Irodalom
Bori Imre – Körner Éva: Kassák irodalma és festészete. Magvető, Budapest, 1967.
Kassák képarchitektúra kiállítása. Fényes Adolf Galéria, Budapest, 1967.
Juhász Ferenc: 1946-ban láttam először Kassák Lajost… Új Írás, 1967/3., 25.
Kassák Lajos 1887–1967. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása. Szerk.: Gergely Mariann – György Péter – Pataki Gábor, Artunion, Budapest, 1987.
Fajó János: Az én mesterem. Kassák műhelyében. Vince, Budapest, 2003.
„…fejünkből töröljük ki a regulákat.” Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő. Szerk.: Andrási Gábor, PIM – Kassák Alapítvány, Budapest, 2010.
Kassák! A Kassák Múzeum állandó kiállítása. Szerk.: Sasvári Edit – Csatlós Judit, Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, Budapest, 2011.
Barátom, Vasarely. Catherine Millet beszélgetései Denise Renével. Szerk.: Dunajcsik Mátyás, Libri – Szépművészeti Múzeum – Vasarely Múzeum – Janus Pannonius Múzeum, Budapest–Pécs, 2012.
Képből épített halhatatlanság
Kassák Lajos pontosan jósolta meg kései, Festményeim előtt című versében, hogy „a távolság vonzása röpített / egy szín / egy forma / egy vonal felé / melyek az én / halhatatlanságomat / rejtik magukban”. A vers az 1963-as Vagyonom és fegyvertáram című kötetben jelent meg, amikor már tudni lehetett, hogy a nyugati művészeti élet és a műkereskedelem felfedezte magának a klasszikus avantgárd geometrikus művészeit, beleértve az orosz konstruktivizmust és a magyar MA kör alkotásait. 1960-ban és 1963-ban Denise René rendezett kiállítást Kassák festményeiből Párizsban, ünnepelve több évtizedes munkásságát, ma pedig a nemzetközi műkereskedelem legfelső köreiben mozognak korabeli alkotásai.
Kassák forrongó történelmi pillanatban lépett a magyar művészet színpadára. Angyalföldi inasfiúból küzdötte fel magát a magyar avantgárd vezető pozíciójába az első világháború idején a korszakos jelentőségű MA folyóirat főszerkesztőjeként. A folyóirat körül verbuválódott művészi kör a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, és ott adta ki újra az újszerű tipográfiájú MA folyóiratot, hogy – mint azt egy 1963-as interjújában mondta – a modernség ezen a lapon keresztül szivárogjon be Magyarországra. 1921-től Kassák egyre nagyobb teret szentelt a lap hasábjain a forradalmi konstruktivista orosz művészeknek, első, tökéletesen absztrakt saját kompozíciója is ekkor jelent meg, akárcsak Moholy-Nagy gépkonstrukció jellegű alkotása. A következő évben, 1922 körül született meg Bortnyik és Kassák keze alatt párhuzamosan a „képarchitektúra” (Bildarchitektur) műfaja Bécsben, összegyúrva sokféle esztétikai hatást: a dadaista kollázst, a képversek modern tipográfiáját, a szovjet-orosz konstruktivizmust és a futurizmus gépkultuszát. A geometrikus kompozíciók nem precíz utópiát vetítettek a néző elé, a képarchitektúra esztétikája Kassákék számára olyan paradoxonjellegű volt, mint egy zen (vagy éppen futurista) bölcsesség. Ő maga írta a MA 1922/8. számában, hogy
„A képarchitektúra nem akar semmit.
A képarchitektúra mindent akar. […]
A képarchitektúra maga a szoba akar lenni, maga a ház akar lenni, sőt a te legszemélyesebb életed akar lenni.”
