MÉG MINDIG - 107 ÉV UTÁN
Ahogy távolodunk a magyar műkereskedelemben is hatalmas változást hozó nagy átalakulás éveitől, a korábbi, mesterségesen visszafogott műpiac robbanásszerű felfutásának izgalmas, átmeneti időszakától, időről-időre megfogalmazódik minden magyar művészettörténészben a kérdés: vajon meddig tart az aranykor, meddig élvezhetjük szinte menetrendszerű gyakorisággal a nagy felfedezések izgalmas pillanatait? Bár tagadhatatlan, hogy a muzeális rangú, korábban ismeretlen főművek előkerülésére egyre többet és többet kell várnunk, mégis éppen e mostani alkalom bizonyítja, hogy a második világháborút követő közel négy évtizedes pangás következtében a rejtőzködő műtárgyanyag máig tartogat még eget rengető meglepetéseket.
Iványi Grünwald Béla Fürdőző nők című festményét a legutóbbi időkig csupán egy több mint 80 éves, a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában őrzött, fekete-fehér fényképről ismertük, amelyet a 20. század egyik legnevesebb magyar műtárgyfotósa, Petrás István készített 1934-ben a Nemzeti Művészet című folyóirat számára. A reprodukciót a festő monográfusa, Telepy Katalin több alkalommal is közölte a hetvenes és nyolcvanas években megjelent köteteiben és tanulmányaiban. A korszak kutatói, Iványi Grünwald művészetének kedvelői évtizedek óta, bár egyre kevesebb reménnyel várták, hogy a mű végre a maga valójában eléjük kerüljön. A színeket csupán elképzelni lehetett, ahogy a méretről sem állt rendelkezésre semmiféle információ. Csupán annyit tudtunk, amit Herman Lipót a hatvanas években Telepy Katalinnak elmondott: a Fürdőző nők Iványi utolsó nagybányai kompozíciója volt – a Kecskemétre költöző művész grandiózus búcsúja a művészteleptől.
A MEGDÖBBENTŐ MÉRET
A tökéletes állapotban előkerült festmény elsőként monumentális dimenzióival lepi meg nézőjét. A fekete-fehér fényképről is megítélhető, feltűnően modern hangütés miatt mindeddig az látszott valószínűnek, hogy a mű a kísérletező, avantgárd munkák döntő többségéhez hasonlóan inkább kis méretű, intim, mint grandiózus és reprezentatív. Most viszont egyértelművé vált, hogy a Fürdőző nők a nagybányai neós mozgalom, a magyar Vadak egyik legnagyobb és legjelentősebb alkotása: a korszak és a korai magyar modernizmus nem csupán kvalitásával, de méretével is kiemelkedő remekműve.
AZONOSÍTÁS - KÉP CÉLKERESZTBEN
A magyar modernizmus, elsősorban a Vadak és a Nyolcak kutatói között régóta űzött kedvtelés a korabeli, konzervatív beállítottságú művészeti írók kiállítási kritikáinak olvasása. Az 1910 körül megjelenő lapok alapos szemlézése nem csupán a ledorongoló cikkek mulatságos tartalma, a briliáns szófordulatokkal végzett széplelkű gyalázkodás mosolyfakasztó stílusa miatt vált népszerű időtöltéssé: sok esetben éppen ezek a negatív hangvételű kritikák nyújtják a legnagyobb segítséget a legmodernebb műalkotások azonosításában. Az ok felettébb egyszerű: míg az elismerő, támogató írások szerzői általában megelégszenek néhány hangzatos jelző és fennkölt szólam rögzítésével, addig a harcos ellendrukkerek érezhető kéjjel, sokszor részletekig menő elemzésekkel ecsetelik a művek formai és tartalmi „túlkapásait”. Ennek köszönhető, hogy nem egy esetben a katalógusok hiányos adatai ellenére is azonosítani tudjuk a több mint egy évszázada kiállított művek egy részét – általában pont a legélesebb kritikát kiváltó, újszerűségükkel, modern hangütésükkel sokakat meglepő, sőt sokkoló alkotásokat. Ez a paradox effektus segített a Fürdőző nők történetének felderítésekor is.
