AZ ÉLETMŰ SZIMBÓLUMA
Vannak festmények, amelyek sok évtizedes történetük során szinte védjegyként forrtak össze alkotóik életművé- vel. Szinyei Majálisa, Kernstok Lovasok a vízparton című képe, vagy Ferenczy Károly Októbere olyan ikonikus remekművek, amelyek izgalmas történetük és elsöprő sikerük révén magukba sűrítik alkotójuk egyéniségét, pályáját és egész munkásságát. Csók István életművében a Műteremsarok vívta ki ezt a rangot: legismertebb, legnépszerűbb és egyben legjellegzetesebb alkotása, amelyre a kortárs kritika és az utókor egyöntetűen a pálya egyik csúcsaként tekintett. A kép korabeli sikereit jól mutatja, hogy a témát Csók több példányban, számos változatban feldolgozta, sőt – mint a most bemutatott festmény is bizonyítja – a kompozíció tömörítésével tovább is fejlesztette az eredeti invenciót.
PÁRIZS ÉS A MODERN IMPULZUS
A Műteremsarok első változata Csók István párizsi tartózkodásának idején, életének talán legharmonikusabb korszakában született. „Ilyen lehetett az ótestamentum hét kövér esztendeje.” – kezdte nosztalgikus visszaemlékezését az 1903-tól 1910-ig tartó időszakra utalva az idősödő festő. „A világ kultúrközpontjában élhettem. Házaséletem a legideálisabb, barátaim a leghűségesebbek. Lelkem felfrissülhetett a nagyszerű impressziókon, melyeket csak Párizs és környéke nyújthat egyedül, magántulajdon a világon és ami fő, anyagi gondoktól mentesen fordíthattam minden energiámat olyan képek festésére, melyek egyéniségemmel teljes összhangban vannak.” Csók – fiatal feleségével, képeinek, így a most vizsgált alkotásnak is ihlető modelljével – szépen berendezett, műtermes lakásban lakott a Szajna bal partján, közvetlenül a Luxemburg-kert mellett. Megérkezésük után szinte azonnal belekezdett a Műteremsarok megfestésébe, amely tökéletes illusztrációja a francia fővárosban meglelt mámoros, inspiráló hangulatnak: „Künn zúzmarás hideg, benn kékelő homály.” – olvashatjuk a már idézett emlékezés lapjain. „A kandalló fel-fellobbanó lángja rózsaszínbe füröszt bútort, függönyt, szőnyeget és egy nagy, felfeszített vásznat, melyre máris fel van vázolva az új kép, a Műteremsarok két alakja.”
A festmény megszületésének körülményeire szerencsére egy fiatalabb kortárs, Márffy Ödön is jól emlékezett, mikor közel ötven év távolából pályájának induló éveire visszatekintett:
„Nem tudom, Csókkal, hogy találkoztam. Ő akkor le akart telepedni Párizsban és én ígértem, hogy mindent megmutatok neki. Másnap elmentünk a Luxembourgba, a Caillebotte-terembe vezettem, itt voltak a teljesen befutott impresszionisták. (…) A bejárattal szemben Manet Olympiája, aztán Degas, Monet, Sisley, Pisarro, Raffaelli és a többiek és egy Cézanne. (…) Ide vittem Csókot. 1904 vagy 5-ben. Ő Nagybányán dolgozott, műtermi piktúrát. Azt mondja: »Hát tudod, kérlek, ha egy zsűri tag vagyok, mind elutasítanám.« – Hát most mit csináljak vele? Én mindent odaadtam volna ezekért. Vollardhoz vittem. Morózus, szakállas alak, de engem megszeretett. Bemutattam Csókot. »Akar ez az úr képet vásárolni?« – kérdezte. – Talán – feleltem bizonytalanul. Erre vette a kulcsot és 8 szoba raktáron átvezetett. Rouault, Matisse stb., mutatta a képeket. De nem tetszett Csóknak semmi. Láttam, nincs mit csinálni vele. Hát elbúcsúztam. Egy hónapra rá meghívott karácsonyra Füleppel együtt. Műtermében nagy aktos kép, erősen renoiros. Mondom, egészen jó renoiros kép. Ő: »Igazad van, Dönke, ezek nagy legények!« – Ebből láttam, hogy titokban visszajárogathat a Luxembourgba.”
