Kánoncsinálók a műteremben
A tablón a kortárs képzőművészetet formáló befolyásos személyek, a „kánoncsinálók” gyűltek össze egy koktélparti alkalmából. A társadalmi szerepeket maró szatírával portretírozó Máriás Béla – alias drMáriás – most saját szcénáját vette górcső alá. Megszokhattuk már, hogy az alternatív zenei élet kifogyhatatlan energiájú frontembere és a kulturális lapok maró tollú kritikusa hosszú évek óta karikírozza ki a bulvár, a közélet és a történetelem nagy alakjait. Az ikonikus, híres vagy egyszerűen csak hírhedt figurákhoz találó ízléssel választ művészeti stílust. Így festette meg – hogy csak párat említsünk – Kiszel Tündét Damien Hirst pöttyei mögött, Mao Ce-tungot meztelen Modigliani-aktként, Matolcsy Györgyöt Jackson Pollock expresszionista csöppjeivel, Soros Györgyöt pedig vámpírfogakkal egy gyerekrajzszerű erdőben. A magyar kortárs művészet kánoncsinálóihoz a „hátteret” Max Beckmann 1931-es Párizsi társaság című klasszikusa szolgáltatja, melyen az expresszionista festő a párizsi német nagykövetség gálaestjét jelenítette meg.
Power 17
Kívülről nehéz megérteni, miként választódik ki a több ezer élő művész közül, hogy kiből lesz ünnepelt sztár, kiből név nélküli kismester. Felkent szakemberek hada sürög-forog a kortársak körül, akik közül kiemelkednek a kánont leginkább alakító főszereplők. (Hogy pontosan kik ők, azt összegyűjti a Műértő zsűrije évről évre Power 50 című listáján, követve a nemzetközi gyakorlatot.) DrMáriás tizenhét kulcsfontosságú szereplőt – művészt, galériást, igazgatót, kritikust, tanácsadót és politikust – hívott meg a kortárs képzőművészet kánoncsinálóinak koktélpartijára, hogy mindenféle rangsorolási szándék nélkül megörökítse őket egy közös csoportképen, Max Beckmann modorában.
Kortárs ki kicsoda
Középen – Beckmanntől kölcsönzött rózsaszín ruhácskában – a magyar kortárs művészet nemzetközi zászlóvivője, a neo-avantgárd nagyasszonya, Maurer Dóra, akinek 2016-ban a legkomolyabb londoni kereskedelmi galéria, a White Cube rendezett retrospektív kiállítást. Mellette – a hozzá egyáltalán nem illő szmokingban – Pados Gábor, a legbefolyásosabb budapesti nagygaléria, az Acb vezetője, aki a rangos Irokéz Gyűjtemény tulajdonosából képezte át magát a neo-avantgárd legsikeresebb galeristájává. Felette Topor Tünde áll, ikonikus ocelotmintás bundájában, aki bennfentes művészeti tanácsadóként és az Artmagazin főszerkesztőjeként tevékenykedik. Mellette őszülő lobonc hajával az Artmagazin kiadója, Einspach Gábor látható. Ő igazságügyi műtárgyszakértőből vált a kortárs élet meghatározó figurájává, amikor megalapította az Art+Text Budapest galériát. Mellette tornyosul a festményen kollégája, Deák Erika, aki a saját nevét viselő kortárs kereskedelmi galériájával olyan sztárokat futtatott be külföldön, mint Szűcs Attila vagy Alexander Tinei. Tőle jobbra a korábbi évek két emblematikus alakja figyeli a koktélpartit, a vitriolos tollú Hajdu István, a 90-es években alapított Balkon magazin főszerkesztője, valamint a kortárs középnemzedéket formáló művészettörténész, Bencsik Barnabás, aki korábban vezette már a MEO-t, majd a Ludwig Múzeumot is, ma pedig egy kísérleti szellemű kortárs galériát irányít. Deák Erika kivágott narancs ruhája alatt a Ludwig Múzeum jelenlegi igazgatója emeli égre a tekintetét, Fabényi Júlia, aki komoly intézményvezetői tapasztalatokkal (Szombathelyi Képtár, Műcsarnok stb.) érkezett a budapesti fő kortárs múzeum élére. Mellette, a kép jobb szélén Baán László, aki kultúrpolitikusból vált igazgatóvá a Szépművészeti Múzeumban. Ő rakta fel a Szépművészeti Múzeumot a globális blockbuster kiállítások térképére, átalakította a Magyar Nemzeti Galériát, majd belekezdett a jelenleg futó legnagyobb európai múzeumi beruházásba, a Liget Projektbe. Alatta, a kép jobb alsó sarkában a Műcsarnok jelenlegi igazgatója, az