Irodalom
Dévényi Iván: Barcsay Jenő kiállítása. Vigilia, 1958/3., 185–186.
Barcsay Jenő: Forma és tér. Corvina, Budapest, 1966.
Barcsay. A szentendrei mozaik. Műcsarnok, Budapest, 1970.
Frank János: Barcsay. Élet és Irodalom, 1970/2., 12.
Rózsa Gyula: Barcsay Jenő újpesti mozaikja. Kritika, 1975/1., 20–21.
Mucsi András: Dévényi Iván, az esztergomi műgyűjtő. Művészettörténeti Értesítő, 1994/1–2., 191–198.
A Dévényi Gyűjtemény. Szerk.: Kaszás Gábor, Mű-Terem Galéria, Budapest, 2006.
Rózsa Gyula: Barcsay Jenő. Kossuth – Pesti Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2010.
Herpai András – Horváth Gyöngyvér – Szabó Noémi: Barcsay Jenő (1900–1988) a festő, a tanár. Kogart Galéria – Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ, Budapest, 2015.
Szerkezetes tisztaság
„Korunk festészete az építés, a szilárd és világos szerkezet jegyében fogant. Arra törekszik, hogy minden homályos, elmosódó jelenségtől szabaduljon, s a kép a kristályok tisztaságával tükrözze a kor humánumát” – tanította a bölcselőkorba lépett idős mester, Barcsay Jenő a Tér és forma című, 1966-os összegző kötetében. Hasonló esztétikai elveket látunk működés közben most vizsgált alkotásán is. A karcsú nőalakok füzére geometrikus szeletekből összeállított formákká redukálódik. Középen, az „íróasztalnál” egy könyöklő figura ül, Rodin Gondolkodójának női változata. Az apró, íves szilánkokból felépített kompozíción archaikus időtlenségben sorakoznak az alakok. Az ókori faragványoktól és az ortodox ikonoktól örökölt hieratikus merevséget Barcsay játékos keresztvonalakkal, kiszámíthatatlan ritmusképlettel oldja fel. (A fekete árnyak miatt nem is tudjuk pontosan megszámolni, hányan vannak a női alakok.)
A festmény a 20. századi nagy modern mester, Barcsay – a fiatal iparterves generációval párhuzamosan kiteljesedő – életművének egyik leghíresebb kompozíciója. Felnagyított változata (további elemekkel kiegészítve) a szentendrei Pátriárka utcai művelődéi központ (Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár) előcsarnokában látható. A Barcsay által készített festői koncepciót két kiváló mozaikkészítő, Rác András és Hegyi György öltötte apró üvegkockákba.
A szintetizáló főművet – amelyet az utókor csak Szentendrei mozaikként ismer – 1970-ben adták át; a festmény egy évvel korábban készült. A kompozíció eredeti címe – Frank János szerint – Asszonyok volt, de Barcsay számára a gazdagon redőzött ruhákba öltözött női alakok füzére olyan időtlen, archaikus toposz volt, mint a görög szobrászok frízeinek asszonyalakjai. Ritmusképletek, tömegérzetek, térbeli kompozíciók. A másik művészettörténeti párhuzam egy szintén időn kívüli archaikus alapsémából, a Vajda Lajos által is kedvelt arany hátterű ikonból ered. Frank János a bizánci gyökerű ikonművészet színezését emelte ki a frissen felavatott mű leírásakor: „Színes mozaikkockákból állította össze a képet, a színek együttese mégis a monochrómiára, a színtelenségre utal. Ennek a visszafogott, szonorikus hangnak váratlan ellentéte a harsányan csengő aranyháttér. Szándékos parafrázis ez Szentendre pravoszláv templomainak ikonjai nyomán, csakúgy, mint a figurák bizantinikus, dermedt sorrendje, statikája.” Egy másik kortárs, Rózsa Gyula a Szentendrei mozaikban a finom poézist vette észre: „A szentendrei mozaik viszont az oldódás, az otthon-hangulat és az életöröm óvatosan mély, barcsaysan finom, pontosságában költői visszalopózása. Már a feladat is intimitást kívánt – művelődési házhoz készült –, már a mű anyaga is színt és szép pompát kínáló – velencei üvegmozaikba tervezte –, és a téma is efelé vezette a mestert: meghitten beszélgető asszonycsoportokat, lámpavilágtól aranyszínű tereket, esti puha árnyakat, s árnyakat figurákként befogadó épületegyütteseket ábrázol.”