A bizonyító erejű kép a Műteremsarok első, 1904-ben festett változata volt, amellyel Csók örökre eljegyezte magát a modern francia piktúra legfestőibb irányzataival.
A LEMONDÁS ERÉNYE
Csók István a 20. századi magyar festők azon ritka csoportjába tartozik, akik csaknem egy egész életművön keresztül meg tudták őrizni alkotókedvük kezdeti erejét, s a teljes ívet befutó művészi karrier valamennyi állomásán képesek maradtak igazi remekműveket is alkotni. Újabb és újabb csúcspontokat élt meg folyamatossá váló, évtizedeken át tartó „másodvirágzása” során. Titka minden bizonnyal emberi karakterében rejlett: abban a képességben, hogy töretlen optimizmusát és életszeretetét minden művén sugárzó világnézetté tudta nemesíteni.
Fontos, művészetében gyakran kamatoztatott tulajdonsá- ga volt az is, hogy mindig volt ereje korábbi kompozícióinak továbbfejlesztésére, tökéletesítésére.
Ez történt a Műteremsarokkal is, amelynek redukciójával sikerrel küszöbölte ki az eredeti verzió buktatóit. Az első változaton ugyanis a festő tükörből feltáruló önarcképét és a díványon heverő, erős rövidülésben megfestett nőalakot az egységesítő világítás ellenére sem sikerült teljesen összefogni: a bonyolult, szélesen elnyúló kompozíció két részre esik, festőre és modelljére. Csók egyik korai monográfusa, Farkas Zoltán éppen ebből kiindulva ajánlott egy kísérletet olvasóinak: „… takarjuk le a kép egy részét, márpedig a tükörben látható Csókot, s akkor az akt minden figyelmet magára vonva, sokkal hatásosabb az egész festménynél.” Szinte biztosak lehetünk benne, hogy ezt a próbát végezte el maga az alkotó is, s nem félt levonni a tanulságokat sem: a Műteremsarok későbbi változatairól szinte minden alkalommal elhagyta saját önarcképét, s helyére pazar virágcsokrokat illesztett.
EGY ÉRZÉKI REMEKMŰ
A most aukcióra kerülő, évtizedeken át a neves Kollergyűjteményt gazdagító Műteremsarok a magyar festészet franciás vonalának egyik legelragadóbb emléke. Igazi örömfestészet, amely elsősorban finom erotikájával, tobzódó formai gazdagságával, virtuóz felület- és színkezelésével nyűgözi le nézőjét. Csók a szűk képtérrel és a jobbról feltűnő, elhúzott drapériával a bepillantás élményét, a titok feltárulásának izgalmát ígéri, amelyet a buja akt érzéki formáival, rafinált beállításával és kihívó pillantásával fokoz tovább. Vérbeli festőként a vágy célpontját olyan gazdagon „párnázza” körül puhán elomló motívumaival, hogy a néző elsőre szinte elveszti tájékozódó képességét és elszakadva a tárgyi valóságtól, „csupán” a tiszta, jelentés nélküli festői formák bódító özönét fogadja be. A mintás porcelán váza, a sokszínű virágcsokor és a képteret lezáró, hímzett kárpit látványa vibráló közeget teremt, amelyből kiragyog az ágyon fekvő női test lágy formákkal megfogalmazott alakja.
A képfelszín ennyire intenzív megmozgatása, a végletekig fokozott dekorativitás és a bársonyosan puha faktúra Vuillard és Renoir érzéki festészetét idézi, s jól mutatja, hogy a negyvenes éveibe lépő magyar festő 1904 körül életre szóló inspirációt szerzett a párizsi múzeumok és műkereskedések modern festményeit tanulmányozva.
A most bemutatott Műteremsarok különleges erénye, hogy tökéletes állapotban vészelte át a születése óta eltelt kilenc évtizedet. Színeinek eleven ragyogása, az érintetlen felület hamvas fénye olyan többlet értéket jelent, amelyet a történelmi megrázkódtatások, a műtárgyállomány mostoha sorsa miatt sajnos a legtöbb magyar festmény esetében hiába keresünk.
Molnos Péter
