Irodalom
Fra Filippo [Fülep Lajos]: Szablya Frischauf Ferenc és tanítványai. Magyar Szemle, 1906/12., 189–190.
Göröncsér-Gundel János. Művészet, 1908/4., 267.
Somogyi Miklós: Müncheni levél. Művészet, 1914/5., 254–255.
Gellér Katalin: Szecesszió és avantgarde. Művészet, 1985/2., 24–27.
Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. A katalógus koncepciója: Csorba Géza – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996.
Őserő és Gauguin
Göröncsér Gundel János a századelő egyik legragyogóbb tehetségeként indult – ebben egyetértenek saját kortársai és a mai művészettörténészek is. A Szablya Frischauf Ferenc körül összegyűlő fiatal művészkör (a „Gundel-kör”) nagy reménysége volt. A Lyka Károly-féle Művészet folyóirat így emlékezett meg 1914-ben a fiatalon távozó festőről a KÉVE müncheni kiállítása kapcsán (külön kiemelve a most elemzett festményt): „A modern magyar művészet képe (múzeuma) nem maradhat teljesen nélküle. […] A talentum, a tudás, a művészet és a nemzetiesség az alaphangjai. Az egész csoportnak ő volt a legmagyarabb tagja. Ezen épül fel a Mese című képe is, ahol eltekintve a magyar típusoktól, eltekintve a téma jelentőségétől, zsánerszerűség nélkül, de tisztán a művészetért a színek összehangolásában jelentkezik ez.” A nagy magyar művészettörténész, Fülep Lajos fiatalkori írásában a Mese alkotóját a művészkör „legmélyebbre vágó tehetségének” nevezte, igazi „őserőnek”. A Fülep által emlegetett „őserő” összecsengett a primitív kultúrákból táplálkozó francia modernizmus szellemiségével.
1907-ben Pesten kitört a Gauguin-láz, a műkritikusok egyenesen „gauguinizmusról” beszéltek. A nagy francia modern mester félszáz műve vendégeskedett a Nemzeti Szalon termeiben. Gauguin vastag kontúrjai, tömbszerű foltokban fogalmazó élénk színkontrasztjai és archaikus referenciái erősen hatottak a fiatal hazai festőkre, elsősorban a neósokra és a magyar vadakra. Ha egymás mellé helyezzük Gauguin Pesten bemutatott alkotásait, például a Nave Nave Mahana (1896, Lyoni Szépművészeti Múzeum) vagy a Haere Pape (1892, Barnes Foundation, Pennsylvania) narancsos vízpartjait, naiv emberalakjait, egzotikus színkontrasztjait és archaizáló elbeszélőmodorát, akkor egyértelműen látható, hogy a Tahitibe menekülő francia mester mekkora hatást gyakorolt a fiatal Göröncsér Gundelre.
Népmesei tiszta forrás
Gauguin az egzotikus Polinézia előtt az archaikus Bretagne vidékét járta, ahol megörökítette a vastag szoknyás, fehér főkötős breton parasztasszonyokat. A korai modernség számos képviselője hajolt le a népművészet tiszta forrásához, Kandinszkijtól Bartók Béláig, Matisse-tól Kós Károlyig. A fiatal Göröncsér Gundel hasonló módon vidékre utazott nyaranta festői motívumokat gyűjteni. Innen inspirálódott főműve, a Mese is. Már a cím is népmesei hangulatot teremt, a misztikus délutáni napfény egy fehér inges parasztfiúra vetül, aki a legkisebb fiúként áll meg egy nőalak – talán az őt útjára indító édesanyja – előtt, mielőtt világgá menne. Mögötte fauve színekkel megfestett menyecskék sorakoznak háttal állva, némelyik – mintegy „balladai homályba” veszve – lombárnyékban, némelyik Gauguint idéző élénk naranccsal, sárgával és világoszölddel jellemezve. A háttérben egy folyó napsütéses csíkja zárja le a kompozíciót.
A szakirodalom a festmény születését Cikóhoz köti, ahol Göröncsér Gundel nyaranta dolgozott. Plesznivy Edit írta a Magyar Nemzeti Galéria 1996-os Nagybánya-katalógusában Göröncsér Gundelről: „A nyarakat a Tolna megyei Cikón töltötte, itt készültek a klasszikus nagybányai kompozíciókat idéző plein air remekei. A harsogó, expresszív színvilágú, dekoratív festmények témái túlmutatnak az egyszerű látványfestészeten. A figurák kapcsolat nélküli egymásmellettisége, elrévült, befelé tekintő megjelenítése, a pillanat időtlensége szimbolikus jelentést kölcsönöz a kompozícióknak.” A Tolna vármegyei Cikóra – a Schwäbische Türkei részeként – a 18. században költöztek be szorgos sváb telepesek, németes népművészeti karaktert adva a völgységi környéknek. A „német módra” öltözködő cikóiak viselete, különösen a széles színes szoknyák teremtették meg Gölöncsér Gundel saját gauguines népmeséjének folklorisztikus keretrendszerét.
