Irodalom
Farkas Zoltán: Kőváry Szilárd kiállítás. Vasárnapi Újság, 1912/9., 66.
Kővári Szilárd síremlékét felavatták Kassán. A Kazinczy Társaság ünnepsége a Rozália-sírkertben. Prágai Magyar Hírlap, 1929. július 9.
Farkas Veronika: Kővári. A Hét, 1981/14., 24.
Szabó Lilla: Kassai modernek. A két világháború közötti képzőművészet Kassán. MűvészetMalom, Szentendre, 2009.
Kosice modernism. Kosice Art in the Nineteen-Twenties. Szerk.: Lena Leskova, Vychodoslovenska Galeria, Kassa, 2013.
Kosice modernism and its wider context. Szerk.: Zuzana Bartosova – Lena Leskova, Vychodoslovenska Galeria, Kassa, 2013.
Márai Sándor: Régi Kassa, álom. Helikon, Budapest, 2013.
A kassai modernek előfutáraként ismert Kővári Szilárd keze alól nagyon ritkán bukkan fel alkotás a hazai műkereskedelemben. Az unikális mű egyszerre képviseli az expresszív jegyeket mutató posztimpresszionista látképek és a modern nőalakok két nagy témáját. Az elegáns franciás divat szerint öltöző, lila kalapkölteményt, hosszú kabátot viselő és esernyőt tartó hölgy minden bizonnyal a Kassa melletti dombokon sétál megejtő költői magányába burkolózva. A kompozíciót felülről keretező lombok árnyékba borítják az előteret, hátul viszont már-már fauve-os színtűzijátékként bomlik ki az ódon felvidéki város látképe, a rózsaszín-türkiz mezőn húzódó napsárga szénaboglyák, a vörös háztetők, a jellegzetes, ég felé törő téglagyári torony és a Kárpátokhoz tartozó hegyláncok látványa. Hasonló muzeális, érett Kővári-főmű a pozsonyi Nemzeti Galériában sem található, bár a festmény párdarabját – szintén városszéli tájban sétáló, franciásan elegáns nőalakokkal – az eperjesi múzeum gyűjteménye őrzi (Sétán, 1910, Krajská galéria v Prešove, Eperjes).
Kővári Szilárdot (Konštantín Kővári-Kačmarik, Kassa, 1882 – 1916, Kassa) a 20. század eleji felvidéki modernség egyik meghatározó festőjeként ismeri a szlovákiai és magyarországi művészettörténet-írás. Kacsmarik (Kačmarik) néven született, a század első évtizedében járta ki a budapesti Mintarajziskolát. Megfordult Párizsban és a szolnoki művésztelepen, majd visszatért szülővárosába. Művei 1905-től bukkantak fel a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain, majd egyéni tárlatot rendezett műveiből a Művészház 1912-ben. Modern szellemiségű festményeivel, Rippl-Rónait idéző pasztelljeivel és szecessziótól megérintett grafikáival találkozhatott a közönség Kassán, Bécsben és Aradon is. A posztimpresszionista foltfestészet erényeit felmutató tájképei egyedi, modern hangot képviseltek a korabeli felvidéki művészeti világban. A nemzedékének erőfeszítései által megalapozott friss szellemiségből bontakozott ki a két világháború közötti helyi modernizmus, amelyet „kassai modernekként” fedezett fel az elmúlt két évtized szlovákiai és nemzetközi művészettörténete. „Az észak-kelet magyarországi korai modernizmus ajtaját Kővári Szilárd tárta szélesre” – jellemezte szerepének jelentőségét Michal Burdzinski a kassai modernek 2013-as nagy katalógusában.
Már a korabeli kritikusoknak is feltűnt, hogy Kővári festészete rokonítható a nagy posztimpresszionista előfutár, Van Gogh esztétikai világával. Még rövidre szabott életpályája is hasonlóan alakult. Farkas Veronika így idézte meg az őt meg nem értő kortársak közönyét A Hét hasábjain az 1980-as években: „Kővári Szilárd annyira sajátos, merész és modern művészetet teremtett századunk első évtizedében, hogy a harmincötezer lakost számláló Kassa polgári társadalma értetlenül állt művészete előtt. Pusztán különcségét csodálták, de festészete nagyon keveseket érdekelt, így a szeretetre, elismerésre vágyódó, zárkózott természetű Kővári e polgári társadalom szélére lökődött ki.” Szülővárosában a kortársai túl későn fedezték fel jelentőségét. Korán jött halála után méltatta így – kassai sírkövének felavatásakor – az emlékét őrző szónok: „Kortársai alig értették meg, sőt vajmi gyakran gúny és lekicsinylés kísérte. Ám ő töretlenül, nevéhez méltó sziklaszilárdsággal tartott ki életelvei és művészi hitvallása mellett.” A város neves szülöttje, Márai Sándor is megemlékezett különleges karakteréről, megidézve a nadrágja mandzsettájára varratott prémszalagját, „illatosan színes, Van Gogh-szerű” tájképeit és az arles-i mesteréhez hasonló sorsát.