Irodalom
Lugosi Döme: Katalógus a Szegedi Műbarátok Körének pünkösdi kiállításához. Szegedi Műbarátok Köre, Szeged, 1917 (kat. 29.), 74.
Stefan Kozakiewicz – Waltraut Schumann: Bernardo Bellotto genannt Canaletto in Dresden und Warschau. Austellung vom 8. Dez. 1963 bis 31. Aug. 1964 im Albertinum Dresden. Staatliche Kunstsammlungen, Drezda, 1963 (kat. 1.).
Válogatás magyar magángyűjteményekből (kiállítási katalógus). Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1981 (kat. 117.), 86.
Itinerario Veneto. Dipinti e disegni del ’600 e ’700 veneziano del Museo di Belle Arti di Budapest (kiállítási katalógus). Finarte, Budapest, 1991 (kat. 18.).
Dobos Zsuzsa: „Te évszázadok kegyence.” A festők és Velence (kiállítási katalógus). Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1996, 39.
Bozena Anna Kowalczyk – Monica da Corta Fumei: Bernardo Bellotto 1722–1780 (kiállítási katalógus). Electa, Milano, 2001.
Mravik László: „…hercegek, grófok, naplopók, burzsoák…” Száz év magyar képgyűjtése. In Kieselbach Tamás (szerk.): Modern magyar festészet 1892–1919, Kieselbach Galéria, Budapest, 2003 (kat. 21.), 30.
Verő Mária: Back Bernát, gyűjtő és mecénás. Ars Hungarica, 2017/1., 106.
A Rialto híd melletti Szent Jakab templom előtti tér. Így emlegették a régi és a mai velenceiek azt a teret, amit Bellotto megörökített a 18. században. Ma itt halad el minden turista, aki a Szent Márk tér felé siet. Bellotto ezt a látványt írta újra festői képzeletére támaszkodva. Stílusa a velencei látképek világsztárját, Canalettót idézi, aki egyszerre volt unokabátyja, mestere és műhelytársa. Nem véletlen jelezte képeit sokszor így: „Bernardo Bellotto detto il Canaletto”. Mindkettőjük képei többmilliárd forintos áron kelnek el a nemzetközi műtárgypiacon. A magyar magángyűjteményből származó Bellotto-kép kivételes múzeumi ritkaság a régi mesterek elit világából.
A kép gyűjtéstörténetéről
A jeles 18. századi velencei mester, Bernardo Bellotto (Velence, 1722 – Varsó, 1780) itt aukcionált művének első magyar gyűjtője Back Bernát (1871–1953) volt. Back a boldog békeidők gyermekeként földbirtokos, gabonakereskedő és malomtulajdonos zsidó családba született. Ő a tőzsgyökeres vidéki, a sikeres szegedi polgár megtestesítője a századfordulón. A művelt, igényes iparos, Back Bernát a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesületének alapítója és társelnöke, a Kereskedelmi és Iparkamara vezetőségi tagja volt, de a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár elnöki tisztét is betöltötte. 1919-ben jelentős összeggel támogatta Horthy Miklós Nemzeti Hadseregét, melynek hozadékaként 1924-ben kormányfőtanácsosi címet kapott. 1927 és 1939 között Szeged város képviselője volt a felsőházban.
