PÁRIZS VARÁZSA
„Párizs varázsa, mint a napfény, úgy sugározza be a földet.” Orbók Attila, a Sorbonne egykori hallgatója, a Magyarország című lap első világháború előtti, párizsi tudósítója egy életen át próbálta megválaszolni a sokakat foglalkoztató kérdést, amelyet Párizs élete című 1927-ben megjelent kötetében így fogalmazott meg: „Mi ennek a csodálatos vonzásnak a titka?
Vajon pusztán az a hatalmas szerep, amit ez az óriási város a népek történetében játszott, mindig elől járva az újkorban a megváltást ígérő eszmék fáklyájával? A nagy francia elmék iránti kegyelet teszi-e Párizst olyan vonzóvá, hogy szerelmesen gondol reá minden művelt ember, a japáni diák és a pesti kabaréköltő? Múzeumainak páratlan gazdagsága, mondén életének gyönyörei, mulatóinak bizarr ledérsége, a boulevardok tarka tömegeinek hullámzása, vagy a régi negyedek poétikus romantikája, parkjainak és temetőinek édes-bús hangulatai azok a sajátságai, amelyek szerelmesévé teszik az idegent? Aligha… Mindezt megtalálja, többé-kevésbé nagyobb mértékben is máshol a vándor. Róma nagyobb múltról regél és műkincsekben legalább olyan gazdag, a londoni Picadelly-n még elevenebben és tarkábban él az utca, mint Párizsban. (…)
Párizs csodálatos varázsának titka az a harmónia, amely abban a nagy egészben, emberekben és kövekben, amit Párizsnak nevezünk, megnyilvánul. Párizs színeit, hangulatait, emlékeit, tradícióit, a múlttal elvegyülő jelenét egységes kompozícióvá varázsolta a legnagyobb stílművész, a francia géniusz, az a gall-római szellem, amely két évezreden át megőrizte páratlan eredetiségét.”
A jövő szülőhelye – ezt érezhették a legtöbben, akik a 19. és a 20. század fordulóján Párizsba látogattak. „Néha meg vagyok győződve, hogy itt csinálják a világot” – írta A párizsi boulevard című könyvében Szini Gyula író és műkritikus. Ez a szinte misztikus sejtelem sokakat sarkalt arra Magyarországon is, hogy a francia fővárosba utazzanak. Írók és költők mellett a festőművészek számára is az álmok beteljesülését jelentett egy-egy nehezen tető alá hozott, nagy anyagi áldozatokkal járó pár hónapos párizsi tanulmányút a 20. század elején. A kiállítási élet páratlan aktivitása, a jellegzetesen francia, zsűrimentes tárlatok a Függetlenek Szalonjában, a virágzó, széles nemzetközi kapcsolatrendszert működtető műkereskedések és a nyüzsgő kávéházi kultúra páratlan vonzerőt jelentett az új impulzusokra vágyó művészek számára. A világ minden tájáról Párizsba áramló alkotók folyamatos diskurzusa olyan inspiráló közeget teremtett, amely szinte valamennyi itt járt alkotó életművére fontos hatást gyakorolt.
ZIFFER A MODERN FESTÉSZET KÖZPONTJÁBAN
„Végre egy jó munka a sok szemét között!” – kiáltott fel hangosan Matisse, mikor az 1907-es Függetlenek Szalonja rendezése közben színe elé vitték Ziffer Sándor korai önarcképét. A fiatal modern festők bálványozott példaképe – Czóbel Béla és Pór Bertalan emlékei szerint – nem csupán e sommás megjegyzéssel fejezte ki elismerését az előtte még ismeretlen magyar kolléga munkája láttán, de maga választott megfelelő helyet a kép számára a hatalmas, közel másfélezer művet felvonultató kiállítási csarnokban. A festmény alkotója alig fél esztendővel korábban érkezett Nagybányáról, műteremlakást bérelt a Montparnasse-on, s szinte első útja az Őszi Szalon zsúfolásig telt termeibe vezetett. A külön helyiségben felvonuló Vadak között ekkor már kitüntetett helyet kapott Czóbel Béla is, akinek sokakat megdöbbentő képei pár hónappal korábban, az év nyarán reveláló hatást gyakoroltak a Nagybányán dolgozó Zifferre is. „Czóbel munkái már gondoskodtak arról, hogy meglepetés ne érjen, tehát nem fordult ki a világ a helyéből, mikor a Salon d'Automne kiállításán megláttam a vadak termét.” – említette egy későbbi visszaemlékezésében. A fauvok mellett természetesen más művészek is lázban tartották a korabeli Európa kulturális centrumába érkező fiatal festőket. Az Őszi Szalon keretében hatalmas műtárgyanyag mutatta be a három évvel korábban elhunyt Gauguin életművét: a több mint 220 festmény, számos rajz és fafaragás véglegessé tette alkotójuk kitüntetett helyét a posztimpresszionizmus legendás triászában, Van Gogh és Cézanne mellett.