Hosszú pályafutása alatt Kassák mindvégig hűséges maradt a képarchitektúrák esztétikai iránytűjéhez. A most vizsgált, az 1960-as évek derekán készült kompozíción is ez látható: geometrikus formák igazodnak egymáshoz egy képzeletbeli térben. A kék, rozsdavörös és okkersárga téglalapok egymásra halmozódnak, egy megtört fekete mező és két vonal társaságában. A geometrikus elemeket a szabad kézzel felrajzol sárga ovális ív szervezi kiegyensúlyozott kompozícióvá. Kassák nem a hatvanas évekbeli új geometrikus absztraktok hűvös, kimaszkolt élekkel és hengerelt homogén felületekkel operáló, vonalzós szemléletmódját alkalmazta, hanem a korai modernek érzékeny ecsetkezelésű mértanát. Nem az ipari termelés hi-tech perfekcionizmusát ünnepelte, hanem rendet akart teremteni egy széthulló világban. Hűséges tanítványa, a hatvanas években a műtermében dolgozó Fajó János magyarázta el a különbséget: „Kassák generációjának festési módja tudatos és elvszerű volt. Az emberi kéz természetes mozgására, a festék anyagára, a vászon feszülésére, az ecset dobolásszerű ritmikus járására, a robbanó feszültség terhére épül. Szem, fej, kéz, ecset, festék, vászon természetes és tárgyszerű, fiziológiai-mechanikai viszonya volt. […] Nemzedékem Kassákról sokáig azt tartotta: »pontatlanul fest«. […] Meggyőződésem, hogy Kassák egész generációja: Kupka, Doesburg, Mondrian, Arp, Albers, Sophie Täuber vagy a jóval fiatalabb Moholy-Nagy is ugyanezzel a metódussal dolgozott. Albers vásznain például a négyzetek szélei egészen lazák (durva zsákvászon, testes festék), szinte geometrikus faktúrák, ahol minden formának-színnek teste van. […] A mai anyagok és technikák nem azonosak a korábbiakkal, a tegnapi problémákhoz szigorúan az a technika, az az anyag és festési mód tartozik.”
Rajongók és ellenfelek
A neves költő, Juhász Ferenc így ünnepelte a nyolcvanéves avantgárd művészhőst 1967-ben, megidézve az első találkozásukkor látott szuggesztív arcvonásokat: „Arca, ez a kő-hasábokból és pórusos őskőzet-gyökerekből összefont arc (mint megkövesedett tengerililiom-csokor) kemény volt és ősidejű, mintha nemcsak a mát, de a földtörténeti időt is mutatta volna, mindazt, ami volt, amik voltunk. Tömbszerűsége, hasábossága a Húsvét-szigeti szobrokra emlékeztetett, vagy a délamerikai ős-indián isten-szobrokra. Ismertem minden művét, nagy verseit és nagy verseskönyveit, regényeit, novelláit, tanulmányait, maniszfesztumait, emlékiratait, folyóiratait (amiket kizárólagos Kassák-műveknek kell tekintenünk), vitáit és életútját (ami szintén a legjellegzetesebb Kassák-mű), s most, hogy a nyolcvanadik év tündöklő dér-koronáját tette fejére a megmérető és mindig újat akaró idő, nemcsak nagy életművét és művészetét ünneplem, de ünneplem a megmérő és mindig újat akaró embert, a munkást, aki tudott lenni több látszólagos végzetétől kijelölt önmagánál, aki tudta a sors végzetesnek látszó törvényeit áttörni és megváltoztatni.”
Amit Juhász nem ünnepelt, azok a nagy párizsi sikerek voltak, amelyeket Kassák elért a hatvanas évek első felében, Denise René galériájának köszönhetően. De azt sem említette meg, milyen erőket mozgatott meg a szocialista kultúrpolitika, hogy próbálja elfeledtetni Kassák képzőművészeti teljesítményét. Az absztrakciót tiltó korszakban nem lehetett beszélni sem a korabeli képeiről, sem arról a heroikus időszakról, amikor Kassák vezetésével csapattá szerveződött a magyar avantgárd, sem a korabeli, franciás ihletettségű, a geometriát lírai gesztusokkal vegyítő absztrakt művészetéről. A tiltás és negligálás csak nagyon lassan, lépésről lépésre oldódott az 1960-as években. A három T mindenható urát, Aczél Györgyöt személyes és ideologikus ellenszenv fűtötte. „Kassákkal a magyar munkásmozgalom közel 40 éve harcban áll és ma is aktív ellenfelünk politikailag, művészileg egyaránt” – írta 1960-ban a külügyminisztériumnak. Egészen egyértelműen fogalmazott: „nem szeretjük Kassák »művészetét«.”
