Irodalom:
Ártinger Imre: Derkovits Gyula. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
K.A. [Kárpáti Aurél]: Derkovits Gyula emlékkiállítása az Ernst Múzeumban. Pesti Napló, 1934. október 28.
Kopp Jenő: Derkovits. Új Idők, Budapest, 1944.
Bortnyik Sándor: Derkovits. Officina, Budapest, 1948.
Derkovits Gyula emlékkiállítás. Fővárosi Képtár, Budapest, 1948.
Derkovits Gyula. 1894–1934. Szerk.: Székely Zoltán, Országos Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1954.
Derkovits Gyula emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1965.
Körner Éva: Derkovits Gyula. Corvina, Budapest, 1968.
Derkovits és a szocialista művészet. Szerk.: Firz Jenő, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1968.
Derkovits Gyula (1894–1934) emlékkiállítása. Szerk.: Mihály Mária, Savaria Múzeum, Szombathely, 1974.
Derkovits Gyula (1894–1934) emlékkiállítása. Szerk.: Borbély László, Magyar Nemzeti Múzeum – Savaria Múzeum, Budapest–Szombathely, 1979.
Derkovits Gyula. Centenárium. Szerk.: Lőrincz Zoltán, Szombathely, 1996.
Ébli Gábor: Budapest: műgyűjtők városa. Beszélő, 2005/3–4., 142–153.
Molnos Péter: Derkovits. Szemben a világgal. Népszabadság, Budapest, 2008.
Derkovits. A művész és kora. Szerk.: Bakos Katalin – Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.
Kapócsy Anna: Képzőművészek Új Társasága (1924–1950). Corvina, Budapest, 2015.
A modern magyar festészet ünnepelt ikonjának, Derkovits Gyulának érett főműve. Az életmű reprezentatív fődarabján az avantgárd kollázsos szerkesztésmódja találkozik az expresszív formaképzéssel és az ezüst porfesték különös izzásával. A két világháború közötti lírai kolorizmus és a gépkorszak heroizmusa. A számtalanszor reprodukált mű sokáig a legendás 20. századi műgyűjtő, Márton Ödön kollekcióját gazdagította. Az egyetlen olyan nagy méretű, muzeális kvalitású Derkovits-remekmű, amely még nem került közgyűjteménybe.
Érett főmű
„S a szövőgyárak ablakán / kötegbe száll / a holdsugár” – írta József Attila Külvárosi éj című híres versében 1932-ben. Egy évvel később készült el kortársa és szellemi rokona, Derkovits Gyula most elemzett monumentális szövőgyári kompozíciója. A festő nem az éjjeli holdfényben üresen álló ipari csarnokot örökítette meg, mint a költő, hanem az acélos gépek között dolgozó férfiak frízszerű sorát. Az előrehajló izmos hátak ismétlődése a gépek zakatolásának ritmusát visszhangozza. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött kis méretű vázlatról ismerjük a világos inges főalak nyers impresszióját, ahogy a szövőgép mintás fémpanelje fölé görnyed, amelybe a szemközti állványról fonalak szaladnak be, hogy alul már szőttesként hagyják el a szerkezetet. (A lyuggatott fémlemezt használó automatizált Jacquard-szövőgépeket nem véletlenül tartják a számítógépek előfutárának.) Derkovits a végleges nagy festményen az orsókat egy fadeszkás, öntöttvas lábú asztalra helyezte, hogy jobban érvényesüljön a megsokszorozott figurák görög domborműveket idéző fríze. A terrakottaszínű testeket a fémelemek csillogó ezüstfestékes felülete ellenpontozza. A kép bal szélén egy férfi pillant át az orsók kúpjai között, míg a jobb oldalon egy bajszos figura egészíti ki a kompozíciót, hűen a fényképszerű derkovitsi képszerkesztés elveihez.
A vaselemek és az emberi testekre épített szerkezeti váz jellegzetes motívummá vált Derkovits érett korszakának festészetében. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött Hídépítők című kompozícióján (1932) ugyanígy az acéltraverzek közé illesztette be a terrakottaszínű, félmeztelen munkáshéroszokat. A műértők már a saját korában is az utolsó pár évet tartották az életmű csúcsának. Ahogy Oltványi-Ártinger Imre írta a festő halála után, 1934-ben megjelent monográfiájában: „Derkovits nagy tehetség volt, s jóllehet képességei csak az utolsó évek alkotásaiban bontakoztak ki érett gazdagsággal – életműve így sem torzó. Húsz-harminc képe újabb festészetünk legjava terméséhez tartozik, s jelentős bizonysága egy komoly művész kivételes alkotó erejének.” Utolsó korszakának stílusvilágát Molnos Péter így elemezte monográfiájában: „Derkovits egy lépést tett a Gresham időtlen, férfias lírája felé, s ezzel párhuzamosan engedett művészetének korábbi agitatív célzatosságából. Mintha Bonnard és Bernáth képeinek fuvallata legyintette volna meg egy ihlető pillanatban. A változás talán legjobban látható jele az volt, hogy képein egyre nagyobb hangsúlyt kapott a fémszínek használata. […] Úgy látszik, hogy ebben a korszakban a frappánsan megmozgatott szerkezet és a tudatosan ütköztetett motívumok összhangzata helyett a szín vette át a szimbolikus tartalmak közvetítésének – jóval elvontabban artikulált – szerepét.”