A mű kiemelkedő mérete és kvalitása, valamint feltűnően modern stílusa alapján a kutatás kezdetétől valószínűnek tűnt, hogy festője egy rangos, nagy figyelmet keltő kiállításon tárta először a közönség elé. A korabeli budapesti kulturális élet egyik központja, az 1907-ben megnyílt Nemzeti Szalon tűnt a legalkalmasabb helyszínnek, hiszen ez a modern szellemű intézmény adott otthont a MIÉNK, vagyis az Iványit is tagjai között tudó Magyar Naturalisták és Impresszionisták Köre három, hatalmas sajtóérdeklődéssel övezett bemutatójának. Az 1908-ban, 1909-ben és 10-ben megrendezett három tárlat közül – a katalógusokban felsorolt címek alapján – csupán az utolsó jöhetett szóba, amelyen 105-ös sorszámmal mutatták be a „Leányok malomcsatornában fürödnek” című olajfestményt. A képet a katalógus tanúsága szerint horribilis, 4500 koronás áron kínálták, amely mellett nem csupán Iványi többi kompozíciója, de valamennyi kiállított alkotás ára eltörpült: többek között Vaszary festményeit 400 és 2500 korona, míg Rippl-Rónai műveit 250 és 2500 korona között kínálták a műgyűjtők számára.
A katalógusban közölt cím és a nagy méretet sejtető magas ár azonban még nem elég bizonyíték arra, hogy a most felbukkant alkotást egyértelműen azonosíthassuk a MIÉNK 1910-es kiállításán bemutatott kompozícióval. Szerencsére a korabeli napi- és hetilapok többsége alapos ismertetéseket közölt a tárlatról, s ezekben rendre feltűnt Ivány – az egész kiállítás legmodernebb darabjaként aposztrofált – festménye. Az elismerő kritikák sajnos ebben az esetben sem segítettek az azonosítás feladatában. Bálint Aladár e szavakkal dicsérte kedvencét a Magyar Nyomdászat hasábjain: „Grünwald Béla az egyedüli, akit komolyan kell hogy vegyünk. Mélységes poézis, hivalkodás és póz nélküli tartózkodó tudás nyilatkozik meg fürdő leányaiban. Mint kompozíció egységes, az alakok rajza átgondolt és nemes. Lágy, harmonikus színháló borul a vonalakra.” Rózsa Miklós A Hét lapjain érvelt a festő és alkotása mellett: „A mai harcosok élén Iványi Grünwald Béla vezet. Ő a legprogresszívabb az idei tárlaton. Amit tavalyi nagy freskóján megcsodáltunk: a kompozíciónak és a rajznak szinte klasszikusan monumentális egyszerűségét, a színek nobilis és csudálatosan mély harmóniáit, az itt most még érettebben, még befejezettebben jelentkezik. Ha lehet, Fürdő leányain a rajz még sommásabb s szűkszavúságában még beszédesebben kifejezőbb, mint amazon, s színei mélységben, teltségben és világító erőben még intenzívebbek.” Rózsa Miklós az Alkotmány című lapban is kifejtette véleményét: „E harcos egyéniségek között a legharcosabb: Iványi Grünwald Béla (…). A Miénk kiállításán is ő a legprogresszívebb, tekintve, hogy Kernstok nincs jelen. A Fürdő leányok céltáblája a meg nem értés, a tudatlanság s az irigység nyilainak egyaránt, pedig éppen ez a vászon az, mely a kecskeméti művésztelep új direktorát a maga művészi fejlődésének eddig elért legmagasabb csúcspontján reprezentálja.” Az elismerő kritikák még hosszan idézhetők, ám mint a legtöbb hasonló szituációban, a támogató hangú írások sajnos most sem segítenek az egyértelmű azonosításban. Reményt csupán Rózsa egy elejtett megjegyzése adhatott: cikkében a Fürdő leányokat a „meg nem értés, a tudatlanság és az irigység nyilainak” céltáblájaként aposztrofálta – olyan beszámolókat kellett tehát keresni, amelyekben a „jó ízlés” elszánt védelmezői kellő elánnal vetették magukat Iványi Grünwald polgárpukkasztó festményére. Bányász László sajnos ezúttal nem segített: „Iványi Grünwald Béla igazi ünneprontó itt a nagyteremben, Szinyei Merse tőszomszédságában. Indokolatlan