Aczéllal szemben a nemzetközi avantgárd körök örömmel fogadták vissza Kassákot. Jean Arp megható szavakkal emlékezett meg róla az 1960-as katalógus lapjain. Úgy meglepte, hogy az elfeledett kelet-európai mester felbukkant újra – „hús és vér valóságában” – Párizsban, mintha a „Mikulás” toppant volna be. Felidézte első találkozását Kassák műveivel, a bécsi emigráció idejéből, amikor úgy nézték avantgárd kompozícióját, mint egy ikont: „Szándékosan mondom, »ikon«, mert a munka hitet sugárzott, a művészet szabadságába vetett hitet.” Ehhez azt tette hozzá a katalógusban a másik pályatárs, a Cercle et Carrét alapító Michel Seuphor, hogy Kassák még Párizsból nézve is a modern művészet úttörője: „Ha ennek a szónak, pionír, van valami értelme, azt elsősorban Kassákra kell alkalmazni.” Bár a pártállami bürokrácia ott akadályozta, ahol tudta, Kassák három évvel később, 1963-ban ismét kiállított Denise René galériájában, akkor már komoly sikereket érve el. Ekkor kezdődött nagy nemzetközi menetelése – a Musée National de l’Art Moderne képet vásárolt tőle –, amelynek kiteljesedését, az 1969-es nürnbergi Konstruktivista biennálét, majd az azt követő múzeumi akvizíciókat már nem érhette meg.
Az argentin Kassák
A most vizsgált festmény, az „argentin Kassák” egykori tulajdonosa, Nagy Pál (Pablo Nagy) nagy műveltségű, sok nyelven beszélő, sikeres mérnök volt Argentínában, a soknemzetiségű Monarchiában gyökerező kalandos életpályával a háta mögött. A családi emlékezet szerint magyar–osztrák vegyes házaságból született az első világháború előtti években. Baloldali elkötelezettségű, sikeres mérnök-feltaláló apja – a Tanácsköztársaság idején viselt dolgai miatt – 1919 után Bécsbe emigrált. Fia rendszeresen nyaralt Magyarországon, többek között éppen Kassák Munka-körös táboraiban is megfordult, barátságot kötve a társasághoz 1932 körül csatlakozó fiatal Bálint Endrével. Ez a csoport fontos szerepet játszott Kassák 1930 körüli művészetszervező munkásságában, ahogy K. Horváth Zsolt írta a Kassák Múzeum 2011-es katalógusában: „Az ifjú avantgardisták sokszínű – egyszerre politikai, képzőművészeti és irodalmi – érdeklődését gyűjtötte össze és rendezte tematikus csoportokba a Munka-kör kollektívája […], az idetartozók nem egy esetben baráti, családi, kollegiális ismeretségük és természetesen baloldali és művészeti érdeklődésük révén kerültek a körrel kapcsolatba.” Az 1967-es Kassák-monográfiában található egy nyári kirándulásról készült fekete-fehér fotó, amelyen a középkorú mester mögött a fiatal társaságban – a családi emlékezet szerint – maga Nagy Pál is ott heverészik a fűben. Ausztriai gyermekkorát követően az ifjú mérnök kalandvágytól hajtva egy óceánjáró teherhajón találta magát, amellyel elvetődött a fénykorát élő Buenos Airesbe. Új otthonra talált Argentínában. Dolgozott gyári munkásként, belépett a helyi kommunista pártba, de szabad szellemisége miatt hamar összetűzésbe került a szovjet irányultságú pártvezetéssel. Építőipari mérnökként rövid időn belül a másik oldalon találta magát, egy egész Dél-Amerikában gyárakat építő nagyvállalat vezérigazgatójaként.
Nagy Pál az argentin elit körök tagjaként komoly műgyűjteményt halmozott fel helyi kortárs művészek műveiből, prekolumbiánus kerámiákból és modern magyar mesterek alkotásaiból. Az utóbbiak között egykori barátainak festményei is megtalálhatók voltak, Bálint Endre és Kassák Lajos festményei. (Nagy nem veszítette el a kapcsolatot szülőföldjével sem, például dinoszauruszcsontokat adományozott a Természettudományi Múzeumnak.) Nyughatatlan szenvedélytől hajtva egy időre visszaköltözött Ausztriába a hatvanas évek során, többször megfordult Magyarországon, majd – új magyar feleségével – megjárta Thaiföldet is. A most vizsgált alkotást Nagy a hatvanas években vásárolta, a családi emlékezet szerint nem Kassák budapesti műterméből, hanem párizsi galériásától, Denise Renétől. A hátoldalon szereplő – áthúzott – 1963-as dátum alapján a Galerie Denise René két kiállításán még nem szerepelhetett. Azt bizonyosan tudjuk, hogy egy ideig Nagy Pál bécsi lakása falán függött, majd tulajdonosa visszavitte magával Buenos Aires-i otthonába. A becses kincs – az egykori barátság jelképe – leszármazottai révén került vissza Magyarországra. Felbukkanása igazi művészettörténeti szenzáció.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
