Irodalom
Boromisza Tibor: A természet vandáljai. Nagybányai Hírlap, 1909. október 31.
Hevesy Iván: Boromisza Tibor. Amicus, Budapest, 1922.
Jurecskó László: Boromisza Tibor. Nagybányai korszaka (1904–1914). MissionArt Galéria, Miskolc, 1996.
Boromisza Tibor önéletrajzi feljegyzései. Szerk.: Török Katalin. Rectus, Szentendre, 2011.
Török Katalin – Jurecskó László: Boromisza Tibor 1880–1960. MűvészetMalom és Kortárs Művészeti Központ, Szentendre, 2012.
Nagybányai patak
A franciák érdeme, írta Bornemisza Tibor a festménnyel körülbelül egy időben született Igazság a vásznon című 1908-as cikkében, hogy a „szabadban keresték és találták föl a színek ragyogó üde igazságát. […] Oly képek, melyek a mi életünkről, környezetünkből hozzánk beszélnek.” Boromisza is kiment a szabad ég alá, en plein air dolgozni, akárcsak többi nagybányai festőkollégája. Dolgozott nyáron, és – ahogy a kép hátoldala mutatja – dolgozott a szabad ég alatt télen is. A festmény hátoldalát csak most tárta fel a kutatás, letisztítva elénk tárult a közel százhúsz éve nem látott, szikázóan modern havas jelenet. A szilaj természetű volt huszártiszt jobban bírta az időjárást, mint Párizsba menekülő kollégái. Boromisza ugyanis különös figurája volt a nagybányai művésztelepről kisereglő modern fiatal festőnemzedéknek. A finom intellektusú értelmiségiek, az avantgárdra fogékony zsidó kispolgári sarjak és a vidéki szegénylegények ivadékai között ő a nyalka huszártiszt, a táblabíró világ fia, akinek szülei a katona hivatást szánták. Boromisza el is végezte a Ludovika Katonai Akadémiát, de elcsábította a művészet: leszerelt és festőnek tanult, előbb Nagybányán, majd Münchenben és Párizsban. 1909 körül – mikor gondosan datált korai modern főműve született – Boromisza éppen próbált gyökeret ereszteni a magyar képzőművészet „fővárosában”, Nagybányán: elvette a főbíró lányát, megkapta a műteremház egyik helyiségét, és megállás nélkül alkotott.
Akárcsak Berény Róbert, aki a kubizmustól az expresszionizmusig számtalan stílusregisztert kipróbált párizsi inspirációra, Boromisza is többféle hangon szólalt meg. Korai képeit nézve tetten érhető a fauvizmus, az impresszionizmus, a pointillizmus és az expresszionizmus hatása is. Ahogy első monográfusa, Hevesy Iván írta korai éveiről: „Az 1906–1909 közötti években is felbukkannak egyéb törekvések, de a dekoratív színhatás sosem hiányzik belőlük. […] Tájképek ezek majdnem kivétel nélkül, tulajdonképpen a pleinairizmus rendkívül érdekes és erőteljes felfokozásai, tele ragyogó fényeffektusok és mély árnyékok mozgalmasságával. […] Itt csupán az eleven színfoltocskák tudatos felületi vibrálása az, amely kétségtelenül ezeknek a tájképeknek is határozott dekoratív karaktert ad.” A kutatás előtt korábban nem ismert, most letisztított kétoldalas festmény egyik oldalán a modern magyar festészet bölcsője, Nagybánya látható, egy szokatlan szögből. A bal oldalon álló fából épített szerkezet alapján feltehetőlen a malomárok partján állunk, egy zsilip mellett. Távolban a Nagybánya környéki csúcsok uralják a látványt. Mindezt Boromisza élénk színű, nagy festékfoltokból épített, már-már Rippl-Rónai kukoricás stílusát idéző esztétikai nyelvezettel fogalmazza meg. Elsőrangú modernista főmű a magyar vadak korszakából.
Téli látkép
A kétoldalas képen a nyári tájképpel szemben, hátul egy téli pillanat megörökítése látható. Egy kígyózó ágú fa nyújtózkodik az előtéri domboldal csúcsán. Bár lombját elvesztette, a fehér téli égbolt olyan pointillista cseppecskékkel van megjelenítve, mintha egy mágikus fa apró levelekből álló lombkoronáját látnánk. Csontváry festett ilyen jelképes cédrusokat, Van Gogh hasonló emberi szimbólummá váló olajfákat. Boromisza Mattise-hoz hasonlóan hagyta, hogy az alapozatlan vászon nyers szövete derengjen át a világos koloriton. A szélesen elterülő völgybeli látvány meseszerű karaktert kap a fauve palettának köszönhetően. Citromsárgák, lilák, rózsaszínek, türkizek és világoszöldek találkoznak egymással. Mintha a tavaszi, nyiladozó természetet meglepte volna egy márciusi hóesés. De nem a fotográfiák szenvtelen realizmusával, hanem festői stilizálássá átírva. Ahogy korabeli cikkében írta: „Mert mi is a művészet célja? Meglátni az életet, természetet, a gondolatot megérezni és ezt visszaadni. Hol kezdődik művészet? Ott, ahol a művész egyéniségén átszűrődve jelenik meg egy-egy momentum, az életből, a természetből, ahol nem a fotografáló gép lencséje, az ő rideg verizmusával, hanem a művész egyéni látása lép előtérbe.”
Boromisza Nagybányán a Ferenczy Károlytól ellesett posztimpresszionista érzékenységet hamar kiegészítette a friss modern hatásokkal, megteremtve a magyar pointillizmus legszebb főműveit és a Van Goghot idéző, expresszív festői nyelvezetét. Ahogy az egyik 1908-as elméleti tanulmányában összefoglalta: „Naturalizmusból kell kiindulni és stílusban végződnie minden igazi művészeti törekvésnek.” Ez az év fontos esztendő Boromisza életében. Ahogy Jurecskó László, a festő monográfusa írta a „kibontakozás évéről”: „Ebben az évben Nagybányán festi Boromisza is első, igazán kiforrott neós képeit.” Ebben a hangulatban született a festmény mindkét oldala. A hányatott életű korai modern magyar alkotások hasonló módon felejtődtek el, támogató mecénások híján a festők újrahasznosították a hátoldalukat is. A magyar vadak felfedezése után hálásak lehetünk, hogy nem semmisültek meg ezek a korai modern remekművek, amelyek újraírják a magyar festészet történetét.