vonalak, értelmetlen színfoltok.” – írja az Ország-Világ 1910. január 16-i számában. Kanizsai Ferencet a kérdéses kép valószínűleg annyira sokkolta, hogy szavakat sem talált meglepődésére: „A leányok a malomcsatornában, az egy kicsit túlságos valami.” – olvashatjuk tőle e sajátos kapitulációt a Magyar Hírlapban. A Budapesti Hírlap névtelen szerzője már a kép formai elemzésére is vállalkozott: „A 105. számú kép undok lányokat ábrázol, akik egy undok pocsolyában fürdenek.” – ám mindez még mindig kevésnek bizonyult a kép egyértelmű azonosításához. A tökéletes megoldást – mint oly sokszor a Nyolcak és a magyar Vadak főművei esetében – most is a hervadt tehetségű, de rendkívül elszánt és termékeny festő-kritikus, Kézdi-Kovács László írása kínálta. A Pesti Hírlap 1910. január 11-i számában a következőket olvashatjuk: „… egy-két szereplő tag fölöslegesnek látszik ebben a társaságban. Azok, akik nem impressziót, se naturalizmust nem festenek, hanem ultra-kórtüneteket. Ilyen festő lett (sajnos!) Iványi Grünwald Béla, aki valamikor gyönyörűen látta a természetet, de ma már nemzeti színű papagájt, pipacspiros rózsát és eperszörppel leöntött hegyeket fest. Leányok a malomcsatornában fürödnek című vászna se minden humor nélkül való. Hogy az egyik hölgy fehér turbánban fürdik, a másik és a harmadik kék és sárga úszónadrágban, az még hagyján, de férfi legyen a talpán, aki leányoknak nézi ezeket a csokoládéba mártott emberszörnyeket!” Kézdi-Kovács – a turbánként értelmezett levetett blúzzal, valamint a kék és sárga alsószoknyával – végre annyi muníciót adott, amellyel már precízen azonosítható a most bemutatott, 107 éven át lappangó festmény: a Fürdőző nők a MIÉNK 1910 januárjában, a Nemzeti Szalon tárlatán került először a közönség elé, hatalmas visszhangot keltve a kiállítás látogatóinak körében.
A HELYSZÍN - BÚCSÚ NAGYBÁNYÁTÓL
A millennium évében alapítóként érkező Iványi Grünwald Béla közel 13 év után, a Fürdőző nők című képével vett művészi búcsút Nagybányától – a festmény elkészítésekor, 1909 nyarán már jól tudta, hogy tanítványaival együtt hamarosan Kecskeméten fogja folytatni művészi pályáját. Talán ennek a gesztusnak köszönhető, hogy a reprezentatív, szimbolikus üzenetet sejtető kompozíció szinte programszerűen „sorolja fel” a festők városának valamennyi jól ismert motívumát. Az aktok mögött a Zazar széles kék szalagként fut keresztül a vászon közepén, míg a távolban kirajzolódó házak között jól felismerhető a nagybányai festmények három ikonikus épülete: az egykori Deák tér közepéről magasan kiemelkedő István-torony, tövében a közeli katolikus templom timpanonja és kettős tornya, jobbra pedig a református templom jellegzetes, piros tetős sziluettje. Bár Iványi a tömörebb komponálás kedvéért természetesen szabadon átrendezhette a számára fontos látványelemeket, ennek ellenére a festő egykori nézőpontja jó közelítéssel rekonstruálható. Iványi Grünwald a városba keletről érkező Zazar jobb, vagyis északi partjáról tekintett a túlpart felé. Lába előtt futott az érczúzókat működtető, de mosásra és fürdőzésre is gyakran használt, ma már betemetett malom-csatorna (ismertebb nevén malom-árok), amely patakként érkezett a Fernezely felől, körbe ölelte a kereszthegyi bányaterületet, majd ezen a részen a Zazarral párhuzamosan futott tovább. A száraz nyarakon sokszor alig csörgedező, de nagyobb esők után hirtelen megáradó vízfolyás medrét egykor több szakaszon is széles deszkákkal erősítették meg – ezt látjuk a most bemutatott festményen, s a motívumot közel három évtizeden át gyakran megfestő Ziffer Sándor számos alkotásán is.
