Irodalom
Rippl-Rónai József kollektív kiállítása. Merkur-palota, Budapest, 1902.
Rippl Rónai József emlékezései. Nyugat, Budapest, 1911.
Petrovics Elek: Rippl-Rónai. Athenaeum, Budapest, 1942.
Genthon István: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1977.
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária – Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998.
Bernáth Mária: Rippl-Rónai József. Szemimpex, Budapest, 1998.
Szabadi Judit: Rippl-Rónai. Corvina, Budapest, 2000.
Horváth János: Rippl-Rónai József iparművészeti munkássága, az Andrássy-ebédlő. Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 2013.
Rippl-Rónai és Maillol. Egy művészbarátság története. Szerk.: Földi Eszter, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.
A Majális mesterénél
Hosszas felkészülés után Rippl-Rónai József első párizsi kiállításával, 1892-ben robbant be a korabeli művészeti közéletbe. Finom költői húrokat megpendítő, franciás kulturáltságú képei elvarázsolták a művelt közönséget. Ahogy Ödön öccsének írta, Magyarországon ekkor még nem értették ezt a választékos stílust: „különös sors jutott osztályrészemül, Pesten visszautasítják a képemet, Párizsban pedig kitüntetett híres festőknek kell corigálnom; mesterük lenni. Most már nem tudom, hogy ezeknek ment-e el az eszük, vagy a pestiek tespednek penészes butaságban.” A kevés jó szemű műértő között volt a történeti arisztokrácia egyik leghíresebb családja, az Andrássyak. A modern művészetre nyitott família saját kastélyai és palotái dekorálására kérte fel a franciás festőt. Rippl-Rónai így egyre gyakrabban látogatott haza. Ekkoriban ismerte meg Pesten idősebb pályatársát, Szinyei Merse Pált, aki hosszú évek mellőzöttsége után a millenniumi kiállításon bűvölte el a fiatalokat régi főművével, a Majálissal. A két modern szemléletű festő összebarátkozott, és innentől vállt vállnak vetve küzdött a friss szellemű képzőművészet elfogadtatásáért. Kölcsönösen segítették egymást: Rippl-Rónai a főiskolai reformhoz küldött fogódzókat, Szinyei Merse pedig az állami vásárlásoknál működött közre.
Szinyei 1898 nyarán meghívta Rippl-Rónait festeni Jernyére, ősztől pedig átengedte neki a képviselői teendői miatt kihasználatlan műtermét, ahol kaposvári letelepedéséig tárolhatta képeit. (Később együtt ültek a Japán kávéház művészasztalánál, de a MIENK-et is közösen alapították a Műcsarnok retrográd törekvéseivel szemben.) Míg a Majális festője a megalkuvást nem tűrő plein airért, a szikrázó napsütésért rajongott, Rippl-Rónai a barátja birtokaira, Jernyére látogatva a falut az éj beköszönte után örökítette meg. A szélesen kanyarodó főutcán kék házikók sorakoznak, meleg fénnyel világító ablakokkal. A beszédes cím így szól: Jernye sötét éjjel. Így szerepelt az 1906-os kiállítási katalógusban, de a hátoldalon megmaradt sok-sok raglap egyikén kicsit bővebben: „Jernye falu, Szinyei Pali hazája.” Rippl-Rónai három korai pesti tárlaton szerepeltette a képet, majd két 1920-as életműkiállításon is (és öccse, Rónai Ödön kivételes modern gyűjteményébe került.) A kortársak biztosan értették azt a szellemes szembeállítást, ahogy Rippl-Rónai a plein air nagymesterének szülőfaluját az éjszaka kellős közepén ábrázolta. De nagyfokú bátorság és modern érzékenység kellett ahhoz, hogy a mindig jól öltözött, szürke zakója zsebében selyemzsebkendőt hordó Rippl-Rónai este, feltehetőleg vacsora után, otthagyva a vendéglátók vidám társaságát, kimenjen a falu sáros főutcájára, elővegye a festőeszközeit, és csillagfénynél örökítse meg azt a magyar látványt, amelyre ő már messziről jött idegenként, a franciás érzékenységű művész szemével tudott rácsodálkozni. A párizsi ízlésnek és a hazai zamatnak ez a kettőssége formálta rendhagyó művé a széles panorámájú kompozíciót.
Párizsi noktürnök
Az impresszionisták napfényben úszó, forradalmi képei után a friss tendenciákat kereső párizsi festőket új látványok ejtették rabul az 1890-es években: az éjjeli hangulatok és a holdfényes szimbólumok. Ekkor vált a szürke-fekete palettájú James McNeill Whistlerből trendteremtő mester, ekkor futottak be éjszakai pasztellképeikkel az olyan szimbolisták, mint a belga William Degouve de Nuncques, a francia Lucien Lévy-Dhurmer, a „núbiaiak csoportját” vezető posztimpresszionista Charles Cottet vagy az olasz divizionista Angelo Morbelli. Hozzájuk csatlakozott a Párizst feketéllő csavargóival meghódító Mednyánszky báró, valamint Rippl-Rónai József. A magyar művészettörténet „fekete korszaknak” nevezi Rippl-Rónai párizsi periódusát, szembeállítva a kukoricás képek tarka színeivel. A francia kutatók pontosan érzékelik, hogy a „fekete korszak” képei a fin de siècle-re jellemző, holdfényes noktürnfestészet kiváló remekei. A kifinomult századvégi francia művészkörökben – az éjszakai képekkel párhuzamosan – valóságos kultusza alakult ki a pasztellképeknek. A technika illeszkedett az éteri szépség, a költői színhatások és a l’art pour l’art esztétika nyelvezetéhez. Ahhoz, amit Verlaine verselt meg a Költészettanban: „Mert csak te kellesz, Árnyalat, és semmi Szín, koldusi ékül.” Rippl-Rónai József hibátlan stílusérzékkel kapcsolódott ehhez a párizsias kifejezési módhoz. Nem véletlenül került be az egyik legszebb éjjeli Rippl-Rónai, a Park éjszaka (1892–1895) című pasztellremek a Musee d’Orsay gyűjteményébe. (Az intézmény annyira megbecsüli, hogy katalóguscímlapra is tette.)
Rippl-Rónai abban hasonlított impresszionista elődeihez, hogy a hirtelen benyomásokat gyorsan rögzítette. „Én – írta az Emlékezéseiben – az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármily méretben – már amint ez fizikailag lehetséges – egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy-ülésre fessek meg. Az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra vagy gyümölcsre, amelyen még rajta van a hamva.” Petrovics Elek elemezte a Művészet hasábjain megjelent tanulmányában Rippl-Rónai képeinek ezt a különlegességét: „Festőnk mindent alla prima old meg s ha csak lehet, egy ülésre be is fejezi a képet; csak ha a feladat terjedelme ezt nem engedi, osztja folytatásokra a munkát. […] Az út, mely a benyomás fogantatásától a megörökítéséig vezet, rövidebb, semhogy útközben elillanhatna annak frissessége.” Ezt az alla prima frissességet érjük tetten a jernyei éjszakát megörökítő, az emlékeket megőrző kompozíción.