Back Bernát pénzügyi, gazdasági és társadalmi sikerei mellett a művészetek iránti érdeklődéséről, műgyűjtői ambícióiról is ismert volt. E tevékenységének léptékét és minőségét kortársai a Szegedi Műbarátok Egyesületének 1917 pünkösdjén rendezett kiállításán ismerhették meg. Látogathatóvá tette a Kárász utca 5. szám alatti házában az 59 festményt és szobrot bemutató gyűjteményét. Ezen a szokatlan kiállítási helyszínen olyan színvonalú műveket láthatott a közönség, hogy az ma is különlegesnek számítana. Kiállított például az egyiptomi Fayumból származó ókori, úgynevezett festett múmiaportrékból 22 darabot. Sok kitűnő minőségű tiroli, stájer középkori oltárépítmény és szobor, 16–17. századi itáliai, valamint 17. századi holland és flamand mestermű mellett három Van Dyck-festményt és egy Murillót is bemutatott. Három velencei vedutát rejtett gyűjteménye. Bellotto itt aukcionált, a Campo San Giacomo di Rialtót ábrázoló művét párdarabjával, Antonio Canalénak a Szent Márk teret (?) ábrázoló kompozíciójával (kat. 30.) és Francesco Guardi Velencei részlet címen kiállított művével (kat. 2.) együtt mutatta be. Bellotto festményét Back Bernát 1907-ben vásárolta a müncheni Julius Böhlertől 4800 márkáért, ahogy a két másik velencei vedutát is: 1912-ben a Guardit 4000 márkáért, a Canalettót pedig 1915-ben 4800 márkáért. Összehasonlításként: e három velencei kép áráért ebben az időszakban Münchenben egy nagypolgári villát lehetett vásárolni a város elit negyedében.
A harmincas évek végére Back Bernát élete a zsidótörvények miatt fokozatosan megváltozott. Először „árja” vezetésnek kellett átengednie cégei irányítását, és bár a parlament felsőházának még egy darabig a tagja maradhatott, fokozatosan kiszorult minden érdekeltségéből, hivatalából, társadalmi tisztségeiből. Szerencsésen túlélte a vészkorszakot, de gyűjteményének jeles darabjaiból sokat eladni kényszerült. Kitűnő kapcsolatot ápolt Petrovics Elekkel, a Szépművészeti Múzeum igazgatójával, így juthatott kollekciójának több fontos darabja közgyűjteménybe. Petrovicsnak sikerült megvásárolnia a Back-gyűjtemény három Van Dyckjából egyet (Szent János evangélista), amely ma is a múzeum egyik büszkesége (a másik kettő sajnos visszakerült Münchenbe).
Az 1953-ban elhunyt Back Bernát örökösei, lánya, Back Mária (1903–1970) és veje, a német származású Kamlach Frigyes (1905–1970), akik a müncheni művészeti akadémián festészetet tanulva ismerkedtek meg, megőrizték életük folyamán a Bellotto-festményt. Back unokája, Kamlach János évekkel a szülei halála után kényszerült eladogatni a gyűjtemény velencei vedutáit. Az egyiket 1978-ban Bernardo Bellotto feltételezett műveként a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg (Régi Képtár, ltsz. 78.14.; BÁV 45. képaukció, kat. 15.). Bellotto Campo San Giacomo di Rialto című művét egy évvel később értékesítette (BÁV 50. képaukció, 1979, kat. 9.), így került az ország akkori egyik legrangosabb magángyűjteményébe, dr. Antalóczy Zoltán (1923–2019) szívgyógyász professzor kollekciójába. A múzeumjáró közönség ez után a Magyar Nemzeti Galéria legendás magángyűjteményi kiállításán csodálhatta meg Bellotto művét.
