Nemes Lampérth nagyméretű tusfestménye nem csupán az életmű egyik legjelentősebb, összegző darabja, de a magyar avantgarde művészet expresszív irányának is egyik legerőteljesebb, páratlan feszültségekkel megkomponált alkotása. Egy kivételes, szinte barbár erővel megfogalmazott festői látomás, az őrület felé rohanó zseni utolsó, végső fellángolása.
Nemes Lampérth alig másfél évtizedes alkotói pályájának indulása a modern magyar festészet forrongó, gyökeres változásokat hozó éveire esett. A Nyolcak kiállításai a 20. század első évtizedének végén hirtelen Párizs friss, új művészi eszmékkel teli levegőjét hozták Budapestre. Cézanne és a fauve-ok hatását - a nagybányai neósok mellett - ők közvetítették a fiatal, akkor eszmélő művészgeneráció számára. Ezekben, az inspiráló vitákat, felháborodást és elfogult lelkesedést kiváltó tárlatokat hozó években indult Nemes Lampérth pályája is.
Az első útmutatásokat az Oroszlán utcai iparművészeti iskolában kapta, Vesztróczy Manó élőmodelles óráin, de 1911-ben a nagybányai szabadiskolában is megfordult. A kor magyar művészettörténet-írásának egyik legnagyobb alakja, Pogány Kálmán, már szinte az indulásnál felfedezte a fiatal festő elemi erejű alkotói karakterének kivételes értékeit. Többek között neki köszönhető, hogy Nemes Lampérth barátságot kötött a fiatal budapesti bölcsészgeneráció legjobbjaival, Wilde Jánossal, Tolnai Károllyal, Meller Simonnal és - talán legelkötelezettebb, haláláig hűséges segítőjével - Hoffmann Edithel. Nem csupán mély pszichés kríziseken átsegítő lelki támaszt jelentettek számára, de - a rendszeres vásárlások révén - sokszor az alkotás anyagi alapjait is ők biztosították.
Sokáig csupán a velük folytatott rendszeres levelezés fennmaradt darabjaiból alkothattunk képet Nemes Lampérth kulcsfontosságú, 1919. decemberétől közel egy esztendeig tartó berlini korszakáról.
A művész halála után fél évszázad telt el addig, míg végre előkerült néhány itt készült, monumentális igényű kompozíciója. Későbbi monográfusa, Mezei Ottó, leánya segítségével kutatta fel ezeket a képeket 1974-ben. Így került végre Magyarországra öt berlini tusfestmény, köztük a most vizsgált, döbbenetes erejű Kolozsvár című alkotás is. Segítségükkel ma már teljesebb képet alkothatunk Nemes Lampérth utolsó aktív alkotói korszakáról, arról a művészi periódusról, melyet az addig elért eredmények összefoglalásának, a szintézis megteremtésének vágya fűtötte át.
Berlin ezekben az években Európa legizgalmasabb művészeti központja volt, jelentősége a háború végét követő időszakban túlnőtt Párizsén is. A keletről, elsősorban Oroszországból érkező avantgarde művészek a konstruktivizmus új elveit hozták magukkal. Internacionális alkotói közösség, inspiráló kiállítási- és kávéházi élet, igazi metropolisz-hangulat várta az itt letelepedő emigránsok ezreit. Nemes Lampérth 1919. november 30.-án érkezett meg Berlinbe.
Az első napok eseményeiről Hoffmann Edithnek, a budapesti Szépművészeti Múzeum fiatal munkatársának írt leveléből értesülünk. Beszámol kiállítási élményeiről, elragadtatva elemzi Cézanne egy festményét, dicséri Kokoschka, Degas és Renoir műveit. A múzeumokban látottak leírása után saját alkotói munkájára is kitér: "Mondhatom, hogy nagyon jelentékeny és felfrissítő hatással voltak rám ezen alkotások. Újra erős és kemény munkakedv fogott meg és tele vagyok sok tanulnivágyással és dolgozási szándékkal. De már eddig is elég sokat dolgoztam és az eredményeivel is eléggé meg vagyok elégedve; szinte úgy érzem, hogy egy nagyon erős és új etappe kellős közepén vagyok. És ha bírom még így 2 vagy 3 hónapig, akkor az 1912-es és 13-as tájképproblémáimnak megcsinálom a teljes és nagyszabású megoldását." Nemes Lampérth tehát Berlinben, évekkel a primer látványélmény megélése után, visszatért korábbi témáihoz.
