A nagy méretű kép központi alakja a 17. századi francia monarchia nagy machinátora, Richelieu bíboros vörös papi öltözékében, a portrékról és filmekről jól ismert kecskeszakállával, kackiás bajszával és gunyoros tekintetével. A korabeli Franciaország legnagyobb hatalmú, rettegett kancellárja, aki a gyenge kezű király helyett évtizedekig gyakorolta a főhatalmat, éppen a fehér ruhás anyakirálynőtől, Medici Máriától tart kifelé a színpadiasan széthúzott brokátfüggönyök alatt. A libertariánus Zichy Jenő azt a pillanatot kapja el, amikor a bíboros menet közben gyors áldást „hint” az alázatosan hajbókoló udvaroncoknak. Zichy lebilincselő modorú elbeszélőként, szinte filmszerűen viszi „színpadra” a jelenetet. Az anyakirálynő ijedten pillant vissza válla fölött, a kegyetlen bíboros főgonoszhoz illően vonul, miközben az udvartartás riadtan húzza össze magát, ki alázatosan földig hajol, ki ijedten hátrálna, miközben a bal oldali sötét zugban, egy gyertya fényétől megvilágítva cselszövők (feltehetően hugenotta főurak) egy csoportja szövögeti terveit. A precíz historizáló festészetbe illő kosztümök pontosan megidézik a 17. századi viseletet, olyan, mintha Dumas Három testőrének bajvívói és muskétásai keltek volna életre. Zichy szívesen nyúlt Richelieu jól ismert figurájához, 1856-os rajzán (Richelieu és kedvese) az élveteg főpapot szeretőjével enyelegve ábrázolta.
Zichy Mihályt, a cári udvari festőjét nemcsak a magyar, hanem az orosz művészettörténet is számon tartja. A bravúros akadémikus tudású művész beutazta fél Európát (hol a cári udvarral, hol független művészként), szolgálta II. és III. Sándort is, akik a tenyerükön hordozták, értékelték szellemes rajzstílusát, műveltségét. Második hazájaként tekintett Oroszországra, ahol – kivételes kegyként – azt is megengedték neki, hogy díszmagyarban jelenjen meg a legfényesebb cári ünnepségeken. Lándor Tivadar regényes életrajzában megírta, hogyan vívta ki Zichy az öreg cár figyelmét kiváló rajztudásával:
„A czár jött nagy, fényes kísérettel, azzal a pompával, ami megszokott volt I. Miklós idejében, s egyenesen Zichy felé tartott, hozzálépett s néhány szót szólt francziául, hogy mennyire örül a látásán. A czárné is meghajtotta fejét (éppen miséről jöttek) s a többi előkelőség is, mint szíves udvariassággal környékezte. »Egyszerre csak rám néz – mondja Zichy – az ő kedves hunczut mosolyával, ami kissé gúnyos volt, de mindig ott játszadozott ajkai körül s így szól:
– Láttam már egy rajzát, Zichy. Az öreg generálist.«
Zichy mélyen elpirult. […] Most aztán közölte vele a czár óhaját, hogy amíg Gacsinán tartózkodik, még három napig, rajzoljon, amit akar.
– Da haben Sie Ihre Welt – mondta és rámutatott a fényes udvarra maga körül.
A czár felhívása formaszerinti megrendelés volt, olyan, melytől Zichynek nemcsak jobbléte, de egész jövendő boldogulása is függött. […] Megfigyelte, ami körülötte történt, hogy ebből állítsa össze magának a krónikát. A három nap mikor elmúlt, jöttek sorra az udvari dámák meg az urak […], Zichy azonban a kérdezősködésre azt felelte:
»Még semmit se csináltam.«
Amire a kissé türelmetlen czárné kimondotta a szentencziát:
– Nous avons eu du malheur avec nos artistes! – Nagyon nem volt megelégedve.
Zichy azonban otthon megcsinálta azt, amit látott, az ő geniális készségével; a mozgalmas képekbe humort öntött, sőt némi kis árnyalatát a karrikirozásnak. […] A czár felségesen mulatott ezeken a »gacsinai krónikákon«. […] A czár most valósággal beleszeretett a mesterbe.”