A velencei vedutafestésről
A 17–18. századra a városi látképfestészet, a veduta műfaja szerte Itáliában virágzott, de leginkább Velencében. Ezt maga a város és annak látványa segítette elő. A velencei lagúna védett, mérsékelt mozgású vizére épített, fa cölöpökön álló paloták, templomok, házak, terek, hidak látványa a világ más tájain élő emberek számára lenyűgöző képtelenségként, a kor testet öltött tudományos-fantasztikus élményeként hatott. Lássuk be, még a 21. század emberének csodálatát is kiváltja a tengerre épített Velence látványa. Egy utazó elbeszélése Velencéről mit sem ért egy emlékkép, egy veduta nélkül. Ez a műfaj vált a csodálatos itáliai úti élmények egyik legfontosabb ajándék- és emléktárgyává. A vedutafestők megrendelői az európai uralkodói udvarok és az arisztokraták köréből kerültek ki. Ugyanakkor az ábrázolt témák hierarchiájában a városképfestészet nem a sor elején állt a helyi képzőművészetben. Saját városuk, nemzetük kevésbé becsülte ezeket a képeket, mint a külföldiek. Az emelkedettebb akadémiai festészeti műfajok, például a mitológiai, történeti, szakrális témák ábrázolása, az allegóriák, portrék, csendéletek, csata- és vadászjelenetek messze megbecsültebbek voltak a vedutáknál. Ez mára megváltozott, a városi tájkép velencei nagymesterei, Canaletto, Bellotto, Guardi műveinek keresettsége, kiemelkedő nemzetközi műkereskedelmi áraik és múzeumi gyűjteményekben elfoglalt helyük ezt igazolja. Elég, ha valaki látta 2024–05-ben a lisszaboni Calouste Gulbenkian és a madridi Thyssen-Bornemisza múzeum közös Splendour in Venice. From Canaletto to Guardi című kiállítását, amely a műfaj valódi ünneplése volt.
Hosszú, kacskaringós utat járt be a camera obscura, mire a 17–18. századi velencei vedutafestők mindennapi technikai eszközévé lett. A megnövekedett igények miatt a városi látképek kompozíciós vázlatrajzainak pontos és gyors helyszíni rögzítésére használták ezt az optikai segédeszközt a velencei mesterek. De nem csupán az európai arisztokrácia szinte kötelezően teljesítendő műveltségi feladatává emelkedett úgynevezett Grand Tour, a Nagy Utazás intézményesülése kellett hozzá. Szükség volt egy Itáliába vándorolt és letelepült holland festő, Caspar de van Wittel (1653–1736), olasz nevén Gaspare Vanvitelli művészeti leleményeire is. Kulcsszerepet játszott a műfaj megteremtésében és fejlesztésében. Első vedutáját ugyan a római Piazza Navonáról festette 1680–82-ben, de az ő nevéhez köthető a velencei veduta típusainak, a topografikus, a ceremoniális és reprezentációs műfaji változatoknak a kialakítása is. A képtípus virágzásához ezen túl szükség volt a velencei állam intenzív nemzetközi kapcsolataira. Pontosabban az évtizedekig itt állomásozó angol, francia, német, osztrák, spanyol és holland diplomaták, nagykövetek jelenlétére, akik közvetítették a vedutákat nemzeti arisztokráciájuk felé. Közismert, hogy Joseph Smith (1682–1770), a velencei brit konzul, aki Canaletto mecénása volt, szinte kereskedelmi mennyiségű velencei vedutát közvetített a londoni aukciók, a Christie’s elődei számára. Az 1740-es években Joseph Smith közreműködésével az angol műkereskedelem a velencei vedutafestészet jelentős részét fölszippantotta.
A mű és alkotója, Bernardo Bellotto
Vanvitelli művészetének Luca Carlevaris (1663–1730) és Giovanni Antonio Canale, ismert nevén Canaletto (1697–1768) vált a legsikeresebb velencei folytatójává. Az ő tanítványa, segédje, majd konkurense volt unokaöccse Bernardo Bellotto az itt vizsgált mű mestere. A Canaletto festői módszerein, festéstechnikáján és stílusán nevelkedett Bellotto korai kompozícióit a 21. század elejéig nehezen választotta szét a művészettörténet-írás Canaletto alkotásaitól. Jelentős zavarokat okozott maga Bellotto azzal a fordulattal, hogy műveit „Bernardo Bellotto detto il Canaletto” jelzéssel látta el. Tette ezt a családtag, műhelytárs jogán, talán mestere, nagybátyja tisztelete miatt, de meglehet, csak afféle cégjelzésként, márkavédjegyként használta jelzetét ebben a formában. Az 1745 körülre datálható, a Campo San Giacomo di Rialtót ábrázoló vedutája még nagybátyja, Canaletto hatása alatt készült korai mű. Bellotto stílusát elsősorban az 1747 után, osztrák, szász és lengyel udvari megrendelésekre készült, jól dokumentált, nagy méretű városi panorámalátképek stílusjegyei, aprólékos fény-árnyék kezelése és figuráinak nagyon artikulált formaképzése alapján azonosította a szakkutatás.
