcsóbban.
Szalóky: Ez nagyon bonyolult kérdés. Egyrészt látjuk, hogy a művészek örülnek, ha eladnak, hiszen gyakran egzisztenciális problémákkal küszködnek. Másrészt a galériáknak is egzisztenciális problémáik vannak. A galéria az én mércém szerint nem bolt - tehát nem azt csinálja, hogy kirak néhány képet és megpróbálja őket eladni -, hanem következetesen kiállít általa felvállalt művészeket, rendszeresen bemutatja őket, ily módon nagyon sok pénzt öl beléjük, amit valamilyen módon egyszer szeretne visszakapni. Nem beszélve arról, hogy ha más árak jelennek meg a műteremben, mint a galériában, ezzel az adott művész művészetének komolysága is megkérdőjeleződik. Ha a galériák tönkremennek, nem lesznek olyan helyek, amelyek a nemzetközi porondon is képesek presztízst teremteni a magyar művészeknek, és a művészeknek nem lesz hol bemutatni a munkáikat. Márpedig úgy gondolom, hogy a kortárs művészet piacát elsősorban a galériáknak kellene motorizálniuk. A műkereskedelem fóruma a galéria kell hogy legyen. Mondok erre egy nemzetközi példát. Egy Berlinben élő ismert magyar művészt felkerestek a műtermében egy múzeum képviselői, és kiválasztottak két képet. A megállapodás létrejötte után megkérték a művészt, nevezze meg azt a galériát, amelyen keresztül lebonyolíthatják az üzletet. A kinti gyakorlatban tehát természetes, hogy a galéria, amely ebbe nagyon sok pénzt invesztál, részese az üzleti folyamatnak, nem lehet megkerülni.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról