A 2024-ben megjelent Megtalált képek című kötet és az azonos című kiállítás előkészítő munkálatai során az egyik, ha nem a legizgalmasabb esemény Krocsák Emil festői hagyatékának váratlan felbukkanása volt. Néhány „beavatott” régóta tudott a létezéséről, hiszen Kieselbach Tamás már a Modern magyar festészet című nagy összefoglaló munka szerkesztésekor minden követ megmozgatott az enigmatikus életmű megdöbbentő hangon megszólaló darabjainak kötetbe illesztéséért. Akkor még rejtve maradtak a közel száz esztendő óta lappangó darabok, de két évtizeddel később, tavaly végre napvilágra került a 20. századi modern magyar festészet egyik legizgalmasabb, legtovább rejtve maradó titka.
Krocsák Emil ma még a nagyközönség előtt csaknem teljesen ismeretlen életműve, sorsának és elismertségének alakulása bizonyos tekintetben tipikus magyar jelenség: az erős, felütésszerű indulást, a gyorsan jött sikereket hirtelen megakadás követte, a reményt keltő kezdet nála sem volt biztosíték arra, hogy töretlen íven kifussa a tehetsége által „elvárható” pályát. Az ígéretes karrier megtörése mögött sok minden meghúzódhat, egyéni élethelyzetektől a történelmi drámákig bezárólag, de a speciális helyi viszonyok, a társadalmi, történelmi és politikai couleur locale determináló szerepe Európának ebben a szegletében alig túlbecsülhető.
Krocsák Emil pályája és életműve tökéletes illusztrációja annak a műtörténeti axiómának, hogy megfelelő magánmecenatúra és magas szintű műkereskedelem hiányában sok kiemelkedő tehetség esetében nem születhet gazdag és egységes életmű, csupán a reményteli kezdetről tanúskodó fájóan apró töredék: egy be nem váltott nagy ígéret megdöbbentő erejű művészi dokumentuma.
Az 1902. augusztus 15-én, az erdélyi Máramarosszigeten, tisztviselő családba született Krocsák Emil kétéves korában került Budapestre. Elemi- és középiskolái után az akkor már művészi ambíciókat dédelgető ifjú a család kérésére a közgazdasági egyetemre iratkozott be, ahol nyolc félévet el is végzett. Ekkor érlelődött meg benne a döntés, hogy a Krivátsy-Szücs Miklós magániskolájában végzett festői tanulmányok után felvételizzen a Képzőművészeti Főiskolára. Sok kortársához hasonlóan legfőbb vágya kezdetben az volt, hogy a kiváló pedagógus hírében álló Rudnay Gyula keze alá kerüljön. 1925 őszén, a sikeres felvételit követően Krocsák mégis Rudnay nagy riválisához, a magyar tradíció feltétlen követése helyett a franciás piktúra primátusát propagáló Vaszary János osztályába került. A meglepő váltás feltehetően annak köszönhető, hogy a Krivátsy-féle iskolában 1926 tavaszán gyakran helyettesítő ifjú művésztanár, az egykori Vaszary-tanítvány Gadányi Jenő rá is jelentős hatást gyakorolt a modern francia impulzust közvetítő képeivel. Nem véletlen, hogy a most bemutatott festmény stiláris szempontból közeli rokonságot mutat ezekkel az alkotásokkal.
Vaszary művészetpedagógusi szerepe ezekben az években szinte túlbecsülhetetlen volt. Tanítványai számára ő közvetítette a totális művészi szabadság, az állandó nyitottság és a holtig tartó kísérletezés ideáját, nem csupán saját példáján keresztül, de legalább annyira azzal, hogy élménybeszámolóival, Párizsból hozott folyóiratokkal és reprodukciókkal folyamatos betekintést adott mindenkinek a festészet kurrens nemzetközi irányzataiba. „Növendékei itt éltek ugyan, de a Mester szavain keresztül pontosan ismerték az európai képzőművészeti élet mozgását” – olvashatjuk László Gyula Vaszary János emlékezete című kötetében, amely az egykori Vaszary-tanítványok, így Krocsák Emil és felesége, Laczkovits Piroska visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. „Leginkább a francia festészetet értékelte, különösen a posztimpresszionisták, Picasso, Braque, a kortársak köréből pedig Van Dongen és Dufy művészetét tartotta nagyra, de szót ejtett az absztrakcióról is.”
A Krocsák Emillel a főiskolai évek alatt egy műteremben dolgozó Hincz Gyula így emlékezett vissza a Vaszary által alkalmazott oktatási módszer leginspirálóbb részére: nála „minden korrektúra legérdekesebb része, amit a világról, az akkori kor művészetéről mondott. [...] Vaszary ellátta hallgatóit folyóiratokkal, könyvekkel, képanyaggal: »íme, kérem, ez történik a világban.« Egyes művészi eseményekről előadta a nézetét, ezek túlmutattak az ő festési módszerein. A francia kultúrában látta az egyetemes emberiség legszebb megnyilatkozását. Tisztelte. Beszélt Rippl-Rónairól is, akit nagyon becsült. De már például a velencei Biennálét (az olaszokat) bírálta. Sokszor került a szó Fujitára, Van Dongenre, Dufyre.” Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Krocsák Emil művészetében éppen a Vaszary által „propagált” kortás francia művészsztárok, az École de Paris és az Art Deco hatása mutatható ki egyértelműen.
Az először 1927-ben, a Vaszary-osztály nagymarosi művésztelepének nyári termését bemutató tárlaton közönség elő lépő fiatal festő a harmincas évek elején jutott fájóan rövid pályájának csúcsára. Ekkor már túl volt az Új Művészek Egyesülete, az UME több hazai és nemzetközi kiállításán, sőt képei a korábban csak a konzervatív irányzatoknak teret adó, de 1928-ban végre a modernek felé is nyitó Műcsarnok falain is megjelentek. 1930–31-ben az UME Nemzeti Szalonban rendezett tárlatán lépett a közönség elé, majd a Műcsarnok tavaszi seregszemléjén szerepelt, hogy február végén végre önálló kiállításon is bemutathassa a megelőző esztendők művészi termését. A megjelent kritikák közül érdemes hosszabban idézni a kiváló művészeti író, Elek Artúr szavait, hiszen a Kovács Ákos Szalonban 1931 februárjában megrendezett, sajnos katalógus nélküli tárlaton szereplő, freskószerű hatásokkal operáló művek stílusára vonatkozó megjegyzései részben a most bemutatott, Két akt című festményre is érvényesek: „Ahogy fest, az olyan sajátos (vagy talán furcsa), hogy aki egyszer látta, másodszorra okvetlen ráismer munkáira. […] megnagyít benne mindent, ami szeme elé kerül: megnagyítja és többé-kevésbé el is torzítja. Nyilvánvaló a monumentális hatásra való törekvés, s jelek mutatják, hogy van benne azokból a képességekből, melyek nélkülözhetetlenek a monumentalitás hatásának felidézéséhez. Mintaképeit nem nehéz felismerni: Hodler és általában a nehézkezű svájciak, közülük a legnehezebb kezű Max Buri. Azután az osztrákok egyetlen monumentális művésze, a korán meghalt Albin Egger-Lienz. Mindenesetre olyan mintaképek, akiket nemcsak követni lehet, de kiknek követése közben helyes fejlődés esetén tovább is lehet jutni a művészetben.”
A „Vaszary-istálló” korábban említett egyértelmű francia orientációja miatt talán meglepőnek tűnnek a kritikus által sorolt osztrák és svájci párhuzamok, de az ekkor született Krocsák-képeket látva igazat kell adnunk Elek Artúrnak, még akkor is, ha a korszak másik népszerű művészeti írója, Ybl Ervin a Budapesti Hírlapban joggal tette hozzá, hogy „sokszor modern párizsi és japán motívumok is vegyülnek” a bemutatott alkotások képi világába. A most elemzett mű is bizonyítja, hogy az 1930 körül született alkotások stiláris szempontból leginkább a nemzetközi art deco irányzatba sorolhatók.
A műkritikusok körében elért szinte egyöntetű sikert látva megdöbbentő szembesülni azzal a ténnyel, hogy Krocsák munkái saját életében már csak kétszer kerültek a budapesti közönség elé. 1931 végén a Könyves Kálmán Szalonban egyetlen alkotását, a következő esztendőben az UME soron következő tárlatán a Tamás Galériában szintén csupán egy festményét mutatták be. Az akkor már a főiskolát sikerrel befejező, rajztanári oklevelet szerzett művész 1934-ben lépett utoljára a publikum elé – a továbbiakban már kizárólag művészpedagógusként dolgozott, és korábbi festményeit soha nem tárta a nyilvánosság elé. A festészettel való radikális szakítása feltehetően szorosan összefüggött azzal, hogy édesapja 1935-ös halála után neki kellett édesanyját és beteg testvérét eltartania. Sokáig egyszerre három iskolában is tanított, így szinte lehetetlenné vált, hogy folytassa az egzisztenciális szempontból kiszámíthatatlan művészi pályát.
Az 1930 áprilisában, az Új Művészek Egyesülete Nemzeti Szalonban megrendezett kiállításán debütáló Két akt azonban még a festői pálya zenitjéről, a nagy reményekre jogosító indulás mindent elsöprő lendületéről tudósít. Megdöbbentő erejű, szinte zavarba ejtően modern felfogású kompozíció, amely a kor nemzetközi irányzatai közül – formai téren – leginkább az egyipomi művészet tradíciójából is merítő art deco stíluskörnyezetébe sorolható.
A kompozíció centrumában két monumentálisra növelt női akt magasodik egy kovácsoltvas korláttal övezett csigalépcső pihenőjén állva. Balra egy fentről ívesen záródó, klasszikus párkányprofillal tagolt fal függőleges sötét foltja, jobbról a felfelé kanyarodó lépcsősor ritmikusan tagolt világos színmezője keretezi a főszereplőket. Alakjukat kiemeli az ábrázolás valóságtól elemelt karakterére utaló, a kompzíció belső szabályaihoz, s nem a racionális valósághoz illeszthető geometrikus, élénk kék téridom, amelyet az értelmet kutató néző hajlamos stilizált építészeti elemként detektálni. A két figura színének, valamint a kompozíció bal és jobb oldalának sötét-világos ellentéte, a háttér felfelé húzó, az emelkedést szimbolizáló kialakítása, a szuggesztív, méretükkel és karakterükkel is kiemelt, igéző szemek, az egyiptomi festészet „legnagyobb felületek” törvényét követő, a kép síkjához igazodó testábrázolás, valamint a nézőpont és a kivágat rafinált megválasztásával valóságos óriássá növesztett alakok szoborszerű megformálása, a titokzatos kék folthoz hasonlóan az ábrázolás szimbolikus jellegét domborítja ki. Ezt a látszólag bizonytalan „kódfejtést” igazolja, hogy az életműről 2010-ben szakdolgozatot író, de a Két aktott még csupán régi reprodukcióról ismerő Császár Tamara kutatásai szerint a képet alkotója eredetileg a messze vezető asszociációs utakra csábító Lélek születése címmel ruházta fel. Könnyen lehet tehát, hogy a minden téren kettős természetű kompozíció valójában a lét, a tudat, a szellem és a lélek duális kettősségét, az aktív-passzív, a tudat alatti és tudat feletti, a jing és jang egységbe formált ellentétét önti látható formába.
A Két akt című monumentális kompozíció felbukkanása az elmúlt évek egyik legizgalmasabb művészettörténeti felfedezése, amely végre méltó módon helyezi a modern magyar festészet térképére Krocsák Emil már-már elfeledett életművét. A festői megoldásaiban az Art Deco nemzetközi irányzatához illeszthető, karakteres stílusjegyeivel és szimbolikus utalásaival mégis hangsúlyosan egyéni ízű képet nemcsak a frissen megismert életműben, de a két világháború közötti magyar festészet egészében is kitüntetett hely illeti meg.
MOLNOS PÉTER