Rövid pályaív
A neves pesti vendéglős dinasztiába született Göröncsér Gundelt apja üzleti pályára szánta. Bár kényszerből kereskedelmi iskolákat végzett (még Bordeaux-ban is dolgozott borászati vonalon), végül a képzőművészetet választotta hivatásául. Ígéretes tehetségként kezdte meg tanulmányait unokatestvére, Szablya-Frischauf Ferenc magániskolájában 1903-ban. Három évvel később szerepelt az intézmény bemutatkozó kiállításán. A kritikusok ünnepelték, „csupa erő és forrongás, talán a legnagyobb tehetség mindnyájuk közt” – írta róla Fülep Lajos. Kiforró festészeti világában a nagybányás hagyomány találkozott a modernizmus távoli hatásaival. Ahogy a magyar szecesszió nagy kutatója, Gellér Katalin fogalmazott Göröncsér Gundel újrafelfedezésekor, az 1980-as években: „Göröncsér Gundel János közvetlenül Szablya plein airjét folytatta, expresszív színvilággal, finom szimbolizmussal gazdagítva a már hagyományosnak mondható nagybányai téma- és formavilágot.”
Göröncsér Gundel a modern művészeket és iparművészeket tömörítő KÉVE egyesület egyik lelkes alapítójaként szerepelt a társaság debütáló, 1908-as tárlatán. A most vizsgált alkotással először itt találkozhatott a hazai közönség. A Mesét a művész korai halála után rendezett külföldi KÉVE-tárlatokon is bemutatták, a bécsi Hagenbund kiállításáról archív fotó és reprodukció is fennmaradt, a müncheniről fekete-fehér felvétel, a düsseldorfi tárlatról pedig egy sajtóhír. A Düsseldorfer General-Anzeiger című lap recenziójában külön megemlékezett a fiatal tehetségről (a Művészet folyóirat közölte a fordítását): „A korán elhunyt Göröncsér Gundel János e kis csoport legérdekesebb tehetségei közé tartozott. Mint festőpoétát, jobban mondva, mint színpoétát mutatja őt nekünk a »Mese« című képe. A kép horizontja érdekesen magas. Egy csomó színes ruhájú parasztlány, befásított buja pázsiton. […] De a tulajdonképpeni motívum nem is ebből, hanem a színek hihetetlenül merész összeállításából áll. A legizgatóbb színellentéteket teljes sikerrel helyezi egymás mellé. A sokhangúság mellett a melódia mégis egyszerű marad. Nem a modorosság, amely szándékosan elkerüli az erősebb differenciálódást, hanem az a meggyőződés, hogy töretlen színeivel a legjobban tudja velünk közölni azt, amit mondani akar, vezette a művészt ehhez a festési módhoz.” A KÉVE hosszú évekig ápolta tehetséges alapítójának emlékét, újra és újra bemutatva eredeti festményeit, közte múzeumi rangú főművét, a Mesét.
Egy zseniális család
A festmény sokáig családi tulajdonban maradt, a művész testvérénél, Gundel Károlynál, aki a magyar vendéglátás és gasztronómia legendás figurája volt, a 20. század első felének hazai vendéglátós zsenije. Nevét a városligeti luxusétterem még a szocializmus szürke évtizedeiben is megőrizte, de az étterem több kreációja – Gundel Károly számos népszerű szakácskönyve révén – mindmáig szerepel a magyar étlapokon, a Gundel-palacsintától az Esterházy-rostélyosig. Gundel Károly édesapja, a gasztrodinasztiát megalapító Gundel János (1844–1915) Bajorországból vándorolt be a 19. század derekán. Tabáni pincérből vált nagyvállalkozóvá Budapest arany évtizedeiben. Előbb Krúdy kedvenc pesti kocsmáját, az osztrák stílusú Bécsi Sörházat vezette, majd megvette a Virágbokor vendéglőt és az Erzsébet Királyné szállodát. Olyan híres művészek és politikusok tették tiszteletüket nála rendszeresen, mint Liszt Ferenc, Lotz Károly, Tisza István vagy Mikszáth Kálmán. Híres mondása szerint: „Nem is úgy érzem magam, mint egy vendéglős, aki pénzért ételt és italt árul, hanem mint vendéglátó magyar házigazda, akinek a házát megtisztelték vendégei látogatásukkal.” Leszármazottai köréből – bizonyítva a család nemzedékeken átívelő zsenialitását – több 20. századi magyar híresség került ki, dédunokája volt Latinovits Zoltán, Bujtor István és Frenreisz Károly is.
A legendás apa örökébe egyik fia, Károly (1889–1956) lépett. A 20. század elején neves európai szállodákban tanulta ki a szakmát, majd 1910-ben bérbe vette a népszerű városligeti Wampetics éttermet. Ebből lett a hazai fine dining zászlóshajója, a világhírű „Gundel”. A gasztrozseni a magyar konyha tradicionális fogásait rendszerezte és modernizálta, a francia csúcsgasztronómia technikai fogásaival frissítve fel a hazai kínálatot. „A magyaros vendéglátás, a magyaros konyha, a magyaros szakácsművészet első mestere. Jó ízek, békés örömök, dús esték, meleg hangulatok, csillogó italok, az élet lucullusi élveinek első karnagya s ezzel fővárosunk egyik legkiválóbb hírverője” – írták méltatói. Nemcsak a jó konyhára vágyó hazai elit fordult meg éttermében rendszeresen, de olyan illusztris külföldi vendégek is, mint Viktor Emánuel olasz király. A Gundelt államosították a szocializmus alatt, de még megkopó hírnevével is a luxusminőséget képviselte a hazai vendéglátásban. A rendszerváltás után amerikai befektetők – köztük a magyar felmenőkkel is büszkélkedő milliárdos, Ronald S. Lauder és Láng György – vásárolták meg az éttermet (a falakon elsőrangú magyar klasszikus főművek függtek, a New York-i műkereskedő, Kövesdy Pál válogatásában). A Gundel több tulajdonosváltás után a közelmúltban ismét visszatért a budapesti gasztronómia élvonalába, méltó módon ápolva a zseniális magyar család emlékét.