építész végzettségű Szegő György pillant ki a nézőre. A kép túlsó, bal kéz felőli szélén Orbán Viktor miniszterelnök nevetve csukja be a szemét, akinek ugyan a kortárs művészet nem a szakterülete, de nélküle nehéz bármilyen befolyásos klubot megalapítani a mai Magyarországon. Felette a kommunikációs szakember, Ledényi Attila nevet széles szájjal. Ő a hazai képzőművészeti vásár, az Art Market Budapest vezetőjeként került rá a tablóra. Alatta mosolyog Gulyás Gábor, a filozófusból lett igazgató, aki a debreceni MODEM után vezette egy ideig a Műcsarnokot, most pedig a szentendrei múzeumhálózatot. Gulyás felett a középgeneráció meghatározó kortárs kurátora, Petrányi Zsolt bújik meg, aki a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet után évekig vezette a Műcsarnokot, jelenleg pedig a Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményének főosztályvezetője. Felette Kádár János nevet egy keretből a maiakra, élettelen fényképről. Középen, hátul Fekete György szorítja a kottáját, aki belsőépítészből lett kultúrpolitikus és – egészen a közelmúltig – a Magyar Művészeti Akadémia elnöke. A kép bal alsó sarkában két befolyásos műgyűjtő áll. Bal kéz felé a mosolygós filantróp, Küllői Péter, aki londoni üzleti karrier után lett a hazai kortárs művészet szürke eminenciása és a nemzetközi intézményi háló összekötő láncszeme. Küllőihez hasonlóan, a mellette álló Spengler Katalin is komoly külföldi múzeumokkal ápol szoros barátságot (férjével, a képről lemaradt Somlói Zsolttal együtt), műgyűjtőként támogatva évtizedek óta a magyar kortárs művészet ügyét.
Újvidéki mix
DrMáriás a 80-as évek Jugoszláviájában vált – autodidaktaként – művésszé. A vajdasági Újvidéken született, a Balkán és Közép-Európa peremén, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia déli végein, de tanulmányait már a többnemzetiségű fővárosban, Belgrádban töltötte. Ahogy kötődéseit pályatársa, Szombathy Bálint összefoglalta: „Egyszerre volt vajdasági magyar, s a szerb és jugoszláv kultúrában jártas kivételezett személy, aki a délszláv valóságot némileg kívülállóként, némileg pedig bennlevőként élhette meg. A kettős látás természetes előnyt jelentett számára, hiszen több szálon tudta egyidejűleg letapogatni a számára fontos szellemi élményeket, bármerről is érték.” Képzőművészeti és zenei szemléletére hatott az alternatív, underground színtér, a new wave és a punk, valamint az expresszív figuralitást újra felfedező újfestészet és a stílusvilágokat játékosan egymásra halmozó posztmodern.
Doktor és Beckmann
DrMáriás még gyerekként találkozott először Max Beckmann festményeivel a berlini Nationalgalerie-ben. Backmann lángoló színei és groteszk társadalmi tablói nagy hassal voltak rá. Expresszív stílusa és felszabadító társadalomkritikája – paradox módon – segítette abban, hogy feldolgozza a jugoszláviai háború pusztító erőit és sötét élményét. Mindeközben pillanatkora szinte azonosult Beckmannal. Ahogy a kopaszodó, kerek koponyájú, buldogállkapcsú német festő (az önarcképeire jellemző szmokingban) elszántan, társadalmi szatírára kész éleslátással pillant a kamerába, úgy fixírozza drMáriás is a nézőt. „Ahogyan Beckmann életét – mondta a művész – beárnyékolta az évről-évre növekvő társadalmi feszültség és politikai nyomás, amely művészetét végül degeneráltnak titulálta, s amely elöl menekülni kényszerült Németországból Hollandiába, majd Amerikába, hogy egy új világban találjon új otthonra, megértésre és elismerésre, úgy költözött drMáriás is a milosevicsi rendszer üldözöttjeként külföldre, s választotta élete új helyszínének Budapestet. Ami Beckmannak New York lett, az ő számára Budapest: egy színes, izgalmas, lüktető világ, amelyben egyrészt a lehetőségek, a szeretet, a megértés és a siker, másrészt a kirekesztés, a gyűlölet, az értetlenség és a kudarc egyaránt körülveszik.”
