Szentendre
Szentendrét elsősorban Vajda életműve emeli a magyar művészet fővárosai közé, jelentősége az ő tevékenysége révén vált Nagybányáéhoz mérhetővé. Németh Lajos megállapítása szerint "ahogy Barcsay művészete - vagy legalábbis annak igen nagy része - szubsztanciálisan kötődött Szentendréhez, ugyanúgy nem puszta véletlen, hogy a vajdai program is csak Szentendrén ölthetett testet." Valóban, 1933 után ez a Duna menti kisváros adott szinte kizárólagos vizuális alapanyagot Vajda művészi kísérleteihez, miután több mint három éves párizsi tanulmányút után hazatért Magyarországra. Szentendre és a közeli Szigetmonostor házai, a környéken élők népi eszközei, a magyar és szerb kultúra tárgyi elemei telítődtek új tartalmakkal, miközben Vajda és társa, Korniss Dezső kísérletet tettek legfőbb céljuk elérésére: hidat akartak építeni kelet és nyugat, Európa és Ázsia művészete között.
Tudatos motívumgyűjtő utak és hétköznapi, spontán baráti séták során gyűjtötte össze Vajda mindazt a látványmuníciót, melyet végtelenül logikus kompozícióépítő módszerével transzponált művészi alkotássá. Szentendrei ihlető élményeiről így számolt be egyik írásában: "Kornissal gyakran szoktunk este napszállta után kószálni a város tekervényes utcáin; ilyenkor minden csendes, nyugodt, a házak szorosan összebújni látszanak, minden sziluett-szerűen jelenik meg, az ég smaragdzöldben játszik, teleszórva apró gyémántokkal. Ahogy lépkedünk lassan a szűk sikátorokban, egy láthatatlan fényforrás a velünk szemközt lévő falra misztikus árnyakat vetít; megdöbbenünk a csodálkozástól, s érezzük azt, amit csak vizuálisan lehet kifejezni, olyan az egész hangulata, mintha a mesékben járnánk, ahol lépten-nyomon csodák várnak, ahol minden lehetséges."
Gyermeki egyszerűséget, nemes tisztaságot sugalló beállítással, tökéletes szembenézetben ábrázolt falusi házak tűnnek fel a most vizsgált alkotáson: égre mutató újjakként sorakozó kémények, háromszögletű oromfalak, apró, figyelő szemekre emlékeztető padláslyukak, egyszerű, osztott ablakok - minden felesleges részlettől megtisztítva, kristálytiszta rendbe illesztve - érzékenyen remegő, finoman hajladozó vonalak abroncsai közé fogva. A most bemutatott alkotáson, s a Szentendrén született képek többségén a ház gyermekrajz-tisztaságúvá szublimált képe központi elemmé válik. Motívuma az egyik legelemibb, legerősebb tartalommal telített archetipikus kép: az otthon, a nyugalmat adó melegség, a veszélyes, kaotikus külvilággal szemben létrehozott emberléptékű univerzum szimbóluma.
Az vonal költője
Vajda művészi fejlődésének útja az eszközökről való radikális lemondáshoz vezetett: idővel megvált az olajfestéktől, majd a színtől, s nem maradt más, csupán a szén feketesége és a papír fehérje. "Már nem rajzol és fest, hanem jeleket ír a felületre, melyek hieroglifái egy vége felé közeledő élet vetületeinek." - mondta róla barátja, Ámos Imre. Érett művein végigtekintve jól látható, hogy Vajda művészetének talán legfontosabb értéke a vonal kifejező erejének végletekig fokozása: ceruzájának finoman hajló, érzékenyen remegő nyoma olyan művészek alkotásaival állítható párhuzamba, mint Paul Klee vagy Picasso. Kállai Ernő, a 20. század első felének egyik kiemelkedő műkritikusa a következő szavakkal emelte ki Vajda műveinek legfontosabb karaktervonását: "Akár tollal, akár ceruzával vagy szénnel rajzolt, keze vonása fölülmúlhatatlanul biztos és határozott volt. Sűrű vonalkévéin az erősbítés és gyengítés, a sötétebb és világosabb értékek mesterien tagoló hullámai futnak végig. Vajda kitűnő rajztudása a valóság beható megfigyelésén és ábrázolásán nevelődött, de a művész képzelete már a hétköznapi dolgok ábrázatában is fölfigyelt a vonalak véletlen találkozásából és összejátszásából adódó különös alakzatokra.
Senki sem értett nálunk úgy, mint ő, a vonalak lelki életéhez: kifejezőerejükhöz és a bennük lappangó képzettársítások bonyolult szövögetéséhez. Úgy kombinálta a vonalakat, és úgy játszott velük, mint zenész a hangokkal."
Vajda művészetének jelentősége
"Vajda életműve a magyar avantgarde művészileg legmaradandóbb tette." Németh Lajos, a XX. század második felének kiemelkedő művészettörténésze ritkán ragadtatta el magát hasonlóan kategorikus kijelentésekre, ám Vajda esetében nem fukarkodott a fennkölt jelzőkkel: "Bár csak egy évtized adatott neki, oly mélységeket idézett fel művészetében, mely kortársai közül csak a legnagyobbaknak sikerült."
Nem csupán a művészettörténészek, de a festőtársak is felismerték kiemelkedő jelentőségét. Barátja, s művészi programjának folytatója, Bálint Endre Csontváry és Derkovits mellett Vajdát tartotta a legjelentősebb magyar művésznek. "Mintha a nagyság stafétabotját vette volna át." - írta róla monográfusa, Mándy Stefánia, Csontváryt nevezve meg elődként, azt a művészt, akit talán egyedüliként tartott méltónak arra, hogy jelentőségét összemérjük Vajda művészi súlyával.
Nem csupán a művészek és a művészettörténészek, de az 1945 utáni műgyűjtés legnagyobb alakjai is kiemelt figyelemmel övezték életművét. Kiválasztott műveinek megszerzéséért küzdött Kolozsváry Ernő, Rácz István, vagy a kortársak közül Nudelmann László és Antal Péter: kollekcióikban Vajda központi szerepe jelenti a közös nevezőt. Új korszakot hozó, nemzetközi színtéren is figyelmet keltő felfedezését paradox módon éppen alkotásainak páratlan ritkasága hátráltatja: művei - Csontváryhoz hasonlóan - csupán elvétve bukkannak fel a műkereskedelemben, így az igazi megmérettetéshez szükséges folyamatos műpiaci jelenléte nem valósulhat meg. Kivételes alkalom tehát, mikor Vajda Lajos egy kiemelkedő alkotása néhány pillanatra "szabaddá" válik, mikor lehetőség adódik arra, hogy egy jelentős műve új otthonra találjon.
Molnos Péter