Rövid pályaív
Kassák Lajos így emlékezett vissza a fiatal Derkovitscsal való első, 1917-es találkozására: „Én vasmunkás voltam, ő famunkás. Nem kellett, hogy sokat mondjon magáról. Csak ránéztem, s már ismertem az életét, minden árnyalatában. Az arcára láttam írva sorsközösségünket. Micsoda erőfeszítés, bensőséges hit, elszánt akarat kell ahhoz, hogy valaki onnan, az ismeretlen mélységből fölkapaszkodjon.” A világgal és a társadalmi berendezkedéssel mindig dühösen szemben álló Derkovits iparoscsaládból származott. A szombathelyi asztalosműhelyt vezető apja mellett kezdte az inaskodást gyerekként. Mint Madách falanszterében a széklábakat csiszoló Michelangelót, őt is elbűvölték a faragott díszek, de mikor a gyalupad mellől felállva állatokat festett diófapáccal a tűzfalra vagy telerajzolta a deszkákat, csak atyai pofonokat kapott dicséret helyett. A rá váró kényszerű inassors elől menekülve beállt katonának, de a pusztító első világháborús frontokon csak az egész életét megnyomorító betegségeket kapott. A bal karját nem engedte amputálni, hogy legyen mivel fognia a palettát, de az ekkor szerzett tüdőbaj megpecsételte a sorsát. Hadirokkantként Pesten próbált boldogulni, miközben az Iparrajziskola esti kurzusaira járt. Félősen vitte rajzait az avantgárd MA körét szervező Kassákhoz, aki segítette (a Nyolcakat támogató kritikussal, Bölöni Györggyel együtt), hogy elkezdje tanulmányait Kernstok Károlyék Haris közi szabadiskolájában. Itt nemcsak későbbi feleségével ismerkedett meg, hanem a 20. század eleji magyar modern festészet legkiválóbb képviselőivel Rippl-Rónaitól Tihanyi Lajosig, Bernáth Auréltól Bortnyik Sándorig. A Tanácsköztársaság idején végre nyugodt körülmények között tanulhatott, többek között Kernstok ingyenes nyergesújfalui művésztelepén. Az idilli művészparadicsomnak rövid időn belül véget vetett a történelem. Nehézkes életkörülményei ellenére tovább képezte magát, eljárt a kubizmus és Cézanne örökségével Párizsból hazatérő Kmetty János műtermébe.
A húszas évek elején kiforró korai művészete a Szőnyi-kör neoklasszicista nyelvezetét ötvözte a szerkezetes vonalakkal és az expresszionizmussal. A Belvedere galériában rendezett első kiállítása nagy szakmai és anyagi sikert hozott a fiatal festőnek 1922-ben. „Most, hogy kilépett a névtelenségből, máris teljes fegyverzetben álló festő súlyával és igényével jelentkezett” – írta Bálint Aladár a Nyugat hasábjain. Két évig Bécsben dolgozott, követve a magyar aktivisták emigráns csoportját, Uitz Bélát és Kassákot. „Koldusszegény volt, mint itthon, és dolgozott magába merülten, mint valami vérig sértett rabszolga” – írta róla Kassák a visszaemlékezésében. Bécsben Derkovits megismerte a legmodernebb avantgárd esztétikai világot, a modern fotográfia képi nyelvétől a forradalmi montázstechnikát alkalmazó Patyomkin páncélosig. Mikor hazatért 1926 elején, még egy szűk évtized várt rá. Festészete kiforrott, a szemtelenül modern képkivágásokhoz és az expresszíven torzított robusztus figurákhoz visszafogott színskálákat társított. Képei rendszeresen szerepeltek a főváros kiállításain az Ernst Múzeumtól kezdve a Nemzeti Szalonon át a Tamás Galériáig. A gazdasági válság és a politikai feszültségek miatt mégsem futhatta be a neki rendelt pályát, a sikerek ellenére keserű körülmények között távozott az élők sorából alig negyven esztendősen. Síremlékének leleplezésénél a modern gyűjtők mellett olyan művészek álltak ott, mint Ámos Imre, Márffy Ödön, Kmetty János vagy Farkas István.
