Irodalom
Fra Filippo [Fülep Lajos]: Szablya Frischauf Ferenc és tanítványai. Magyar Szemle, 1906/12., 189–190.
Farkas Zoltán: Szablya-Frischauf Ferenc 1874–1962. Művészet, 1963/4., 48.
Szabadi Judit: A magyar szecesszió művészete. Festészet, grafika, szobrászat. Corvina, Budapest, 1979.
Gellér Katalin: Szecesszió és avantgarde. Művészet, 1985/2., 24–27.
Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. A katalógus koncepciója: Csorba Géza – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996.
A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban. 1896–1909. Szerk.: Tímár Árpád, MissionArt Galéria, Miskolc, 1996.
Ernyey Gyula: Szablya-Frischauf 140. Magyar Iparművészet, 2016/6., 30–34.
A fiatal, Nagybányán tanuló (Szablya-)Frischauf Ferenc a modern művészek egyik emblematikus virágához, a napraforgóhoz nyúlt Monet, Van Gogh, Klimt és Gauguin után. A portrészerűen magasodó napraforgók mögött búzamező, erdővel borított dombok és kékre festett égbolt látható. A nagybányai sajtóbeszámolók szerint az alkotó – a jellegzetes arctanulmányok mellett – festett vízi tájképeket és esti megvilágítású kompozíciókat is a századfordulón. A Nagybánya és Vidéke folyóirat 1900-as beszámolója szerint Szablya-Frischauf „Hollósy egyik legvérszerintvalóbb tanítványa, legmelegebb lélekkel, legőszintébb szívvel udvarol a természetnek”. Ezt látjuk napraforgós főművén is. A köztudatban Szablya-Frischauf neve fáradhatatlan iparművészeti szervezőként és belsőépítészként él, a Magyar Iparművészet folyóirat szerkesztőjeként vagy a híres Árpád motorvonat egyik megálmodójaként. Bár az 1920-as évektől már elsősorban iparművészként és tanárként tevékenykedett (a mai MOME elődjének pedagógusa és igazgatója is volt), élete végéig hű maradt Nagybánya szellemiségéhez. Ezt bizonyítják egyik iparművész tanítványának visszaemlékező sorai is: „A műterem első benyomásra a festőművészt árulta el, mert ott állt egy-két stafelei, egy-egy letakart vagy abbahagyott képpel és a falak sűrűn betakarva jó képekkel.”
Szablya-Frischauf Ferenc a neves magyar vendéglős dinasztiába, a Gundel családba született Budapesten. A konzervatív Mintarajziskolában kezdte tanulmányait, de az 1897-ben bemutatkozó nagybányai művésztelep kiállításának hatására szakított a pesti intézménnyel, és egy életre Hollósy Simon mellett kötelezte el magát, valamint a természetből kiinduló plein air szellemisége mellett. Ahogy visszaemlékezésében írta: „az előttem levő természetet igyekszem felfogni és az előttem lévő papíron lévő képzelt térben újra megalkotni.” Rajongásig tisztelt mesterét, Hollósyt követte Münchenbe is (itt ismerte meg későbbi feleségét, Lohwag Ernesztint), majd a Nagybányával való szakítás után saját lábára állt: megalapította magániskoláját 1902-ben a Dohány utcában. A jó pedagógiai érzékkel rendelkező Szablya-Frischauf honosította meg Pesten a modern festészetoktatás új szabályait. A nagy művészettörténész, Fülep Lajos üdvözölte az iskola fellépését (1906-os első kiállításuk alkalmával): „az a teljesen modern, európai nívón álló festőiskola, amilyet csinált egy magyar ember Münchenben s amilyet csináltak többen Nagybányán s amiért mi annyit lármáztunk és fájt a fejünk, már meg is van itt Budapesten, Budapesten!”
A fiatal mester, Szablya-Frischauf a tanítás mellett nyughatatlan szervezőként tevékenykedett. Saját tanítványainak, rokonainak és barátainak köréből verbuválta a 20. század elejének meghatározó művészeti társaságát, a KÉVE-t is. Az 1907-ben induló csoportosulás nevében is hordozta a többféle művészeti ágat (Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete). Míg Nagybánya a vidéki napsütésre kirajzó plein air művésztelepek 19. század végi hagyományából táplálkozott, a KÉVE a nagyvárosi szecessziós mozgalmakhoz (például a müncheni Secession vagy a bécsi Wiener Werkstätte) hasonlóan új porondot kínált a feltörekvő fiataloknak. A századfordulós Gesamtkunstwerk szellemében több művészeti ágat fogott össze, mint búzakalászokat a kéve az egyesület jelképében. A Nemzeti Szalonban megrendezett bemutatkozó csoportos tárlataikat belsőépítészeti igénnyel alakították ki, mintás tapétákkal és modern ülőbútorokkal, a képek között szobanövények sorakoztak, a szobrokat pedig falfülkékbe állították. Az enteriőrkiállítások megtervezéséről a kor legfantáziadúsabb építészei, Kozma Lajos és Málnai Béla gondoskodtak.
Ahogy Gellér Katalin írta 1985-ös tanulmányában, a KÉVE-tagok „nem törekedtek stílusegységre; az egyesület a legkülönbözőbb utakon járó művészeket tömörített, plein air és szecessziós mesterektől a »neósok«-ig”. A nagybányás plein airt képviselte nemcsak Szablya-Frischauf, de közvetlen rokoni köre is (unokatestvére, Göröncsér Gundel János, sógornője, Konstantin Frida vagy felesége, Lohwag Ernesztin), a századfordulós szecessziós esztétikát olyan művészek, mint Kozma Lajos, Remsey Jenő vagy Tichy Gyula, a feltörekvő avantgárd hangokat pedig Dénes Valéria vagy Bálint Rezső. A KÉVE felbukkanása nagy hatást váltott ki a magyar modernség korai hívei körében. A hosszú évtizedekig működő egyesület rangos művészeti évkönyvet jelentetett meg (Kéve Könyvek) és egy nagy hatású folyóiratot (A Ház).
Ahogy Farkas Zoltán írta Szablya-Frischauf nekrológjában: „Ez volt nálunk az első »szecesszió«, […] magyar és külföldi művészektől rendezett egyéni, vagy együttes, festészeti, szobrászati, grafikai tárlatokat, így a Kéve alapításától 1929-ig, reprezentatív kiállításáig, tehát huszonkét év alatt éppen négyszázat.” Nem tudható, hogy a napraforgós jelenet melyik kiállításon szerepelhetett, de a Gundel család őrizte meg az utókornak mint Szablya-Frischauf kiemelkedő alkotását. A második világháború után a neves iparművész tanárt-tervezőt a pálya szélére szorították, nyomorogva töltötte utolsó éveit. „Mindig helyt álltam, sosem hátráltam meg” – írta egyik kései levelében.