VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Vörösmarty megindító költeménye, a Szép Ilonka 1833-ban született. A vers három szereplője a vadász, vagyis Mátyás király, Szép Ilonka és a leány nagyapja, az „ősz Peterdi”. Az erdőben felbukkanó szép leány és a király alkalmi szerelmi kapcsolatának története Mátyás király legendái között több verzióban is előfordul, a főszereplő Szép Ilonka és nagyapjának nevesítése azonban Vörösmarty Mihály érdeme. A történet ilyen, névvel ellátott forrása pedig minden bizonnyal az akkoriban Fóton élő Peterdi család egyik tagjától származhatott. Amint a költeményből ismert, a király magányosan vadászik a Vértes erdeiben. És természetesen igazi „királyi vad”-ra lel, vagyis egy pillangót kergető ártatlan szép leányra. Hazakíséri a leányt, aki egyedül él idős nagyapjá- val. A férfiak borozgatni kezdenek, majd végül a királyra emelik poharukat. Természetesen a király nem tárja föl kilétét, de meghívja az öreget és a leányt Budára, a király udvarába. Majd ott tölti az estét, s még a hold fényénél elhagyja a házat, s elhagyja Ilonkát is. A költemény második részében, mikor Peterdi és Ilonka Budán járnak, kiderül az igazság. Világossá válik, hogy a szép vadász bizony maga volt a király, s ez mélységes csalódást okoz Ilonkának, mert rájön, hogy szerelmüknek nem lehet folytatása. Ő csak egy futó kaland volt a király életében, s ettől kezdve ennek a fájó szerelemnek az emlékével él, s ebbe a fájdalomba pusztul bele ő is és öreg nagyapja is. Amikor pedig a király újra meglátogatná őket, már csak a sírjukat találja.
A PETERDIEK
A Peterdiek a családban elevenen élő hagyományt néhány évtizeddel a költemény után más formában is meg kívánták örökíttetni. Bizonyos, hogy a család rendelte meg az 1850-60-as években pályája zenitjén álló festőművésztől a Szép Ilonka-történet képciklusban történő feldolgozását. A nyolc festmény 1866-ig el is készült, s mintegy százötven éven át a Peterdi család és leszármazottainak tulajdonában volt. A művek híressé válásában fontos szerepet játszott az a díszes album is, amelyet Ráth Mór adott ki, s amiben Vörösmarty költeménye „Orlay Soma nyolcz fényképezett rajzával” illusztrálva, valamint a festő előszavával kiegészítve jelent meg Pesten, 1867-ben. Orlai így magyarázza képeinek alapgondolatát: „Nagy költőnk ezen legszebb költői beszélykéje, a festő ecsetjének annyira kínálkozó, hogy abból számos képet alkothatna; s midőn én csak nyolcz képre szorítkoztam, tettem azt azon figyelemből, hogy a mű megszerzését felettébb meg ne nehezítsem. Mindemellett iparkodtam a beszélyke szövegét e nyolcz képben is lehetőleg kimeríteni. A költemény egy ártatlan leányka szerelemre ébredését, csalódását, emiatti búját és halálát adja elő. Mátyás, ki e szerelmibajt véletlen találkozás által előidézte s tudtán kívül egy ártatlan élet eltaposója lett, csupán múlékony kellemes perczeknek engedte magát.”