Szintetizáló főmű
A szentendrei mozaikhoz vezető művészeti utat Németh Lajos foglalta össze a monumentális alkotásnak szentelt nagy, 1970-ben rendezett műcsarnoki kiállítás katalógusában: „E konstruktív, a monumentalitásra apelláló formának a táptalaja immár négy évtizede Szentendre. Lehet, hogy a konstruktív-monumentális szándék hatósugara túlnő a szoros értelemben vett szentendrei festészet keretein, de hogy onnan nőtt ki, az tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a szüntelen megújuláshoz is mindig Szentendre adja az indítékot. Ezért egyszerre szükségszerű és szimbolikus a tény: Barcsay élete főművét Szentendre város megbízásából, Szentendre részére készítette. Mert nem kell különös merészség annak a megállapításához, hogy Barcsay főműve a szentendrei nagy mozaik. Főmű, a szintetizáló alkotások értelmében.”
Az 1960–70-es évek szocialista művészetpolitikájának a középpontjában a tereken vagy középületekben látható monumentális alkotások álltak. Kétségkívül lenyűgöző a monumentális, tízméteres mozaikfal, amely úgy csillog a félsötétben, mint a közeli szerb ortodox templomok ikonjai. De már a korabeli műértők is tudták, hogy milyen különös ranggal bírnak azok a művek, amelyek elvezettek ehhez a köztéri szintézishez. Már az 1970-es műcsarnoki katalógusban is sok kép adatai között szerepelt tulajdonos. Hol állami intézmény (Kiscelli Múzeum, Művelődési Minisztérium stb.), hol magánszemély (például a korszak sztárgyűjtője, Várkonyi Zoltán).
A most vizsgált festmény nem szerepelt a műcsarnoki kiállításon, mert a korszak egyik legfontosabb magángyűjtője, Dévényi Iván csapott le rá. Dévényi a Kádár-kori műgyűjtés megkerülhetetlen alakja volt, a tiltott-titkos modernek nagy felfedezője. „Meg tudta szelídíteni – írta róla Mucsi András – az ötvenes évek ketrecébe zárt oroszlánokat, Gadányit és Kassákot, a gyanakvó Kornisst, az óvatos Barcsayt, bizalmas baráttá tudta tenni az indulataitól fűtött Bálint Endrét, akiből a baráti környezet Esztergomban a szelíd poétát is elő tudta csalogatni.” Dévényi már 1958-ban ünnepelte Barcsayt a Vigilia folyóirat hasábjain megjelent kritikájában: „Semmi henyeség nincs ezekben a képekben, amelyeket nagy szellemi koncentráció és aggályos műgond jellemez. Műveinek kompozíciós és formai fegyelme, tisztasága mai művészetünkben egyedülálló” – írta. A hatvanas évek ünnepelt festősztárja, Barcsay megválogatta, kinek és mit ad el. Dévényi mégis kompakt kollekcióban tudta bemutatni ezt a páratlan életművet. Ennek az ívnek is fénypontja a most vizsgált alkotás. Nem véletlen, hogy nemcsak a Dévényi-gyűjteménynek lett sokat szereplő sztárdarabja, de azóta is számos kötetben helyet kapott, amely magángyűjtemények legjobb darabjaiból válogat, a Magyar Nemzeti Galéria legendás 1981-es tárlatától kezdve Virág Judit és Kieselbach Tamás személyesre hangolt kiállításaiig.