Egész alkotói pályájára jellemző volt, hogy szinte monomániásan, újra és újra elővéve fejlesztette egy-egy képi problémáját a tökéletesen kiérlelt, végső formáig. Mint ahogy egy későbbi leveléből megtudjuk, 1919 végén Berlinbe hozta korábbi tájképtanulmányainak jó részét, s ezek adták az itt készült kompozícióinak kiinduló pontjait. Még közelebb jutunk a most vizsgált alkotás létrejöttének körülményeihez, ha a Hoffmann Edithnek küldött, 1920. május 30.-ra keltezett levélből idézünk: "Ugye bár emlékszik arra?, hogy az otthon létem ideje alatt, (az utóbbi években), hogyan próbáltam megoldani a tájképproblémáimat; én, az akkoriban csinált dolgokat, nem tekintettem egyebeknek, mint studiumoknak. Ezen dolgaim felhasználásával, megkíséreltem eljutni, súlyosabb eredményekhez, illetve minden erőm megfeszítésével azon voltam, hogy megtaláljam, a dolgoknak egy végsőbb és koncentráltabb megoldását. Megérkezésem pillanata óta, szakadatlanul, a "tájképkompositioimmal" (amelyek egyméteres kartonok) foglalkoztam, de már nem tovább fejlesztésekről, hanem nagyobbszabású megoldásokról van szó. Egészen nyugodtan mondhatom, hogy ebben a tekintetben, sok-sok évi küzdelmemnek, - kisebb és nagyobb eredményei, egészen monumentális megoldásokban, részben, beteljesedtek.
A hozzávaló tanulmányokkal együtt, körülbelül 30 drb. 1. m.-es kartont oldottam meg, színes tussal; (amelyeknek egyrésze, teljesen színes megoldás és valósággal tobzódnak rajtuk a színek); vörös, fekete, orange, és kék." A levél utolsó szavai mintha éppen a most vizsgált festményre vonatkoznának. A kép, az idézett szöveg, valamint az említett, korábbi tájképstúdiumok ismeretében kísérletet tehetünk Nemes Lampérth alkotói módszerének rekonstruálására. Az 1920. április 4.-ére datált Kolozsvár motívuma, a falusi házakat ábrázoló tájrészlet eredete, két, 1917-es tustanulmányig vezet vissza.
Az elsőt -a precíz datálás szerint - augusztus 8.-án, a másikat, melynek kivágata és kompozíciója szinte tökéletesen analóg a most vizsgált festménnyel, egy nappal később készítette. Szerencsére fennmaradt Nemes Lampérth 1917. augusztus 20.-án keltezett, Wilde Jánoshoz, a később Angliában jelentős tudományos karriert befutó művészettörténészhez írott levele is, melyben többek között beszámol a tusrajz sorozat elkészültének körülményeiről: "Ami engem illet, én az utóbbi időben annyira roncsolt és összetört voltam, hogy szükségét éreztem annak, hogy egypár napra lemenjek vidékre. És így kerültem én Kolozsvárra a nővéremhez, és egy új tusrajz seriát csináltam, van közöttük egypár brilliánsan szép lap is
" A sorozat augusztus 9.-i darabja felvonultatja Nemes Lampérth egyéni, stílusteremtő grafikai modorának minden jellegzetes vonását. A leegyszerűsített, de alapjában az elsődleges látványélményből kiinduló motívum a fekete tus és az expresszív vonalháló résein átütő fehér alap drámai konfrontációjából bontakozik ki.
Az ecsetjárás ösztönös, szinte motorikus hevességű gesztusa feszes ritmusba fogja a vibráló, bonyolult formakapcsolatokkal teletűzdelt kompozíciót. A most aukcióra kerülő festmény, a téma végső, valóban "monumentális" megoldása már nem a látványélmény közvetlen átirata, hanem a meglévő stúdiumok felnagyítása és koncentrált újrafogalmazása. Ennek következtében az ecsetet vezető kéz néhol kevésbé spontán és magabiztos, a mintakövetés "kényszere" miatt a szabadon futó vonal néhol elbizonytalanodik. Cserébe azonban a kompozíció végletes tömörítésével, minden mellékesnek ítélt, kiegészítő részlet elhagyásával a festmény olyan koncentrált erőre tesz szert, mely szinte szétrobbantja környezetét. Nemes Lampérth az amúgy is keskeny előteret tovább szűkíti, a motívumokat még közelebb hozza a képsíkhoz.
A vibráló vonalhálót lecsendesíti, ezzel a színes síkok, az egyenes és az ívesen hajló vonalak ütközése, izgalmas formai ellentéte erőteljesebben nyilvánulhat meg. A két háromszögletű házfaltöredék kompozíciós szerepe is növekszik: a narancsszínben égő felületeken a karton világító fehér alapja két helyen átüt, s ezek az apró foltok, mint egy fekvő ellipszis gyújtópontjai, a tektonikus rend magjaivá válnak. Az ellentétek feszültséget teremtő ütköztetése a festmény minden alkotó elemén végigvonul. A meleg és hideg színek, a mély fekete és a ragyogó, légies fehér, a kemény szögletes és a lágy ovális forma összekapcsolása rendkívüli energiát kölcsönöz a festménynek. "A formák alatt lappangó belső dinamikát akarom a felszínre hozni." - mondta sokszor Nemes Lampérth Berlinben barátjának, a kiváló művészettörténésznek, Tolnai Károlynak.
A Kolozsvár című képpel egy időben került elő öt másik tusfestmény, a festő berlini korszakának, hasonló alkotói módszerről számot adó darabjai. Közülük a Vasúti őrház, a Híd és a Palánkok szintén évekkel korábbi tájstúdiumok kiérlelt, felnagyított megoldásai. De az életmű megelőző szakaszaiból is idézhetünk hasonló eseteket: öt év választja el például az 1913 márciusában készült Gyár című tájképet 1918-as, tovább finomított változatától.
A most vizsgált kép esetében nem kerülhető meg az értelmezés pszichologizáló síkja. Ismerve a festő leveleit, későbbi sorsát, végig követve egy-egy képi motívum életművön belüli fejlődését, egyértelművé válik a berlini alkotások önarckép jellege, belső vallomást hordozó karaktere. Az égre íves aurát rajzoló lángoló színű házak, a tűzfalak metsző, előre törő sziluettje, a lombját vesztett fa antropomorf, ég felé nyújtózó ágai, mind olyan, távoli asszociációkra sarkalló képi elemek, melyek éppen a berlini, zaklatott, az őrület határán táncoló hónapokban töltődnek fel Nemes Lampérth személyes - a felszínre törő tudatalattiból táplálkozó - szimbólumaival.
Ahogy Ludwig Meidner apokaliptikus vízióival, úgy Nemes Lampérth e monumentális, sejtelmes hangulatot árasztó tájképeivel állít emléket egy széttört és új formáját kereső világnak, a háború külső és belső sebeket ejtő korszakának. A lassan eltűnő Nap véres, vörös izzásba borítja a házfalakat, a régi és új gyötrő bizonytalanságot hozó választóvonalán egy kivételesen érzékeny művész, pattanásig feszített pszichikuma az összeomlás határán teremt új világot. Nem véletlen, hogy Mezei Ottó és Szabó Júlia egyaránt hangsúlyozta a Kolozsvár belső, gyötrő lelki konfliktusokról valló festői utalásait. Forgács Éva szintén a kép rejtett tartalmait, pszichologizáló értelmezési lehetőségeit hangsúlyozta: egy világháborús - pokoli, de egyben féktelen katarzist hozó - élmény késői felszínre töréseként elemezte. 1915. július 26.-án a Galíciai frontról barátjának, Wilde Jánosnak írt levélben Nemes Lampérth egy magyar falu visszafoglalásának drámai élményét meséli el: "
Az első tüzérségi tűztől lángra gyulladt a falu, és az esti sötétség beálltával egészen nappali fényt árasztott. A támadást a Hold feljöttével kezdtük meg.
gépfegyvereink kezdtek pattogni. Mondhatom, hogy egy csodálatos koncert volt, sok ideggyógyító hatással
egyszerre a jobbszárnyon egy hatalmas "hurráh"-t kiáltottak.
De valami borzasztó nagy volt abban a hurrában, valami fenséges, valami Isteni erős. Az a sok szerteszórt energia, ami egy-egy emberben van, az mind egyesült egy széttörhetetlen egésszé és egy rettenetes erő lett belőle." Talán ennek a tisztító, mámorító katarzisnak az emléke éledt újra a berlini, zaklatott hónapok alatt, az a néhány pillanat, mikor - ha csupán az öldöklő harc eszeveszett sodrásában is - Nemes Lampérth tétova, kaotikus gondoktól gyötört lelke önfeledten feloldódhatott a katonák egyakaratú tömegében.
A berlini festmények, és alkotójuk további sorsa szintén a levelekből, valamint a művészbarátok visszaemlékezéseiből rekonstruálható. 1920. március 28.-án Nemes Lampérth a következő hírrel lepte meg az érte aggódó Hoffmann Edithet: "Fritz Gurlittől ígéretet kaptam, hogy az ősz folyamán megrendezi kiállításomat
Újra rendszeresen és nagyon erősen dolgozom; de muszáj, mert egy teljesen új anyaggal akarok bemutatkozni Berlinben." A kiállításon, melyre, mint a reprodukált katalógus is bizonyítja, októberben került sor, Moholy-Nagy Lászlóval és két német művésszel szerepelt közösen. Minden bizonnyal itt láthatta festményeit Kállai Ernő, aki 1926-ban kiadott, Új magyar piktúra című könyvében reprodukálta is a Kolozsvárral együtt, szintén Svédországból hazakerült Híd című képet. Kállai, látva a kiállításon bemutatott berlini festményeket, már a közeledő tragédiát is megsejtette: "1919-20-ban készült színes tusrajzain az őrület árnyéka lappang már, mely kevéssel azután hatalmába kerítette a szerencsétlen festőt."
Nemes Lampérth a csoportos tárlat kapcsán ismerkedett meg Alfred Gustav Ekström svéd gyűjtővel, aki nem csupán kiállított képeiből vett meg jónéhányat, de meg is hívta Stockholmhoz közeli, saltsjöbadeni kastélyába. A festő itt töltötte 1920 novemberét, ám állapotában nem következett be a várt javulás, sőt az őrület fokozatosan teljesen hatalmába kerítette. A következő hónap decemberében tért haza Budapestre, rövid bécsi tartózkodása alatt nehezen értelmezhető, kusza tartalmú leveleket küldött Hoffmann Edithnek. Itthon hosszabb időre az angyalföldi elmegyógyintézet lakója lett, majd egy rövid, reményteljesen tiszta periódus után, a Sátoraljaújhelyi közkórház elmeosztályán halt meg, 1924. május 19.-én. Utolsó éveiben sem szakadt meg kapcsolata a svédországi Ekström családdal. A Mezei Ottó által felkutatott festményekkel együtt előkerült egy, 1922-ben írt levél, melyben Nemes Lampérth a gyűjtő lányának számol be otthoni sorsáról. Ekströmék a festő anyagi támogatását is folytatták: Moholy-Nagy László korabeli leveleiből tudjuk, hogy rendszeresen vásároltak Nemes Lampérth korábbi alkotásai közül.
A berlini sorozat, köztük a most vizsgált alkotás is, 1974-ben került elő Alfred Gustav Ekström leszármazottainál. Az anyag felkutatása és hazahozatala a művész monográfusának, Mezei Ottónak és lányának, Mezei Krisztinának az érdeme. A svéd gyűjtő gyermekeivel való találkozás a hat tusfestményen és az említett levélen kívül számos fontos, személyes - az életrajz utolsó éveit tovább cizelláló - adalékkal is szolgált.
A Magyarországra kerülő képek érthető revelációval hatottak. Kiemelkedő jelentőségüket, egyértelmű kvalitásukat jelzi, hogy közülük kettő, a Híd valamint a most elemzett Kolozsvár, része volt annak a kiállításnak, mely a magyar avantgarde művészetet mutatta be Európa számos fővárosában. A magyar expresszionizmus egyik legnagyobb erejű műve - mely a művész monográfiájának címlapját is díszíti - , egy kivételes értékeket felvonultató gyűjtemény részeként kerül most kalapács alá.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