Derkovitsot rövid pályafutása alatt mindvégig támogató mecénások vették körül, bár a később, az ötvenes években konstruált proletárművész mítoszba ez sehogy sem fért bele. Az özvegye által jegyzett, tendenciózusan torzított Mi ketten című életrajzi írásban a korszak elnyomó uralkodóosztályának vált vétlen áldozatává, viszont a közelmúlt művészettörténeti kutatása kiderítette, hogy leginkább saját gyanakvó, sértett karaktere miatt nem fogadta el a segítő kezeket. Molnos szerint a tények „azt mutatják, hogy Derkovits művei szokatlanul hamar felkeltették a műgyűjtők és a múzeumok vezetőinek érdeklődését, így gyakori vásárlások, felajánlott ösztöndíjak és megtisztelő művészeti kitüntetések szegélyezik rövid pályájának valamennyi állomását. Ám tagadhatatlan tény, hogy Derkovits és felesége mindezek ellenére szinte folyamatosan nyomorban élt […]. Az ellentmondás minden valószínűség szerint Derkovits emberi habitusából fakadt.” A legelső rajongó gyűjtők között találjuk Márton Ödönt is, aki már az első, 1934-es monográfia alapján több Derkovits-képet birtokolt, de a most elemzett festmény is hozzá került.
Avantgárd és ezüstpor
A Nemzeti Galéria 2014-es nagy Derkovits-katalógusa sok szempontból átírta a festő jól ismert pályaívét. Az új kutatás – lásd Bajkay Éva tanulmányát – kiderítette, hogy a fiatal alkotó nem a nélkülözés elől menekült Bécsbe 1923-ban, hanem friss művészeti inspirációkat keresett. Az osztrák fővárosban nemcsak az emigráns aktivistákkal tartotta a kapcsolatot, de hozzáfért a német nyelvű kiadványokhoz is, a berlini Der Sturm vagy a Die Aktion folyóirathoz, és látogathatta az expresszionisták tárlatait. A kiállításokon ekkor Emil Nolde, Oskar Kokoschka vagy Edvard Munch műveit is tanulmányozhatta, a rá különösen nagy hatást gyakorló George Grosz vagy Otto Dix munkái mellett. A magyarok közül a pályája csúcsán álló Uitz Béla állt hozzá a legközelebb. „Egyénien merített – írta róla Bajkay tanulmányában – az izmusok tanulságaiból, és főleg a késő expresszionizmus nyugtalan, patetikusan túlfűtött szemlélete ragadta magával az új tárgyiasság tendenciáival szemben.” Bécsben ismerte meg az orosz avantgárd művészet konstruktivista képszerkesztő eljárásait és a modern film montázselvét. Az Eisenstein-féle mozgóképes montázstechnika tetten érhető a nézőpontokat és kivágásokat változtató derkovitsi festészetben (például a két orsó között felbukkanó férfifigura esetében a most elemzett képünkön). Nem véletlenül hívta fel a figyelmet a szövőgyári kompozíció filmes párhuzamaira Molnos Péter művészettörténész Derkovits-monográfiájában: „A nézőben a fotó- és filmművészet hasonló témákat feldolgozó remekművei rémlenek fel: Chaplin Modern idők című filmjének és Fritz Lang Metropolisának kulcsjelenetei, a gépkorszak könyörtelen dinamikáját bemutató képsorai.”
Derkovits találkozhatott Bécsben a Klimt-féle aranyfüsttel dekorált szecessziós képekkel is. Kopócsy Anna kutatásai alapján a festő már fiatalon olvasta Cennini reneszánsz traktátusát, amelyben a tradicionális aranyháttér készítésének receptjei is szerepeltek. Ahogy Otto Dix középkori olajfestő technikákat élesztett újjá, Derkovits is a régi metálfényes porok kifejezési lehetőségeit kutatta. „Önmagukban akkor használja őket – írta Kopócsy az arany és ezüst porfestékre –, amikor a valós fémből készült tárgyakat imitálja, azaz rájátszik a valóságra, illetve felerősíti azt (a híd fémtraverzei, a mozdony keretei, képkeretek stb.), hiszen korábban ezeket a tárgyakat nem az eredeti fémmel jelenítették meg a képen. Használatukkal a realizmus szimbolizmusban oldódik fel.” Ezt látjuk – a most vizsgált kép mellett – például a Halárus (1930, Magyar Nemzeti Múzeum) jelenetén, a már említett Hídépítőkön, valamint kísérleti fázisában a sztaniolpapír kollázselemét használó, híres Halas csendéleten (1928, Magyar Nemzeti Galéria). Lázár Béla visszaemlékezése szerint a fiatal művész egyenesen copyrightot akart szerezni a fémszínek használatára. Nagy gyűjtője és életrajzírója, Oltványi-Ártinger Imre szerint misztikus színelméletet dolgozott ki, ahol „az ezüst például a hajthatatlan céltudatosságot jelképezte”. Ahogy Bortnyik Sándor írta 1948-as kismonográfiájában, az „ékszerszínekkel mintegy rangot adott képei tárgyának”.