Az 1860-as években Zichy eltávolodott a szatirikus zsánerek világától, és nagy lélegzetű történelmi kompozíciók kidolgozásának szentelte idejét. Ezek az alkotások egyszerre idéztek meg romantikus elbeszéléseket és fejezték ki jelképiségük révén a művész felvilágosult, forradalmár és antiklerikális nézeteit. Több műve játszódott a 18. századi Franciaország előkelő, rokokós hangulatú világában, például a Fosztogatás a kolostor pincéjében, A királyi kegy vagy éppen a Richelieu áldása. Ezek vezettek el az érett Zichy olyan főműveihez, mint az Autodafé vagy A Rombolás diadalának géniusza (1878). A most vizsgált mű, a nagy méretű Richelieu áldása az 1870-es évek közepén készült, amikor Zichy fiatal tanítványával, Mary Etlingerrel együtt Párizsban élt.
A német sajtót szemléző, A Hon című magyar nyelvű lap szerint a mű 1878-ban szerepelt egy neves hamburgi galériában (Bock & Sohn), komoly sikereket elérve. Ezt követően Zichy korabeli főműveivel együtt Bécsben állították ki 1878-ban. Zichy nagyon értett a fény és a sötét keltette látványos hangulatok megteremtéséhez. Lázár Béla így írta le a – miniszteri megbízásra készült – Erzsébet királyné Deák ravatalánál 1878-as bécsi kiállításáról, hogy milyen különleges körülmények között mutatták be: „esti fény mellett, sötét posztóval bevont teremben, s fény egy sajátos rendszerű gázfényreflektorból hullott rája, nagy szenzációs hatást” keltve.
A Richelieu áldása Magyarországon a régi Műcsarnokban (a mai Képzőművészeti Egyetem épületében) rendezett, 1883-as nagy Zichy-kiállításon mutatkozott be a hazai közönség előtt. A kolozsvári Magyar Polgár jó szemű kritikusa így elemezte az ott bemutatott alkotást: „élénk benyomásokat tesznek ránk a következők: »Tivornya III. Henrik franczia király idejében«, a mely különösen kor- és lehető élethűség által ragadja meg figyelmünket; »Richelieu áldása«, a melyen Richelieu bibornok, Francziaország mindenható minisztere, Medicis Mária özv. királyné kabinettjéből kilépve, a hajlongó udvaron azoknak áldást osztogat; a sötét háttérben (a komor hangulat fölkeltésére) az elégületlen hugenották összeesküvést forralnak ellene.” A korabeli sajtóhírekből az is követhető, ahogy a nagy érdeklődést kiváltó képet előbb ezer frankért a Párizsban élő Mandel Ignác és Jenő testvérpár tervezte megvenni és Ipolyi Arnold művészettörténész püspök, de végül a Képzőművészeti Társulat vásárolta meg (800 forintért), hogy kisorsolhassa tagjai között. A tagok így egy híres mű megszerzésében reménykedhettek, míg az orosz udvari festővé kinevezett művész nagyvonalúan lemondott a bevételéről a nélkülöző párizsi magyar művészek javára. De még előtte a társulat bemutatta a művet a rangos müncheni nemzetközi mustrán, majd még – a kisorsolás előtt – a társulat karácsonyi tárlatán.
A szerencsés tulajdonos a pesti társasági élet legfontosabb intézménye, a Nemzeti Kaszinó lett. De a neves műintézmény nem tudott méltó gazdája lenni a becses alkotásnak, így kisorsolta – sajtóhírek szerint két év múlva –; innentől a műnek több évtizedre nyoma veszett, bekerült egy ismeretlen magángyűjtő kollekciójába. Lándor megemlíti a Pesti Napló megrendelésére készül 1902-es monográfiájában, de képet nem tudott róla közölni. A Lázár Béla által jegyzett, az 1920-as években megjelent monográfia szerepelteti a mű reprodukcióját, az adatok alapján a Zichy hagyatéki fotográfiagyűjteményében megmaradt reprodukció első közléseként. Ezt követően a mű szerepelt a soron következő, 1953-as monográfiában, amely már a szovjet kritikai realizmus szellemiségéhez igazítva tárgyalta az életművet, majd Berkovits Ilona 1964-es, tudományos igényű nagymonográfiájában. Berkovits átvette a reprodukció a korábbi kiadványokból, de nem tudott a mű hollétéről. A festmény a legutóbbi nagy Zichy-kiállítás, a Magyar Nemzeti Galéria és a szentpétervári Ermitázs által közösen rendezett tárlat előkészületei közepette került elő egy neves értelmiségi család gyűjteményből. A Zichy Mihály, a „rajzoló fejedelem” című 2007-es tárlaton több mint száz év után először láthatta újra a nagyszabású, múzeumi kvalitású képet a magyar közönség Richelieu bíboros áldást oszt címmel.