"Dekoratív érzéke elsőrangú. Ha a kitűnő Bánffy Miklós gróf egyszer elunná vagy sokalná a díszlettervezés nagy kultúrát megkívánó nehéz munkáját, nem talál festőt, akiben több tehetség, készség lenne arra, hogy helyettesítse őt, mint Batthyány Gyula grófban." - írja Bálint Aladár 1914- ben a Nyugat hasábjain, s a jós beszél belőle. Ugyanis 1930 körül az alábbi híradások szaporodnak a napi sajtó lapjain: "A kormányzó nevenapján ujítja fel a Nemzeti Színház a Bizáncot. Herczeg Ferenc klasszikus darabjának díszleteit gróf Batthyány Gyula, a kiváló festőművész késziti el ..." (Nemzeti Újság, 1935. Nov. 13.) vagy "Batthyány Gyula Gr. A berlini Lessing-Theater számára kíszített díszleteket Girodoux Amphytrion-jához." (Magyar Iparművészet) és kicsit később "A Theodora császárnő és kisérete c. Mozaikot (...) Rembrandt Sámson menyasszonya c. és Hogarth Halászleányát rendezi az Operaház élő tárlatán. Fényképfelvétel mutatja be a művészt Goya: Donna Izabella c. képének rendezése közben." (Színházi Magazin, 1940. Jan. 28.), és a kör bezárul, amikor IV.Béla szerepében majd maga áll színpadra.
Mindezzel inkább azt kívánjuk jelezni, hogy a Batthyány képek mélyén húzódó, Bálint Aladár által próféciált dekoratív, - nota bene - alkalmazott jelleg a harmincas évek díszletterveiben kifejezett formában is a felszínre tör, és mintha az ebben az időben készült festmények a színpadi, színházi jelenlét hangsúlyait vennék át. Ez a vonzódás nem minden előzmény nélkül való. Párizsban láthatta Gyagilev Orosz Balettjét és a Leon Bakszt tervezte díszlet- és kosztümterveket, amelynek hatására Batthyány figyelme a kompozicionális és szinezési problémákról egy-egy jelenet narratív jellege, a részletekben megtalált egzotikum hangsúlyozása felé tolódik el.
A Táncosnőkön Batthyány egy ezidőtájt kedvelt kompozíciós sémát alkalmazott, mégpedig az egymás mögött felsorakozott, egyetlen egyenesre felfűzött arcok egymásutániságát. Ezek az arcok éppen annyira individuálisak, mint amennyire egyetlen arc rafinált megsokszorozásának is tekinthetők (ennek egyik legszebb példája a Spanyol gavallérok, /193o.k., Kieselbach gyűjtemény, im: 13o.o./ ahol úgy tűnik, mintha a hét alak, egyetlen függőleges tengelyből és egyetlen figurából vált volna ki. Ezt a tematikus bizonytalanságot erősíti a festék lazúros felvitele az alapra, ami által a látvány tűnékeny, délibábos látomássá oldódik).
A Táncosnők egyszerre idézi fel a kilenckarú Síva istennőt és a harmincas évek orfeumai túlfűtött, európai ízlésre igazított Kelet világát. A "frontember" egy, a fejét megadón oldalra billentő nőalak, aki az összes, Batthyány nőalakjait jellemző jegyet magán viseli: a hangsúlyos démonikus szemet és a leplezetlen női test androgyn jellegét. A nőalakok meztelen, inas-izmos testét és homlokát bizarr kék karikák és szinte az abszurditásig vitt ékszerek díszítik. Nem véleltlen, ha a figurákról a figyelem minduntalan a részletek felé irányul, különösen a tömegközéppontként tételezhető, drágakövekkel kirakott fejékek felé. Ezt az érzésünket erősíti a különböző irányból érkező fényforrás is. Míg a táncosnők testét hátulról éri a fény, arcukon és testükön plasztikusan rajzolódnak ki a sötétebb és világosabb részek, addig a fejdíszekre elölről szóródik a fény, s azok minden elemükben láthatóvá válnak. Batthyány ugyanilyen körültekintéssel járt el a többi ékszer ábrázolásában is. A táncosnők tehát szorosan egymás mögött állnak, csoportjukat még közelebb vonja a fejük fölött tartott baldachin. A szintén díszes váz közeit laza és lágy szövésű anyag tölti ki, ami mihrab-fülkéhez hasonlatos és ami végül mélységet ad a térnek. Batthyány azonban izzó és világos kontúrral lezárja ezt a jelenetet és a felső harmadban sötét alapról világító, orientális mustrával írja körül.
A fátyol-baldachin alatt megjelenő nőalakokat, legyenek akár mesés, keleti asszonyok vagy a néző közvetlen közelségébe vont táncosnők, a színpadi jelenlét intenzív sugárzása járja át, ami a Batthyányt foglalkozató kérdések közvetlen lenyomataként értékelhetők.
Aknai Katalin