ORLAI PETRICS SOMA
A mezőberényi Orlai Petrics Soma, Petőfi Sándor másodunokatestvére szülei tanácsára előbb jogi diplomát szerzett, majd később Pesten Marastoni Jakab festőiskolá- jában képezte magát. Mint a vármegye tehetséges fiatalját, a Békés megyei báró Wenckheim család támogatta bécsi tanulmányaiban. Bécsben először az akadémiát, majd Ferdinand Waldmüller iskoláját látogatta. Kisebb kompozíciók után 1848-ban fejezte be első nagyszabású történeti képét, egy igazi látomásos, romantikus kompozíciót, ami Szent István királyt, s az álmában életére törő orgyilkos témáját dolgozta fel. Orlai a magyar történeti festészet megújítójaként, sőt bizonyos értelemben megteremtőjeként lépett a magyar művészet történetébe. Nagy témák, nagy, összefoglaló kompozíciók izgatták, de terveihez nem igazán talált értő támogatókat, a nála néhány évvel fiatalabb új nemzedék (Székely Bertalan, Madarász Viktor) pedig már sokkal magasabb színvonalon fogalmazta meg a nemzeti történelem festészeti ikonjait és emblémáit. Orlai ugyanakkor észrevette a zsánerben, s különösen a történeti zsánerben rejlő lehetőségeket is. Orlai történeti festészetében nemcsak az 1850-es évektől egyre divatosabbá váló életképszerű felfogás ragadható meg, hanem a mélyebb eszmei tartalom közérthető kifejezésé- nek igénye is. Az életkép műfaján belül is érvényesíthető mély gondolati tartalom kifejezésének lehetősége és követelménye Orlai ifjúkori bécsi mesterénél, Waldmüllernél vált szinte forradalmi újítássá. Waldmüller életképei nemcsak a valóság egy addig alig ismert szeletére irányították rá a figyelmet, hanem új formák és új témák révén új gondolatok kifejezésére is alkalmasak voltak. Orlai zsánerszerű történeti képei a történeti festészet emelkedett stílusát próbálták ötvözni az életkép közérthetőbb, inteimebb, kevésbé patetikus stílusával. Ebbe a műfaji körbe illeszkednek a Szép Ilonka-ciklus képei is.
VADÁSZAT, SZERELEM
A költemény szerelmi szála egy vadászat kapcsán bontakozik ki. A szép leány pillangóra vadászik, a vadász valami vadra, s természetes, hogy a legnemesebb „vad” végül mégis csak Ilonka lesz. A szerelem nyelve ma is és a romantika költészetében is tele van vadászati metaforákkal. A felajzott nyíl, a vad utáni heves hajsza, a rabul ejtés mind rafináltan több értelmű kifejezések. S természetesen ugyanez a helyzet a képi metaforákkal is. Orlai képsorozatának első képén a lány ölébe fogott kötényében friss virágokat tart. Ártatlanságának és tisztaságának szimbólumát. Amint a vadász „elkapja” őt, az ölét jelképező védett kötény kinyílik, a virágok a földre hullnak. Illedelmes, de mégis egyértelmű utalás arra, hogy a lány valami fontos dolgot immár végérvényesen elveszített. Sőt, a VI. számú képen, a Felismerés képén ugyanezek a virágok már egy virágárus kosarában vannak, valahol a király környezetében. Ami valaha csak a leányé volt, itt a király udvarában bárki által megvásárolható dologgá változott. A király minden mozdulatán, gesztusain, testtartásán feszesség, egyenesség, keménység érződik, vagyis a férfiassághoz kapcsolódó sztereotípiák képei. Ugyanezt erősítik a király fegyverei is: merev íja, a tőre, s különösen a ciklus V. képén, a Búcsún, a lány öle felé mutató hosszú, egyenes dárdája. A női szexualitásra Ilonka buja redőket vető testszínű szoknyája, köténye, kendője utal, s általában is a leány zárt, befoglaló alakzatokat képező kéztartása. Más eszközökkel, mint Vörösmartynál, de nem kisebb egyértelműséggel fejezik ki Orlai festményei is a király és a leány kapcsolatának erotikus telítettségét.
Jó király, vagy rossz király? Politikai allegória. Több elemzés is felvetette, hogy Vörösmarty költeménye akár egy politikai allegória is lehetne, amelyben a magára hagyott Magyarország (a fiatal lány) sírva epekedik a jó király után. Ez elméletileg elfogadható értelmezés lehetne, ha a vers végén Ilonka nem pusztulna bele a fájdalomba. A vers keletkezésekor azonban, 1833-ban, a reformkor kellős közepén és a nemzeti fellendülés éveiben egyáltalán nem a halott nemzet allegóriája fejezte ki a nemzet igazi élményét és történelmi tapasztalatát. Sokkal érdekesebb a mű nemzeti értelmezése szempontjából maga a festményciklus, s különösen Orlai magyarázata a képekhez: „A költemény egy ártatlan leányka szerelemre ébredését, csalódását, emiatti búját és halálát adja elő. Mátyás, ki e szerelmibajt véletlen találkozás által előidézte s tudtán kívül egy ártatlan élet eltaposója lett, csupán múlékony kellemes perczeknek engedte magát.” – a festő tehát 1867-ben lesújtó véleménnyel van a királyról, aki „egy ártatlan élet eltaposója lett..” Ezek nem azok a jelzők, amikkel az igazságos Mátyás királyt volt szokás illetni. Sokkal jobban illik ez az aradi vértanúk halálos ítéletét aláíró, az ő ártatlan életüket eltaposó királyra, akit épp a képes album megjelenésének évében, 1867-ben koronáztak magyar királlyá. Szomorúság, gyász a vers vége, s ez a képciklus végkicsengése is. Olyan gyász, amelynek okozója bizony maga a király. Miközben egy pikáns szerelmi játékot látunk, ebben a játékban hatalmi erőviszonyok is leképeződnek: a férfi hatalma a nő felett, a király hatalma – beleértve szexuális hatalmát is – az alattvalói felett, az erőszak hatalma a tisztesség felett. Orlai képei nagyon finoman, de mégiscsak képesek arra, hogy egy ártatlannak tűnő szerelmi kalandban a nemzet legmélyebb érzéseit fejezzék ki.