INSPIRÁCIÓK - NEMZETKÖZI HATÁSOK
Az 1904-ben elnyert római ösztöndíj után, Itáliából hazatérve Iványi Grünwald 1906 februárjában megrendezte első gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban, ahol zömében a megelőző két esztendő stilizáló hajlammal és egyre tisztuló kolorittal megfogalmazott műveit tárta a közönség elé. A képek fogadtatása vegyes volt: sokan csalódtak, hiszen az impresszionista látásmód, a nagybányai természetfelfogás feladásaként értékelték a római epizód termését. Az elkövetkező évek műveinek ismeretében azonban arra is gondolhatunk, hogy Iványi számára Róma fontos és előremutató impulzust jelentett: eltávolította a látványfestészettől, s megérlelte benne a dekoratív tendenciák iránti vonzalmát. Hasonló irányba hatott mindaz, amit a hazatérés utáni első nagybányai nyáron tapasztalt. Ekkor mutatta be Czóbel Béla a művésztelep festőinek Párizsban készült, új utakat kijelölő alkotásait, amelyek a fiatalok felé mindig nyitott mestert is nagy mértékben inspirálták.
A következő fontos, stílusformáló művészi élményt a Nemzeti Szalon 1907-es tavaszi tárlata jelentette, ahol Cézanne, Maurice Denis, Signac, Valtat és Matisse művei mellett Gauguin több mint 70 alkotása került a budapesti közönség elé. E kiállítás elementáris erővel „szólt bele” a korszak magyar művészetébe: szinte nem volt olyan magyar festő, aki ki tudta volna magát vonni a látottak hatása alól. Iványira is felszabadítóan hathatott e lenyűgöző seregszemle, s megerősítette benne azt az érzést, hogy a továbblépés irányát a Czóbel képei által is közvetített modern franciák határozzák meg: képein ettől kezdve hosszú éveken át felsejlik az ekkor megismert Gauguin-művek emléke.
A Fürdőző nők festői stílusa, elsősorban az előtér aktjainak kialakítása azonban több lehetséges inspiráló forrásra is ráirányítják a figyelmet. Míg a táji környezet hangsúlyos dekorativitása, a síkra kiterített látvány, a nagy színfoltokká stilizált formák egyszerű, hatásos ritmusa és a jellegzetes, rózsaszínnel átitatott kolorit kétségtelenül Gauguin letagadhatatlan hatásáról árulkodik, addig az emberi alakok plasztikus megformálása már a kubizmus előképeinek befolyását sejteti. Az időtlen, árkádiai idillt idéző téma, az aktok kimódolt, artisztikus beállítása és a testek plasztikájának megoldása egyszerre idézi a Picassóra óriási hatást gyakorló 19. századi francia mester, Puvis de Chavannes monumentalitást sugárzó, klasszicizáló kompozícióit, Maurice Denis szimbolikus festményeinek kerekded tömegformálását és az afrikai törzsi szobrokról, totemszerű idolokról sugárzó felfokozott, brutális kifejezőerőt.
Iványi Grünwald Béla 107 éves lappangás után felbukkant műve a századforduló modern festői irányzatainak pazar, múzeumi rangú szintézise. A Nabis dekorativitása és szimbolista látásmódja, a szecesszió stilizáló alakítása és hangsúlyos kontúrjai, a Vadak felszabadult szín- és formakezelése, valamint a korai kubizmus plasztikai tagolása egyesül rajta és szólaltatja meg a magyar modernizmus szülőföldjét, Nagybánya ihlető, sokak által felmagasztalt táji kulisszáit.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