1907 tavaszán Ziffer hazatért Párizsból Nagybányára. Itt festett képeit rendszeresen bemutatta a budapesti kiállításokon, valamint a MIÉNK nevezetes, erdélyi körútján is. Az újabb – immár utolsó – párizsi tanulmányútjára 1910 őszén került sor: újdonsült feleségével, Kathe Beckhaus berlini származású festőnővel indult el a francia fővárosba, s bérelt lakást a Luxemburg kert mellett, a Rue de Vaugirard 30-as számú házban. Az ifjú férj a hazaküldött levelek tanúsága szerint – a nyugodt alkotómunkát lehetővé tevő, remélt hozomány elmaradása miatt – közel sem volt ideális lelki állapotban, így az első hónapok gondoktól gyötörve teltek: „… az ördög élvezi Párizst és nem én! Alig dolgozom önállóan, inkább kopírozok a Louvre-ban, de nem nagy kedvvel.” – olvashatjuk a Boromisza Tibornak küldött elkeseredett üzenetben.
Amilyen rosszul indult, végül olyan termékenynek bizonyult ez a rövid párizsi epizód: Ziffer remekművek sorát festette meg a következő esztendő folyamán. A Boromiszának küldött újabb levélből már az elégedettség hangja csendül ki, sőt annak elégedett konstatálása, hogy a festő végre megtalálta saját művészi hangját: „… az a szerencsém, hogy bírok dolgozni, sőt amint érzem, haladok is. A sok letört nagyságon meg magamon is azt tapasztaltam, hogy csak az a piktúra ér valamit, amit a művész őszintén magából ad. Minden egyéb: humbug, színház, szemfényvesztés és rövid ideig tart csak az élete.”
Az 1911. április 21-én megnyitott Függetlenek Szalonján öt képpel szerepelt, míg az Őszi Szalonon négy munkáját mutatták be. A katalógusok tanúsága szerint a két párizsi tárlaton összesen három csendéletet, egy portrét és öt városi tájképet tárt a közönség elé, amelyek közül kettő a közeli Luxemburg kertet, egy az ideiglenes otthonának helyet adó műtermes ház belső udvarát, kettő pedig a Szajna partját ábrázolta. A kilenc festményből mindeddig két művet sikerült teljes bizonyossággal azonosítani: a Kilátás az udvarunkra című, magángyűjteményben őrzött vásznat és a Magyar Nemzeti Galéria Hajók a Szajnán című képét, amelyek a Függetlenek Szalonjában kerültek először bemutatásra 1911 tavaszán.
A VILÁG LEGHÍRESEBB RAKPARTJÁN
A most felbukkant remekművel együtt immár összesen három olyan párizsi Ziffer-képet ismerünk, amelyek a Szajna partját ábrázolják. A Nemzeti Galéria említett festményén kívül egy azonos témájú kompozíció magángyűjteményben található – mindkét képen a Cité-szigetre vezető Petit Pont és a Pont Sain Michel közötti szakasz, a Quai Saint-Michel alatti rakpart tűnik fel: előtérben a Szajnán úszó hajókkal, háttérben a Pont Sain Michel íveivel és a túlpart magasba nyúló bérházaival. A most elemzett kép nézőpontja néhány száz méterrel távolabb, a Cité-sziget keleti sarkához közelebb található, az 1828-ban épített Pont de l'Archevêché és az 1883-ban emelt öntöttvas híd, a Pont au Double között. A Quai de Montebello alatt elterülő rakpart évszázadok óta Párizs egyik legnépszerűbb része: macskaköves felületéről csodálatos kilátás nyílik a Szajnára és a túlparton magasodó Notre Dame déli homlokzatára. Kevés olyan pontja van a francia fővárosnak, amelyen múlt és jelen, történelem és hétköznapi élet egysége szebben és érthetőbben öltene testet. Tökéletes illusztrációja annak, amit Orbók Attila a már idézett kötetében Párizs egyedülálló értékeként említ meg: „ez a város harmonikus összeolvadása a múltnak és jelennek, kifejezője a gall-francia léleknek; kövei a betűk, utcái a sorok, negyedei a fejezetek, és az egész együtt, mai életének változatos színeivel a nagyszerű kötet, amely meglepően közvetlen stílusban mondja el a nagy francia nemzet históriáját a ködbevesző legendáktól a jelenig és a jelenen túl az ismeretlen jövő sötétjébe is bevilágít ragyogásának egy-egy sugarával.”