Rajongó gyűjtők
A közönség a festményt csak egy évvel születése után, az elhunyt művész nagyságát megidéző emlékkiállításon láthatta 1934-ben. Kárpáti Aurél kritikájában felsorolta a képet az Ernst Múzeumban rendezett tárlat legjobb, érett remekművei között, a ma már kizárólag közgyűjteményben őrzött társai sorában: „Itt talált rá önmaga igazi lényére és lényegére a külső-belső fejlődés nagy útját megtett művész. Vonaltalan formái ekkor rafinált ízléssel összehangolt, letompított, ezüstös ködbe borult felszínek különös vibrálásában oldódnak szét, s a fátyol alatt élő kékek, pirosak és meleg rózsaszínek úgy sejlenek föl, mint álomban a valóság. Ezeken a remek temperákon nincs már semmi tárgyiasság (még a vas is az ezüst valószínűtlenségében csillámlik), nincs határozott kontúr és befelé mélyülő térhatás; a motívumok – alakok és tárgyak – egy síkon, freskószerűen rendeződnek el és kötődnek egymással abszolút festői harmóniába. Gyönyörű példája ennek a Vasút mentén, a Téglahordó, a Hídépítők, a Generációk, a Fázó nő, az Anya, a Gond, az Artisták, a Téli híd, a Szövőmunkások, a Téli ablak, a Hajókovács, a Homokszállítók és az olvasó Önarckép. Valamennyi a beérkezett, önmaga erőinek legjavát felmutató, lehiggadt és kiforrott művészre vall. Nem egy muzeális értékű remekmű akad köztük.” A nagy méretű festmény két év múlva a KUT Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán is felbukkant, a fennmaradt archív fotók alapján központi helyen reprezentálva a fiatalon elhunyt tehetség életművét. A második világháború után kialakuló Derkovits-kultusznak köszönhetően megszaporodtak az emlékkiállítások, ezeken több mint tíz alkalommal láthatta ezt a képet a közönség. A számtalanszor reprodukált, érett főmű ekkor már a neves műgyűjtő, Márton Ödön tulajdonaként szerepelt.
A most vizsgált festményt hosszú ideig a legjobb Egry-, Ferenczy- és Czóbel-műveket gyűjtő Márton Ödön különösen gazdag kollekciója őrizte. Az 1971-ben elhunyt Márton a hatvanas években a műgyűjtés nagy öregje volt, ő kötötte össze az idős gyűjtőnemzedéket az ifjabbal. A magyar műgyűjtés történetét feldolgozó Ébli Gábor így írt róla: „A textilkereskedőként dolgozó, előkelő belvárosi ruhaszalont fenntartó Márton a háború előtt főleg Egry József, Berény Róbert, Czigány Dezső és mások, azaz részben a Gresham-kör művészeinek munkáiból építette gyűjteményét, de ízlésének nyitottságát mutatja, hogy megvásárolta Vajda Lajos Szentendrei udvar című festményét is. A klasszikusok közül legjobban Ferenczy Károlyt becsülte, akinek Béni fia 1936-ban bronzérmet is készített a Márton család tagjairól. A mindenkori kortárs művészet iránti fogékonyság bámulatos példája, hogy Márton évtizedekkel később is figyelt az új tehetségekre. Kolozsváry Ernő az ő tanácsára ismerte meg Ország Lilit egy harmadik gyűjtő, Rácz István lakásán.” Az egykori textilkereskedő több érett Derkovits-főművet őrzött magánál, a most elemzett nagy méretű szövőgyári jelenet mellett az 1932-es Zsákolókat, valamint az ugyanabban az évben született Anyaságot. Márton csalhatatlan ízlését bizonyítja, hogy kitűnő érzékkel választotta ki kedvenc művészeinek ritka hangon megszólaló, delikát alkotásait. E tehetségét olyan művek megszerzése bizonyítja, mint Berény Róbert Sárga dunyha című alkotása (1928, magántulajdon) vagy éppen Czóbel Béla korai remekműve, a Kislány ágy előtt (1905, magántulajdon). De közülük is kiemelkedik a múzeumi kvalitású Derkovits-kép, az érett korszak magánkézben őrzött egyik utolsó remeke.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
