Irodalom
Sándorfi. Szerk.: Makláry Kálmán, Modem, Debrecen, 2007
Beke László: Fotó-látás, fotóhasználat az új magyar művészetben. Fotóművészet, 1972/3., 18–24.
Kamerakultusz a hetvenes években
Mivel szinte mindenki kezében ott volt a könnyen elérhető fényképezőgép, a hetvenes évek képzőművészetét a fotográfia határozta meg. Elsősorban az analitikusan gondolkodó konceptuális fotóhasználat révén, de magát az olajfestészetet is elérte a kamerakultusz: ekkor született meg a hiperrealizmus. Kalifornia szuperrealista festőitől a magyar neoavantgárd fotórealistáiig a világ minden pontján egyszerre bukkant fel, több évtizednyi absztrakt hegemónia után. A félelmetesen virtuózan kezelt, klasszikus olaj-vászon technika révén különösen élesen vált láthatóvá a fotografikus képiség természete, kirajzolva az optika határait. Ahogy Beke László fogalmazott az első magyar hiperrealista kép, Méhes Lászlónak az Iparterv kiállításon bemutatott Hétköznapja (1969) kapcsán: „Méhes képeiről a felületes szemlélő el sem tudja dönteni, festmények vagy fényképek-e – a festő a kép keretét azonosítja a leképezett fénykép kivágásával, vagyis a fotószerűséget képen belüli eszközökkel éri el (érzékelteti a szemcsézettséget, az elszíneződést, többnyire szürke vagy szürkés tónusokban tartja az egész képet).”
Fotórealizmus Párizsban
Sándorfi Istvánt a hetvenes évek már Párizsban érte utol. Az osztályidegen család 1956-ban hagyta el az országot és telepedett le Franciaországban, ahol a fiatal diák bejárt minden múzeumot és képtárat. Öntörvényű karaktere nem bírta a hivatalos iskolákat, főleg autodidakta módon képezte magát. 1973-ban már párizsi múzeumban állította ki műveit (többek között Méhes Lászlóval együtt). Virtuózan realista, fotót követő, önmagát vagy csendéleteket ábrázoló művei villámcsapásra váltak népszerűvé a hetvenes évek eleji nouvelle figuration szárnyain. Másfél évtizeden át csak magát festette, nárcizmussal kevert önelemzőként. „Én voltam a modell, mert mindig itt voltam, a saját rendelkezésemre álltam” – mondta abban az interjúban, amely első magyarországi retrospektív kiállításának katalógusában jelent meg. A most vizsgált korai, 1975-ös képén is önmagát festette meg, megkétszerezve és egy vékony kék csíkkal kettéválasztva. Bal oldalon félmeztelenül, nyakában napszemüvegben áll, kibontott nadrágját (ezt a sorozat többi darabjáról tudjuk) egy világos cowboykalappal fedi le. Másik énje félárnyékban, talányos mozdulattal játszik a napszemüveggel. A szemkápráztató hiperrealista felület tökéletesen visszaadja a hetvenes évekbeli fotóemulzió szemcsés felszínét és kékes derengését.