Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

2003 LEGJOBB MAGYARORSZÁGI KIÁLLÍTÁSAI

Új Művészet

A Modern magyar festészet legszebb képei című tárlatunkat a 2003-as év legjobb kiállítási közé választották.

Körkérdést intéztem a kortárs művészettel foglalkozó kollégákhoz, hogy jelöljék meg az elmúlt év legjobb, legfontosabb kiállítását. Az eredeti felkérésben szerepelt az ellenpélda: A sikertelen, a csalódást okozó tárlat megnevezése, végül is a negatív példa kijelölésről lemondtunk, nem kívántuk kritikusainkat kellemetlen helyzetbe hozni.

A válaszokból megítélhető, hogy a kollégák szívesen beszélnek azokról a kiállításokról is, amelyekben valamilyen módon részt vettek, esetleg közvetlen közreműködőként, s mivel teljes odaadással foglalkoztak a téma feldolgozásával, így kitüntetett szerepet szántak neki.

Természetesen elfogulatlan szemmel tudták nézni mások erőfeszítéseit is, s ha komoly eredményt fedeztek fel, azt elismerő szavakkal értékelték. A körkérdés számtalan tanulsággal szolgált abban is, hogy a kritikusok és a kiállítást rendező kurátorok közötti szakadékot érdemes betemetni, s lehetőséget kell biztosítani a gyümölcsöző együttműködésre. Tanulságként kell értékelni azt is, hogy munkatársunk felhívta a figyelmet a vidéki múzeumok siralmas helyzetére, mélyen mielőbb szükséges változtatni.
Az év legjobb kiállításának értékelő véleményezést az elkövetkezendő években is folytatni kívánjuk, sőt a megkérdezettek körét igyekszünk bővíteni. A megnevezett tárlatok elemzését viszont nem kívánjuk Magyarország határain kívülre is kiterjeszteni, mert az már nem a mi feladatunk, szívesebben adunk hírt, részletező beszámolót egy-egy nagy európai képzőművészeti eseményről.


Sinkovits Péter


Megtisztelő a kérdés, de mit mondhatnék mást, mint hogy az Ernst Múzeum bármely és összes kiállítása a legjobb. Természetesen láttam filolgiailag pontosabban, mélyrehatóbban és alaposabban, épp ezért egyúttal hatásosan is összeállított kiállításokat, mint például a Gauguin tahiti korszakát bemutatót a párizsi Grand Palais-ban (s előtte kígyózó sorban a várakozó franciákat) vagy Rómában a metafizikus festészetet bemutató Metafisicát (tömött sorokban türelmesen várakozó olaszokkal), a Magyar Nemzeti Galériában a Mányoki Ádám életművét rekonstruáló tárlatot (hiányolva a magyar közönség sorait) és így tovább. Hozzájuk képest a látványosságra is törekvő, a közönség kedvét ily módon is kereső Dívák, színésznők, primadonnák az Ernstben kifejezetten régiesnek tűnhet. A bemutatásra kerülő témában való elmélyülés és így a téma mintegy belülről történő kifejtése kiállítássá sokkal gazdagabb tárlatot eredményez, a művészet s a látogatók is ezáltal vannak megbecsülve. Fontos kérdés ez napjainkban, amikor a "nyitott múzeum" nekem kicsit amerikaiasnak látszó gyakorlatát akarjuk bevezetni itt is. Európa - s Magyarország is - tele van műkincsekkel. Ezek egyediek és megismételhetetlenek, értékük (ha tetszik: az élet értéke is) épp ebben rejlik. Ezt pedig csak a közvetlen megtapasztalás lehetőségével adhatjuk át a közönségnek, anélkül tehát, hogy átalakítanánk bármifajta elektronikus vagy egyéb, tömegek számára hozzáférhető információvá.

Azonban nem erről szeretnék beszélni, hanem egy igen érdekes kiállításról, amit a Kieselbach Galériában láttam a modern magyar művészet első periódusáról (1892-1918) Kieselbach Tamás által kiadott könyv bemutatója kapcsán. Muzeológiai szempontból fontos beszélni róla, hisz a könyv éppúgy a kanonizáció eszköze és eredménye, mint egy múzeum.
A kiállítás csak egy "előzetes" ehhez.

Ez a kiállítás főként magángyűjteményekből származó anyagot mutat be. Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessek arra, ahogy a 4M-nek nevezett és ekként alapított új budapesti múzeum (Modern Magyar Művészeti Múzeum), eredeti koncepciója szerint, jelentős részben támaszkodott volna magángyűjtők felajánlásaira (mint az államnak már oda is ajándékozott Vasilescu-gyűjteményre). Tudjuk mindannyian, hogy nemcsak a kortárs, de a modern magyar művészet jelentős darabjai is magánkézben vannak. Például Gulácsy egy egész korszaka, amit alán "kék korszaknak" nevezhetünk, s amely 1910 körül keletkezett, főként nőalakokat mutató képeit jelenti, amikből most néhányat láthattunk Kieselbachnál. (De említhetem Szobotka Imre életművét is, amikből most a táj absztrahálásával kísérletező korai munkákat ismerhettünk meg.) Így azt mondhatom, az a múzeum-gondolat jó volt. Múzeumaink még a 4M koncepciójának elvetése után is bevonhatnák a magángyűjteményeket állandó kiállításaikba.
Volt egy érdekes rendezési elv is a galéria kiállításán. Kiállításokon - és az azokat megelőző művészettörténeti munkákban - előfordul, de múzeumainkban nem, hogy például műfajok csoportosításban mutatnak be műveket, különösen, ha az a műfaj egy művészettörténeti korszakot jellemez. Így volt ez a kubizmus és a csendélet esetében. Az új művészi reprezentáció módjának keresése Cézanne nyomán a magyar művészettörténetben is gyönyörű csendéleteket eredményezett, amelyek most együtt voltak láthatók. Ennél jobban érzékeltetni egy akkor új művészi gondolat lényegét aligha lehet.

A változó művészettörténeti érdeklődés és kutatás által felfedezett új területek is gyakorta megjelennek kiállításon, de kevésbé mozdítják meg a múzeumi állandó kiállításokat. A nőművészet például egy ilyen terület, s most Lehel Máriától láthattunk érdekel munkákat, aki egyáltalán nem szerepel kanonizált művészetünk eddigi történetében. Vagy említhetem Jaschik Álmos műveit, amelyeknek ebben a "klasszikus" körben való megjelenését bizonyára elősegítette az Ernst Múzeum idei Jaschik-kiállítása és a róla kiadott album (Noran). A kiállítási koncepciók figyelemmel kísérése, nyomukban a múzeumi gyűjtemények és állandó kiállítások bővítése is - egy ideális gazdasági helyzetben vagy magángyűjtemények bevonásával - múzeumi feladat.
A sort szaporíthatnám, a hely azonban elfogyott. Kívánjuk élő és gazdag kapcsolatot kiállításaink és a múzeumok között!

Keserü Katalin

Új Művészet, 2004. január (részlet)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról