Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

"ÖSSZEHOZNI A LEGJOBB KÉPEKET" - KIESELBACH TAMÁS MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MŰKERESKEDŐ

Magyar Narancs

Két igen súlyos, ragyogóan színes, magyar és angol nyelvű albumban megjelentette a modern magyar festészet 1892-1919, illetve 1919-1964 közötti időszakának mintegy 2500 alkotását.

Magyar Narancs: Nincsenek szponzorai az albumoknak. Mennyibe került az előállításuk?
Kieselbach Tamás: Elvből nem kerestem támogatókat. Nem szeretnék erről beszélni, anyagilag megerőltető volt ezt létrehozni, de igazán szívesen tettem.

MN: Érzésem szerint ennek a vállalkozásnak - némi túlzással - önmagad lehettél az első számú célközönsége: hogy végre együtt, egymás mellett láthasd a számodra fontos képeket.
KT: Igen, ez így van, illetve így is van. Természetesen azért csináltam, hogy a magyar festészet megismerhetővé váljék, de persze a legszemélyesebb indítékom az volt, hogy együtt legyen mindaz, amit mindig is egyben láttam. Gyakran előfordult, hogy valakivel beszélgetve utaltam egy képre, "tudod, ami ott van Pécsett a raktárban", vagy "tudod, ami nyolc éve itt volt az aukción" - és ilyenkor sokszor még művészettörténészeknek sem ugrik be, miről is van szó. Össze akartam hozni a legjobb képeket. A magyar művészet széttördelődött. Más országoké is, de a miénk különösen. Egyetlen múzeumunkban sem tekinthető át a maga teljességében. Ráadásul ez a töredezettség nem csupán lokálisan, de egy-egy életművön belül időben is tetten érhető. Ezt úgy értem, hogy sok művész csak az életpályája egy-egy rövid szakaszában nyújt kimagasló teljesítményt. A nagy francia festők életművében több száz vagy ezer kép is lehet, nagyjából hasonló kvalitással. Nálunk kevés ilyen akad, gyakoribb az, hogy megtörnek az életművek. Nagy István jó, Rudnay Gyulának csak bizonyos képei jók. Scheiber Hugó életművének nagyon gyenge, de nagyon izgalmas szakaszai is vannak. Engem nem érdekel, ki mit mond, ami Scheibertől jó, azt egyszerűen beemelem, ami pedig nem, arról nem veszek tudomást. Akár művészről vagy művészettörténészről, költőről vagy újságíróról, stb. van szó, a legjobb teljesítmény alapján kell mérni. Ez mindenkinek kijár. Bortnyiknak például nyolc vagy maximum húsz képét tartjuk jónak, okosan válogatva, a legkülönbözőbb helyekről kell őket összeszedni ahhoz, hogy a legideálisabb képet mutathassuk fel. Egyik legjobb konstruktivista műve például Genfben van, egy másikat én hoztam haza külföldről. Engem az érdekelt, hogy miként tudom úgy egymás mellé tenni a részleteket, hogy abból egy művészetében nagykorúvá vált ország szerethető festészetének a képe bontakozzék ki, s ezáltal maga az ország is szerethető hellyé váljék. Nagykorúság alatt azt értem, hogy Magyarország művészete erőssé, éretté vált a 19. és 20. század fordulójára. Új minőség jelent meg, és ebben a korszakban majdhogynem annyi üzemanyag halmozódott fel, amennyi az 1960-as évekig kitartott. Nem akarom minősíteni az ezt követő művészetet, természetesen ezután sem veszett ki a kvalitás, utalok is erre a második kötet végén, de tény, hogy minden teljesen megváltozott.

MN: Az első kötet kezdete és a második vége művészeti pillanathoz, egy-egy Rippl-Rónai, illetve Kondor-képhez kötődik, a kettő közötti válaszhatár viszont történelmi évszám: 1919. Mi indokolja ezeket a választásokat?
KT: Rippl-Rónai előtt is létezett színvonalas magyar festészet, de Munkácsy, vagy akár Szinyei nem jutott el a látvány átírásának olyan fokára, melyet a klasszikus értelemben modernnek nevezhetnénk. Rippl-Rónaival azonban nemzetközi értékrendbe illeszthető, nagy kvalitású életpálya indult el a magyar festészetben. Ebben a korszakban az első európai színvonalú magyar mű az ő 1892-es képe, a Kalitkás nő. Láttam egy kiállításon, nemzetközi környezetbe illesztve a Musée d'Orsay-ben, olyan vizuális erővel bír, ami egyértelműen kijelöli a helyét. Az ezzel kezdődő ívet zárja le Kondor Béla Darázskirálya. Rippl alakja egy harmonikus világot reprezentál, Kondor figurájának szemében pedig benne van mindaz, amivé ez a harmónia lett. 1919 nem csak történelmileg adja magát, hanem művészileg is: a tanácsköztársaság után egyszerűen elfogyott az újító, avantgárd művészet tere Magyarországon. Megtört a lendület, megszűnt az inspiráló közeg, gyökeresen megváltozott az ország. A kezdet, a monarchia egy nyitott, befogadó, inspiráló, mondhatni gazdag közeg volt. 1919-től viszont csapások közepette, folyamatosan kényszerpályán mozgott az ország, ahol a hiteles művészi mondanivaló is egyre inkább csak "befelé", "privát úton" szólalhatott meg - ez is adja drámai erejét. Értékrendemet a világszínvonal alakítja, a magyar művészek teljesítményét a világ legjobbjaihoz mérem. Kérdés, hogyan tudom a magyar művészetet nemzetközi rangra emelni. Semmiképpen sem úgy, hogy azt mondom, szeressétek, mert magyar. Bele kell nyúlnom, át kell rendeznem, meg kell keresnem és meg is kell neveznem azt a szálat, ami nemzetközi viszonylatban is értelmezhetővé teszi. Mindezt - ma még - a lehető legkevesebb verbalizmussal, a két kötet két előszavával, és elsősorban a képek kiválasztása és csoportosítása által tettem meg. Minden oldalpár szól valamiről, vissza- és előreutal. A korábbi köteteimben is erre törekedtem, azzal a megszorítással, hogy a saját gyűjteményem korlátain belül igyekeztem elmondani valamit, ezekben az albumokban viszont a merítés körét maximálisan kitágítva, az összes magyarországi köz- és magángyűjtemény, sőt egyes esetekben külföldi gyűjtemények anyagából válogatva mutatom meg mindazt, amit fontosnak tartok. Az volt a célom, hogy ha a világ bármely részén valaki kinyitja ezt a két kötetet, a lehető legtöbbet, legjobbat és a legjobb minőségben lássa a magyar festészetből. Jó érzés, hogy negyven éves koromra meg tudtam ezt csinálni, le tudtam zárni egy fejezetet, ahonnan tovább léphetek.

MN: Hogyan zajlott a munka, az anyaggyűjtés?
KT: A gyűjteményemet bemutató korábbi albumokkal és a kiállításokkal, amelyeket rendeztem, csak egy töredékét mutathattam meg a magyar festészetről bennem élő ideálképnek. Hosszú évek óta, bármit láttam, mindig rögzítettem, hogy melyik művész melyik képét tartom igazán fontosnak. Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom az albumot, a fotósommal mindenhová elmentünk, és lefényképeztünk mindent, amiről úgy gondoltam, szükség lehet rá. Segítségemre volt Kolozsváry Marianna, aki szintén művészettörténész, az édesapja műgyűjtő, maga is képek között nőtt fel. Ő és Molnos Péter adták számomra a könyv elkészítésében a legnagyobb támogatást. Én tizenöt-tizenhat éves korom óta szisztematikusan utazva elégítem ki a képéhségemet. Egyetemistaként presztizskérdés volt számomra, hogy megismerjem az összes magyarországi múzeumot, a raktári anyagaikkal egyetemben és az összes magángyűjteményt. Most újra végigjártam ezeket, újra átnéztem a kartonokat. Nyolcvan múzeumban és száznyolcvan-kétszáz magángyűjteményben kb. hetvenezer képet néztem végig, amihez hozzávehetjük az elmúlt évek aukciós anyagait is. Ezekből csináltunk tizenötezer felvételt, zömmel itthon, kisebb arányban külföldön. Ezt az adagot megszűrve jutottunk el az első kötet ezer és a második ezerötszáz képéhez. Mindegyik tudatos döntés eredményeként került be. A Nemzeti Galériától kezdve a legeldugottabb magángyűjteményig mindenhol segítőkészek voltak, felismerték, hogy ez jó ügy, amiért hálás is vagyok mindenkinek.

MN: Nem okozott problémát a szerkesztésnél, hogy művészettörténészként, műgyűjtőként és műkereskedőként háromféle szempontod is lehet?
KT: Ahogy korábban mondtam, bennem egyben van ez az egész. Nem okozott belső konfliktust ez a hármasság. Tudtam kezelni ezeket a különböző szempontokat. Nem tettem a két kötetben egyetlen engedményt sem a műkereskedelemnek, minden egyes választásomat meg tudom indokolni. A könyv és a kiállítás egy dolog, ott nincs engedmény. Az aukció más, ott is minőségre törekszem, de el kell adnom. A szerkesztésnél formailag is hangsúlyoztam, hogy vannak a többiek fölött álló, nagy alkotók. Súlyoztam a képeknél is. Nem véletlen, melyik szerepel egész oldalas méretben, mi mivel képez oldalpárt, illetve melyek kerültek négyes-hatos csoportokba, a kiemelkedő művek hátterét alkotván. Ütköznek egymással vagy együtt szólalnak meg, átvisznek innen oda, szellemi rokonságokat mutatnak. Mindez kiad egy felfutásokkal és lecsendesülésekkel teljes dramaturgiát. Ebből lehet olvasni. Súlyos és könnyedebb művészet megfér egymás mellett. Előfordul, hogy egy-egy motívum csak ürügy: például a második kötetben a mezei csokrot ábrázoló, különösebben komoly tartalmat nem hordozó képek lehetőséget adtak arra, hogy egymás mellé rendezzek olyan alkotókat, amelyek egyébként nem bírnának meglenni egymás mellett, és arra is, hogy beemeljek a sorba egy-egy kismestert is. Helyet kell adni a nem a legnagyobb mélységet elérő, de önmagában kvalitásos művészetnek is. A magyar irodalomtörténetből sem lehetne kihagyni Molnár Ferencet vagy Rejtő Jenőt, ami nem jelenti azt, hogy fölcserélődne a sorrend köztük és mondjuk József Attila vagy Pilinszky között. Az egészről kell beszélni, és ezen belül mindenről a megfelelő helyén.

MN: Amennyiben létezik elfogadott kánonja a modern magyar képzőművészetnek, akkor mit állít ehhez képest ez a két album? Megerősíti a bevett értékrendet, netán új súlypontokat jelöl ki?
KT: Ezt döntsék el mások. Azt gondolom, hogy a nagyok e két kötetben is olyan vagy még magasabb helyen vannak, ami jár nekik. A legjelentősebbek helye megkérdőjelezhetetlen, nem lehet minden bokorban olyan életműveket találni, mint Csontváry, Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Mednyánszky, Gulácsy, Egry, Derkovits, Nagy István, Román György, Farkas István, Vajda Lajos vagy Kondor életműve, akiknek a súlyát külön esszé jelzi. De akadnak olyanok is, akik vagy akik életművének egy-egy korszaka eddig nem megfelelően volt értékelve, s ezek szerintem itt - de már a korábbi könyveimben és kiállításaimon is - az őket megillető helyre kerültek. Azt gondolom, hogy a neósok, a magyar fauve-festészet, vagy éppen Batthyány Gyula, Perlrott Csaba Vilmos és Perlmutter Izsák művészete egyáltalán nem volt eddig méltó helyen. Fontosnak tartom, hogy Aba-Novák Vilmos festészetében a 20-as évek munkáira kerüljön a hangsúly, de ez csak néhány példa. A legfontosabb az, hogy nincs kizárólagosság, nincs egyetlen irány, nem lehet csak az egyébként megkerülhetetlen avantgárd felől nézni minden mást. Nem hanyatlásnak, hanem egy újabb fejezetnek tekintem mondjuk a Gresham-kört, és igenis értékelem az európai izmusokhoz nem kapcsolódó, úgynevezett alföldi festészetnek azt a szeletét, amely attitüdjében modern szemléletet képvisel. Az attitüd értékelendő, nem pedig a festés izmusokba beilleszthető vagy tradíciókhoz köthető módja.

MN: A művek minőségének elsődlegességét akartad kiemeli a nevek elsődlegességével szemben azáltal is, hogy néhány ismeretlen festő képét is szerepelteted?
KT: Pontosan így van. De ez egyúttal éppolyan érzelmi szál is, mint az, hogy a kötetek legvégére beszerkesztettem a tizenegy éves fiam egy-egy képét, ami persze arra is rámutat, hogy mi a legelső dolog az életemben. Nekem így fontos a magyar festészet, én ezeket a képeket szeretem, ezek vesznek körül. Azt szeretném jelezni velük, hogy egy érzelmi szál beleszövésével is lehet művészettörténetet művelni. Nincs szükségem semmilyen hivatalos pecsétre ahhoz, hogy szerethessem egy naív vagy egy ismeretlen festő olyan képét, ami önmagától, "márkanév" nélkül is megszólít. Nekem csak az számít, hogy működik-e a kép, hat-e vagy sem. És ez afféle lakmuszpapír is: nézzük meg, ki mit tud kezdeni ezzel a szemléletmóddal.

MN: Ha Rippl párizsi képeinek helye van az albumban, akkor Moholy-Nagy László munkái miért nincsenek benne?
KT: Ez egy állandó kérdés. Aki itt alkotott, illetve aki elment, de később visszatért és részt vett a magyar művészeti életben, vagy valamilyen módon a művei hazakerültek, az szerepel az albumban is. De sajnos egyetlen jelentős Moholy-Nagy-kép nincs ebben az országban, s ezért fájdalmas önkorlátozással le kellett mondanunk a szerepeltetéséről. Nyomatok, grafikák vannak, kép nincs. Büszke lennék rá, ha betehettem volna Moholy-Nagy-festményeket is, de nem lehetett, mert más közegben készültek, és nem kerültek bele soha az ittenibe. Valahol meg kellett húzni a határt. Jó volna, de Albrecht Dürert sem tekinthetjük a magyar festészet részének, pedig ugye - származása miatt - Ajtósinak is hívjuk. Jelzésszerűen van csak benne Moholy-Nagy a könyvben, aminek ez is az egyik fájdalmas üzenete a fotósok, Brassai, Kertész, Capa, Munkácsi Márton sorsára rímelve, akik elmentek innen, átlépték a határt és világhírűek lettek. Azért készült ez a két könyv, hogy az itteni festészet is átléphesse a határt.

Szőnyei Tamás

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról