Irodalom
Ney: Az idei műkiállitás. Életképek, 1844/5., 145–148.
Bodnár Éva: Markó. Id. Markó Károly (1791–1860). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1980.
Hessky Orsolya: Id. Markó Károly. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Markó Károly és köre. Mítosztól a képig. Szerk.: Bellák Gábor – Dragon Zoltán – Hessky Orsolya, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2011.
Árkádiai Tivoli
Az árkádiai klasszikus tájon az örök idill uralkodik. A sziklás, vízeséssel tarkított hegytetőn dús lombok nőnek. A messzeségben a naplemente aranysárga fényében fürdőző mediterrán síkság terül el, folyóval, városokkal és távoli hegycsúcsokkal. A lenyűgöző akadémikus precizitással előadott ideális tájkép előterében apró mitológiai figurák jelennek meg. Az elsőrangú neoklasszicista tájfestményt idősebb Markó Károly készítette. Az Itáliába elszármazott mesternek köszönhetjük, hogy a magyar művészet is részesült a klasszicista tájképfestészet jó kétszáz éves tradíciójából. Ennek a történetnek a kezdőpontját az a 17. századi klasszicizmus jelöli ki, amely felfedezte magának az itáliai táj megejtő szépségét. Az antik romok által megbűvölt két francia festő, Nicolas Poussin és Claude Lorrain teremtette meg az „ideális”, azaz a klasszikus tökéletesség nyomában járó tájkép műfajának alapjait. Munkásságuk nyomán egy két évszázadon át virágzó művészeti hagyományfolyam indult útjára, amelyhez utolsó nagy korszakában, a 19. század első harmadában – a neoklasszicizmus idején – csatlakozott Markó Károly, akinek kifinomult festészetéért Európa-szerte lelkesedtek az előkelő vásárlók.
A most vizsgált itáliai ideális táj egyszerre idézi meg az ógörög mitológiát és az itáliai kultúrtörténetet. A buja növényzet és az antik romok között lezúduló vízesés tájképi elemeit Markó Tivoli szépséges vidékéből meríthette. A Róma közelében, a Tiburtini-hegység lábánál fekvő város az ember és a természet mediterrán harmóniájának ékes példája. Már az ókori rómaiak is felfedezték Tivoli szépségét és hűvös, tiszta éghajlatát, amely ideális menedéket nyújtott a nyári hőség elől. A panorámát a gyönyörű vízesések uralják, köztük a legnagyobb a sok festő által megörökített Cascata Grande. A római időkben gazdag patríciusok és császárok építettek ide nyári villákat. De itt áll a reneszánsz korában emelt Villa d’Este világhírű kertjeivel és szökőkútjaival. A város az idők során a pápák rezidenciájául is szolgált, ami tovább növelte jelentőségét. Tivoli gazdag történelme és hűsítő klímája ideális kiindulópontként szolgált az eszményi mediterrán kultúrtájakra vadászó Markó számára.
Már a 19. századi modern szellemiségű kortársak sem tudták megfejteni a bonyolultabb mitológiai témákat. Egy 1844-es pesti kiállítási beszámoló például így írta le – régies nyelven – Markó egyik festményét, a görög tematika helyett csak a tájképi bravúrra koncentrálva: „Mythologiai alvó alakokkali tájkép. Nagyszerű ’s egyszersmind bájoló tekintetű, gyönyörű, nagy festvény a’ távlat azon sajátszerü olvadékonyságával, melly csak Markó sajátja. A’ facsoportozatok tömött életteljes virulata, az alakzatok változékos elvegyülése, a’ háttéri sziklahegy szépsége, a’ rajta látszó épületek, templomok varázsos derengése, az olasz ég kristályszerüleg átlátszó bája, az előtér erőteljes élete, szóval, az egész szerkezmény: Markó.” Ehhez hasonlóan a kortársak a most vizsgált „markós” képen is főként a balzsamos itáliai levegőben fürdő tájat látták.
A korábban ismeretlen kompozíció mitológiai jelenete beazonosítható. A festészettörténetből ismert, de ritka jelenet megfejtésében az ázsiaiakat szimbolizáló fríg sapka segít. A trójai – azaz kisázsiai – királyfi, Parisz hord ilyen fejfedőt a klasszikus vásznakon. (Markónál is látunk ilyet, például a magántulajdonban őrzött 1833-as Parisz ítélete című kompozíció főhősén.) A trójai háború vége felé az egész fegyveres konfliktust Heléna elrablásával kirobbantó Parisz megsebesült. A sérült királyfi egy jóslatot követve elbotorkált egykori feleségéhez, Ida hegyének nimfájához, Oinónéhoz, hogy a segítségét kérje. A Szép Heléna miatt elhagyott istennő elutasította, és visszaküldte új választottjához. A végzetről, elrendelt sorsról és hősökről szóló görög példázatot sokan megfestették (például a klasszikus táj úttörője, Claude Lorrain), de irodalmi feldolgozása is született ebben a korban (Lord Tennyson).
A vászon bal alsó sarkában olvashatjuk a készítés dátumát: 1843. Ekkor Markó már régóta Itáliában élt, otthonosan mozgott a római művészkörökben, rendszeresen szerepelt az itáliai és a magyar kiállításokon. Elhagyva az Örök Várost, előbb Pisába ment, majd áttette székhelyét Firenzébe, ahol nemcsak sikeres műtermet vitt, de megválasztották az akadémia professzorává is. II. Lipót toszkán nagyherceg a kegyeibe fogadta, palotájában lakást is ajánlott neki, de Markó saját házba költözött. Ahogy a Pesti Hírlapban beszámol nála tett látogatásáról Erdélyi János: „A művésznek Florenzben, az új idők Athenjében, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is. Műveit, csak győzné az alkotást, gazdagon fizetik. Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül.” Minden bizonnyal itt készült a most vizsgált klasszikus tájkép is. Biztos kvalitása mutatja azt a minőséget, ami miatt Markó Károlyt tartjuk az első nemzetközi elismertségű magyar festőnek.