Jól jelzi ezeket a múltbeli bizonytalanságokat, hogy Back Bernát Böhlertől 1907-ben Canaletto-műként vásárolta meg a festményt és a „párját” is, amelyet ma a Szépművészeti Múzeum őriz (Zsilip Dolónál, Régi Képtár, ltsz. 78.14.). Azt a múzeum feltételezett Bellotto-alkotásként vásárolta meg, de a kép tisztítása során bebizonyosodott, hogy Canaletto jelzett műve. A képünkön látható teret a San Giacomo-templommal Canaletto több változatban is megörökítette festményeken, sőt rézkarcokon is. A festmény invenciós forrása Canaletto egyik rézkarca. A Bellotto által ábrázolt látvány ezek részleteitől és a templom ma ismert építészeti kialakításától is eltér. Változtatásai miatt a velencei városképek ekkora már egyre népszerűbb típusának, a fantáziaelemekkel gazdagított, a valóságot átíró úgynevezett ideálveduták, a capricciók körébe sorolható a mű. A fiatal Bellotto festői modora, a tér és az architektúra invenciózus átalakítása, az alakok jelzésszerű fényfoltjai erős Canaletto-hatást tükröznek. Bernardo Bellotto és Antonio Canale e két vedutáját csak az 1900-as évek eleji műkereskedelem társította össze hasonló méreteik és származásuk okán. Ma már látjuk, ezek a témák nem összeillők, Bellotto a város egy ismert terét és templomát ábrázolta, míg Canaletto a Velencéhez közeli szárazföld részletét. A velencei párképek vagy több darabból álló sorozatok ábrázolásai tematikusabb rendet követtek, topografikus vagy funkcionális sémák szerint társították őket.
Nekrológ
Bernardo Bellotto e capricciója nemcsak a velencei vedutafestés, hanem a hazai műgyűjtés történetének is kiemelkedő minőségű emléke. Az egykori Back Bernát-gyűjtemény ugyan szétszóródott, sok darabja külföldre vándorolt, de szerencsésnek nevezhető a kollekció velencei veduta szekciója, hiszen Canaletto műve a Szépművészetiben, Francesco Guardi Velencei részlete egy rangos budapesti magángyűjteményben, Bernardo Bellotto kompozíciója pedig ennek az aukciónak az anyagában szerepel. A vedutafestészet műfaját érintő változásokról érdemes megjegyeznünk, hogy kiemelkedő piaci értékük miatt ma is csak kevesek számára megszerezhetők, leginkább múzeumokban vagy rangos aukciókon csodálhatók meg. Műalkotásokat emlékként hazavinni Velencéből már Back Bernát vásárlásai idején is kevesek álma lehetett. A postai képeslap volt a bárki számára elérhető veduta. Mára már ez is eltűnt szinte teljesen, gyűjtők öröme lett. Elődeinkhez hasonlóan mi is vágyjuk az itáliai Grand Tour élményt, bár fapados repülőjáratokkal inkább csak több kis túrára futja, s így lesz ebből 21. századi digitális emlékkép divat. A turistahadak igényeit a velencei anzixra bőven kielégíti az okostelefonok kitűnő képrögzítő technikája. Bár a képeslapok feliratokkal ellátott képek voltak, digitális emlékképeink csak automatikus gépi számozást kapnak, és tiszta szerencse, ha idejében elmenti őket valaki.
Lengyel László
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