"A VADÁSZ ÜL HOSSZÚ MÉLA LESBEN..."
Vörösmarty Mihály verssora, a Szép Ilonka című költemény első mondata a magyar költészet egyik közismert szállóigéje. A magyar költészetből számos ilyen szállóigét ismerünk. Olyanok ezek az iskolai tanulmányainkból megismert mondatok, mint amik egy helyzet, egy érzés, egy gondolat, egy élmény szinte mindennél pontosabb és érzékletesebb kifejezését adják; azt az érzést, hogy azt a bizonyos dolgot ennél pontosabban és szemléletesebben úgysem lehetne leírni. A szállóigék szinte vérünkben vannak, s ezek azok, amiknek a felidézésével, kimondásával egy szempillantás alatt megteremtődik a megértésnek az a mély élménye, hogy nemcsak nyelvünk, hanem tapasztalataink is közösek: „Áll-e még az ősz Peterdi háza?” – vagyis megvan-e még az a régi világ, ugyanazok vagyunk-e, mint akik voltunk?
A szállóigék mondataiban nemcsak a szavakat értjük, hanem a kifejezés egészen mély, egyéni és közös tapasztalatainkban gyökerező dimenzióit is érzékeljük. Mintha rokonok között járnánk. Értjük és érezzük is egymást. Nehéz megmondani, hogy miből lesz szállóige, de az bizonyos, hogy az a nyelvi kifejezésnek olyan sűrűségű és mélységű képződménye, amiről szinte létrejötte pillanatától kezdve érezhető, hogy több, mint szavak egyszerű jelentése, több, mint amit egy mondat állít, vagy kérdez. Több, mint ami idegen nyelvre lefordítható, több, mint puszta értelem. Nagy költők és nagy gondolkodók képesek arra, hogy örök érvényű tömörséggel fogalmazzanak meg valamit, amik aztán ajándékként, a pontos és élménygazdag kifejezés ajándékaként öröklődjenek tovább a következő nemzedé- keknek.
EGY PROFÁN STÁCIÓ-SOROZAT
Orlai képciklusa a magyar biedermeier festészet egyik egyedülálló remekműve. Számos kiváló alkotást ismerünk a korszakból, de ilyen nagyszabású, ennyire kifinomultan sokrétű jelentéssel megkomponált képsorozatról nem tudunk. A korszak klasszikusan hagyományos képciklusai a templomi stációképek voltak. Orlai képeinek kivitelezésé- ben is nagyon sokat átvett ebből a hagyományból. A legjellemzőbb tán a keretet díszítő feliratos szalag. Ahogy a stációképek feliratai magyarázzák Krisztus szenvedéstörténetének mozzanatait, úgy értelmezik Orlai képszalagjai is az éppen ábrázolt eseményt, természetesen Vörösmarty egy-egy mondatával. Ez a mű, maga a késői biedermeier világa. Érzelmesség, erotikum, pikantéria, erkölcsi mondanivaló, politikai áthallások, polgári enteriőrbe illő méretek, tetszetősség, mélység, komolyság, finomság, igényes kivitelezés – ezek miatt szeretjük a biedermeiert, s Orlai képeiben mindez benne van. Minden ízében, minden porcikájában eredeti, hiteles és az elmúlt százötven év viharaitól megkímélt műtárgyegyüttest látunk. Ennek az eredetiségnek különös báját adja például még az is, hogy a feliratos szalagok kerethez rögzítése is az eredeti állapotában őrzödött meg.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
