Az 1990 óta eltelt több mint három évtized páratlan ütemű változást hozott a modern magyar festészet emlékanyagában és megítélésében egyaránt. A szabaddá váló, piaci alapon szerveződő műkereskedelem, a megnyíló határok, a lendületet kapó műgyűjtés és a megélénkülő művészettörténeti kutatás hatására korábban soha nem látott mennyiségű és minőségű műalkotás került elő a feledés homályából. Kevéssé ismert alkotók váltak egy csapásra izgalmassá egy-egy váratlan erővel megszólaló mű felbukkanásával, vagy éppen a jól ismert mesterek alulértékelt korszakai emelkedtek ki az életművek szövetéből.
Ez a radikális átértékelés talán egyetlen magyar festőt sem érintett olyan látványosan, mint Czóbel Bélát. Szinte évről évre bukkantak fel olyan művek a hazai és nemzetközi műtárgypiacon, amelyek láttán a gyűjtők és a művészettörténészek csodálkozva, néha egyenesen megdöbbenve csettintettek. Jól emlékszem az egyöntetű, szinte hitetlenkedő lelkesedésre, amelyet két, egyaránt 2008-ban, a New York-i Sotheby’s egyik aukcióján felbukkant csendélet váltott ki a hazai műbarátokból. Ezek voltak az első fecskék. Az aukciósház weboldalán megpillantott, az évszázados kosz alól még csak halványan felragyogó színek, a megdöbbentően fauve-os formálás egy pillanat alatt felpezsdítette a szakmát. A lelkesedés akkor hágott a tetőfokára, amikor a képek hazakerültek, és gondos tiszítítás után a maguk valójában megvizsgálhattuk őket. A Magyar Vadak című, 2006-ban rendezett kiállítás kurátorai között euforikus, de egyben ambivalens tartalmú beszélgetések zajlottak a képek előtt állva: egyszerre örültünk és káromkodtunk, hogy miért nem pár évvel korábban, a tárlat rendezése előtt bukkantak elő ezek a nemzetközi szinten is kiemelkedő jelentőségű remekművek.
A két csendélet után időről időre újabb lappangó, még fényképről vagy kiállítási dokumentumokból sem ismert korai Czóbel-művek érkeztek haza külföldről. Közülük az egyik legjelentősebb éppen négy esztendeje, 2021 decemberében került árverésre a Kieselbach Galéria téli aukcióján. Az amerikai, majd nyugat-európai magángyűjteményből érkezett, Gyermekek a réten című kép a most felbukkant alkotás egyik legközelebbi párhuzama. Összeköti őket a hangsúlyosan plein air festői szemlélet, a napfénytől áttüzesített színek ereje, az ecsetjárás spontán gesztusokat rögzítő lendülete és a faktúra tapintásra ingerlő, rusztikus ornamentikája.
A Fiú a domboldalon Czóbel nagybányai periódusának kiemelkedő darabja – létéről mindeddig sejtelmünk sem volt, dokumentumokban, kiállítási katalógusokban sem találtuk nyomát. Váratlan felbukkanása éppen olyan reveláció, mint a két fauve-os csendélet vagy a Gyermekek a réten című kompozíció előkerülése volt.
A magyar Vadak vezéralakja, a Nyolcak művészcsoport későbbi tagja 1902 nyarán látogatott először a „festők városába”, ahol az új impulzusokra mindig nyitott mester, Iványi Grünwald Béla tanítványa lett. A korábbi hagyományokat követve a hivatalos stúdiumokat a müncheni akadémián végezte, de az igazán inspiráló hatások a Zazar-parti város művésztelepén érték. A fiatal festőnövendéket lenyűgözte az itt tapasztalt légkör: a bajor fővárosból és Magyarország minden szegletéből nyaranta ideáramló fiatal művészsereg magával ragadó hangulatot és páratlanul inspiráló közösséget teremtett a korábban szinte alig ismert álmos bányászvárosból. Czóbel a Fűrész utcában, a Kereszt-hegy lábánál, az erdőszélen álló Vida–Kádár-házban talált szállásra. Több társával közösen bérelt szobája nem csupán a munkához szolgált ideális helyszínül, de az esti beszélgetések is sokszor itt zajlottak. Tersánszky Józsi Jenő a helyi művészéletről írt könyvében így emlékezett meg a fiatal festő jellegzetes alakjáról: „Czóbel Béla, az egy pesti gyerek szintén […] Így tartják itten, tehetséges festő. Amikor először járt Bányán, igen elegáns ruhába jött. Ezt folyvást féltette, hogy befestékezi, beolajozza, bekrétázza. Annyira idegesítette ez, hogy egyszer az iskola szeme láttára, mint egy őrült, nekiesett festékes ecsettel a ruhájának és bepacsmagolta: nesze neked elegáncia! […] Engem nem zavarsz a munkámban.”
A jellemrajzoló anekdota részben a most felbukkant kép stiláris jellegzetességeire nézve is magyarázó erővel bír. Érezhető rajta a nagybányai vezető mesterek, elsősorban Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla ropogós faktúrájú képeinek hatása, de az autonóm ecsetjárás féktelen lendületével a fiatal mester bátorságban túl is megy rajtuk. Ám Ferenczy szakralitással telített, a natúrán keresztül a transzcendencia felé lendítő kompozíciói, mint a varázslatos, talán a közvetlen inspirációt jelentő Dombtetőn című kép, nem csak formai téren hatottak Czóbelre. A Fiú a domboldalon fénnyel telített színei, az apró ecsetvonások vibráló lüktetése az impresszionisták világát idézi, ám érzünk a képen valami tartalmi, szimbolikus többletet, amely túlmutat a látványvilág véletlenszerű részletének puszta ábrázolásán.
A fehér vadvirágokal teleszórt füves domboldalon kalapot viselő fiatal fiú lépdel felfelé. Célja a dombtetőn álló fa, amelynek napfényben ragyogó lombja sziluettszerűen rajzolódik az égbolt kékjére. A festmény szokatlan kompozíciója és meglepő kivágata felerősíti azt a finoman felsejlő értelmezési irányt, amely felé a téma – a magasra törő ifjú alakja – önmagában is elindítja a néző fantáziáját. A függőleges, felfelé irányuló lendület hangsúlyt ad a primer látvány mögött rejlő transzcendens tartalmaknak. Ebben a gesztusban ugyanaz a művészi felfogás sejlik fel, amely Ferenczy Károly korabeli tájképeit jellemzi. Ő is szinte mindig egy hétköznapinak tűnő természeti látványból indult ki, mégis a komponálás és a megfestés minősége által, a naturalista felfogás és az impresszionisztikus festői stílus ellenére szinte szakrális jellegű hangulat bontakozik ki alkotásain. Ezek a képek mindig többet adnak egyszerű tájélménynél: a természet látványa költői tartalommal és időtlen hangulattal telítődik, miközben a motívumok tetszetős felszíne mögött a földi és az égi szféra közötti kapcsolat ölt testet. Czóbel képén a dombon felfelé lépdelő fiatal fiú nem csupán a kompozíció, de egy egész univerzum középpontjában áll: ő az ember, aki az ösztönök és az ideák, az érzések és a tudás birtokában, a két szféra között, a földön állva, de felfelé törekedve, az eget kutatva csodálja a természet szépségét és a teremtő akarat nagyszerűségét.
Czóbel képe akarva-akaratlanul ahhoz a több évszázados ikonográfiai hagyományhoz csatlakozik, amelyet leginkább Caspar David Friedrich, Vincent van Gogh vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar műveivel lehet illusztrálni. Kevés motívum bír olyan erős érzelmi és szimbolikus töltettel a festészet történetében, mint a dombon vagy hegytetőn álló magányos fa: ősidők óta az élet, a növekedés és a fejlődés jelképe. Ha környezetéből kiemelve, magaslaton vagy magányosan jelenik meg, különös lelki jelentést nyer: sorsszimbólummá válik. A művészi pályán éppen elinduló, önbizalommal teli ifjú Czóbel mintha saját elkövetkező éveit, párizsi és budapesti sikereit vetítené ki vásznára a hegytető felé lépdelő fiú alakjában.
MOLNOS PÉTER