Gauguin Nagybányán
Ha nem lenne a kép vakrámáján hátul olvasható a régi felirat, miszerint egy Nagybányai bánászudvaron vagyunk, könnyen azt hihetnénk, hogy Gauguin nyomában járunk Tahiti trópusi szigetén. A nap parázslóan süt, a homogén színfoltok és a tisztakék árnyékok szeszélyes formái tarka szőttesé bontják a látványt. A fauve-os festőiség bódító töménysége olyannyira tiszta vizualitássá absztrahálódott Galimberti Sándor ecsetje nyomán, hogy komoly erőfeszítés kell a valóság hétköznapi elemeinek azonosításához. Az előteret – a kerítés bordázata előtt – láthatatlan zsinórra teregetett ruhák valószerűtlen alakzatai varázsolják szemtelenül modernné. Mögötte kék árnyékfoltokkal tarkázott barna udvar; a tornác sötétbe borul, elé pálmafaszerű levelek lógnak be. A kép jobb felét egy kígyózó fa és egy napsárga házikó tömör formájának ellentéte zárja le. A háttérben pedig narancsszínű kúpként bújik meg az a jellegzetes hegycsúcs, amit Ziffer Sándor neós főművéről (Nagybányai táj kerítéssel, 1910 körül, Magyar Nemzeti Galéria) ismerünk. A festmény a csak töredékeiben fennmaradt Galimberti-életmű egyik szenzáció-számba menő, ritka kincse!
Párizs sűrűjében
Nem véletlen jut eszünkbe a festmény kapcsán a Gauguin-féle posztimpresszionizmus, a párizsi fauvizmus és a nagybányai neós mozgalom. A fiatal Galimberti Sándor éppen a kép születésének az évében, 1907-ben tért haza a három éves, zömében Párizsban eltöltött tanulmányútjáról. A trieszti olasz családból származó, kaposvári születésű Galimberti itt vette el első feleségét, a cseh Lanow Mária festőművészt, akinek baráti köre közvetlen kapcsolatot ápolt a fauve-os művészekkel. Ahogy Géger Melinda írja a Magyar vadak Párizstól Nagybányáig című katalógusban, Galimberti a friss párizsi élményeit kamatoztatja a Zadar-partján: „1907 nyarán tért vissza Nagybányára. Új tájképein és csendéletein egyre nagyobb erővel bontakoztatta ki a modern, esetenként egymásnak ellentmondó festői törekvéseket. Galimberti munkásságában – hasonlóan a neósok többségéhez – különböző művészi felfogások sajátos szintézise valósult meg. Az első, a közvetlen párizsi tapasztalatokból megismert fauvizmus, amelyet Galimberti számára Rippl-Rónai Józsefen keresztül a Nabik dekorativitása is megerősített. Fontos tényező a Cézanne munkássága nyomán kibontakozó szerkezetes téranalízis.”
Siker és tragédia
Galimberti 1904-ben tűnt fel a reformszellemiségű Julian Akadémia tanulói között. Rippl-Rónai tanítványaként biztos szimattal kereste a modern művészeti élet fórumait. Hamarosan ki is állított a friss impulzusok keltetőjében, az Őszi Szalonban, 1907-ben már egy nagy magyar csapattal, Czóbellel, Perlrott-Csabával és Márffyval együtt. Párizsban talált rá második feleségére, a szintén festő Dénes Valériára. Együtt komoly karriert futottak be a nemzetközi modernek között. A legfrissebb izmusok által megérintett festészetüket – 1914-ben – Pesten is bemutatták. (A hazai közönség megütközve állt a „félig kubista, félig expresszionista képek” előtt, de tehetségüket elismerte.) A Párizsban élő művészek sikerének az első világháború kirobbanása vetett véget. Előbb Hollandiába menekültek, majd haza, ahol Galimbertit besorozták. Felesége megbetegedett és hirtelen rövidséggel meghalt, mire a kétségbeesett férj szíven lőtte magát a Városligetben. A tragikus végkifejlet után a Galimberti-házaspár teljesen kihullott az emlékezet rostáján. Az 1960-as években kezdődő lassú újrafelfedezésük meghozta gyümölcsét: ma már a modern magyar művészet legjobbjai között tartjuk őket számon.
Eredeti stílus
A nagy kaposvári mester, Rippl-Rónai József megtermékenyítően hatott művészetére. Galimberti számos alkalommal vendégeskedett nála – néha hónapokat is eltöltve – a Róma-villában. Mentora többször meglátogatta Párizsban is, sőt, képeket is vásárolt tőle. (Ezek kerültek a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumba később.) A kukoricás stílus dekoratív modernségével is érintkezett korai festészete, elég a salgótarjáni Mihályfi Gyűjteményben őrzött 1906 körüli Gyümölcscsendélet ropogós terítőjére és kontúros formáira gondolni! Ez a posztimpresszionista dekorativitás jelenik meg a most vizsgált alkotáson is. Mindkettőre igaz az az ars poétika-szerű idézet, ami Galimberti Somogyi Hírlapban megjelent kritikájában maradt fenn az utókorra: „A művész a természetből csak absztrahál (vagyis csak azt festi, ami őt érdekli), nem pedig a természetet kopírozza. Minél tehetségesebb egy művész, annál jobban el fog ütni a többi művésztől. Csak a tehetségtelenek hasonlítanak egymáshoz. (…) Ha tehát egy művész nagyon eredeti, az csak tehetségre és önállóságra vall.”