Nem véletlen, hogy költők, írók, festők, fotó- és filmművészek sora választotta témájául a Szajna-partot, s hogy olyan világsztárok tűntek fel a Ziffer által is megfestett köveken, a Port de Montebello fái alatt, mint Gene Kelly és Leslie Caron az 1951-es Egy amerikai Párizsban című musicalben, vagy éppen Audrey Hepburn és Cary Grant az 1963-ban forgatott Amerikai fogócska jól ismert, fagylaltozós jelenetében.
MODERN KOMPOZÍCIÓ - A "FOTÓS SZEM"
A Párizs szívében, a legendás Quartier Latin szélén elterülő partszakasz, ahol ma a sétahajók közönsége várja a felszállás időpontját, egykor a francia vidékről a fővárosba érkező termékek kedvelt kirakodóhelye volt – a mezőgazdasági terményeket, szenet vagy építőanyagot szállító vitorlásokról és gőzhajókról itt pakolták át az árút a lovakkal vagy emberi erővel húzott, jellegzetes kialakítású, két kerekű kocsikra. Ziffer különleges szemszögből és rendkívül modern kompozíciós eszközökkel „emelte” vászonra a rakparton feltáruló látványt. A három Szajna-parti festmény ismeretében úgy tűnik, mintha a másik két mű a most felbukkant, végső, kiérlelt változathoz vezető út korábbi állomásait reprezentálnák. Míg azok esetében a lazább, szaftosabb felületalakítás, a széles és expresszív ecsetkezelés a spontaneitás látszatát kelti, addig a Lovaskocsik a Szajna-parton tökéletesre cizellált, végletekig kiegyensúlyozott erő- és foltrendszerével, monumentalitást sugárzó tömörségével nyűgözi le a szemlélőt. A faágak égre íródó sziluettje Ferenczy Károly csodálatos, Dombtetőn című képét idézi, de az egész kompozíció fotografikus szemlélete is a nagybányai alapító mester látásmódját juttatja a néző eszébe. Az árnyékos és megvilágított felületek éles kontrasztja, a sötét és világos foltok rafinált ritmusa meglepően modern megoldásokkal párosul: Ziffer a képsík bal oldalán a hatalmasra növelt sötét foltokkal, a fa, az architektonikus részletek és a felállított kocsi sziluettjével izgalmas vizuális hatást ér el. A korabeli párizsi utcák egyik legismertebb, emberi erővel és lovakkal is mozgatott szállító eszközét olyan látószögből ábrázolja, hogy az így előálló, szinte antropomorfizált motívum szó szerint versenyre kel a háttérben magasodó Notre Dame hatalmas architektonikus elemeivel. A képszerkesztési alapelv egyébként azonos azzal, amit a Magyar Nemzeti Galéria festményén láthatunk: a hajók sötét kéményei ugyan azt a szerepet töltik be, mint a felfordított kocsi. Ziffer ezt a manierisztikus festői fogást tovább hangsúlyozza azzal, hogy a középtérbe állított, a perspektíva szabályai szerint lekicsinyített lovaskocsit „brutálisan” ütközteti az előtér hatalmasra növelt, szinte fenyegetően ható repoussoir-motívumával. E blikkfangos képi ötlet erejét az is fokozza, hogy a nézőpont meglepően alacsonyra került: e sajátos béka-perspektíva szintén a kompozíció „meglepetés-faktorát” növeli.
VISSZATÉRŐ REMEKMŰ
Tihanyi Lajos közelmúltban előkerült, tavaly decemberben hatalmas aukciós sikert arató kompozíciója, a Pont St. Michel után ismét egy párizsi témát feldolgozó, a magyar modern festészet legelső vonalát reprezentáló remekmű bukkant fel az ismeretlenség homályából. Míg a Tihanyi-mű itthon, magyar magángyűjteményben rejtőzött közel 110 éven át, addig Ziffer Sándor Lovaskocsik a Szajna-parton című alkotása Párizsból érkezett most Budapestre. Ma még nem tudható, hogy pontosan mikor került a francia fővárosba, de annyi bizonyos, hogy az elmúlt legalább 70 évet egy párizsi lakás falán vészelte át, egy kisebb, többek között Jules Pascin művét is tartalmazó kollekció részeként. Hazatérése igazi ünnep: a magyar modernizmus legerősebb korszakát fémjelző, múzeumi rangú alkotás kivételes értékkel gazdagítja a magyar művészi örökséget.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
